Kezdőlap » Szerkesztő ajánlata » A puccs, ami megdöntötte a Szovjetuniót
Szovjet zászlót égető tüntető a moszkvai puccs idején 1991. augusztus 23-án #moszkvater

A puccs, ami megdöntötte a Szovjetuniót

Amikor sem Mihail Gorbacsov, sem Borisz Jelcin eltávolítása nem sikerült a hatalomból, de a végeredmény a kommunista állam felbomlása lett

Szovjet zászlót égető tüntető a moszkvai puccs idején 1991. augusztus 23-án #moszkvater
Szovjet zászlót égető tüntető a moszkvai puccs idején 1991. augusztus 23-án
Fotó:DIMITRI KOROTAYEV/AFP

Az egész világot meghökkentő közleményt közölt 1991. augusztus 19-én hajnalban a moszkvai rádió. Eszerint az addig nem is létező új testület, a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (GKCSP) – a későbbi „nyolcak bandájának” hivatalos elnevezése – bejelentette a rendkívüli állapot bevezetését a Szovjetunió egyes területein. Indoklásul elárulták, Mihail Gorbacsov szovjet elnök egészségi állapota miatt nem képes ellátni kötelezettségeit, így azokat az alkotmány 127. cikke értelmében az alelnök, Gennagyij Janajev veszi át. Ezzel kezdetét vette a keményvonalasok hatalomátvételi kísérlete Moszkvában.

„Az időzítés nem volt véletlen, hiszen 1991. augusztus 19-én írták volna alá a szovjet tagköztársaságok a gazdasági csőd és a teljes szétesés szélén álló birodalom egyben tartását szolgáló új megállapodásukat”

A technikai előkészítést és kivitelezést az Állambiztonsági Bizottság (KGB) hajtotta végre, s személyesen a KGB vezetője, Vlagyimir Krjucskov irányította. A családjával együtt a krími Foroszban üdülő Gorbacsovot augusztus 18-ra hermetikusan elszigetelték, lényegében házi őrizetbe helyezték, és lemondásra szólították fel. Krjucskov utasítást adott bizonyos szovjet és orosz személyek érintkezéseinek lehallgatására, összeállították a letartóztatandók névsorát. Másnapra a 103. számú KGB-hadosztály körülvette a Kreml térségét és megközelítette a moszkvai Fehér Házat, az orosz parlament épületét.

Hogy miért is került sor a puccsra, ami végül pont az ellenkezőjét érte el, mint amiért az ortodox kommunisták elindították azt? Nos, a magyarázat abban rejlik, hogy bár Gorbacsov pozitív változásokat hozott a szabadság és a demokrácia területén mind a Szovjetunióban, mind szövetségeseinél, gazdaságpolitikája az összeomlás határára sodorta országát. Szinte a régi időket idézte az, amikor az 1980-as évek végére be kellett vezetni ismét a korábban csak a háborús időkben használt jegyrendszert, mert súlyos hiány alakult ki alapvető élelmiszerekből, a húsból és a cukorból.

„A költségvetési hiány az 1985-ös 0 rubelről 109 milliárd rubelre nőtt, ugyanakkor az aranytartalék 2000 tonnáról 200 tonnára olvadt, miközben a külső adósságállomány pedig 0-ról 120 milliárd dollárra nőtt”

Ráadásul ekkorra már végérvényesen elindult, sőt, volt ahol már be is fejeződött Kelet-Európa demokratizálódási folyamata, ami a Szovjetunión belül is éreztette a hatását, hiszen a balti köztársaságok – Litvánia, Lettország és Észtország – függetlenedni akart, míg Grúziában, Ukrajnában, Azerbajdzsánban és Örményországban egyre erősebbek lettek a nacionalista mozgalmak.

Bármilyen furcsa is, de a gorbacsovi glasznoszty felgyorsította a népek szuverenitási óhaját, ugyanakkor alaposan gyengítették magának Gorbacsovnak a helyzetét. Amikor a nacionalizmus 1987 májusában már Oroszország területén is felszínre tört – a Pamjaty nevű újonnan alakult orosz nacionalista csoport 600 tagja szervezett demonstrációt Moszkvában – az erőtérben egyre nagyobb szerep kezdett hárulni Borisz Jelcinre, aki a Pamjaty képviselőit egy megbeszélésen fogadta. Ekkor már szinte mindenki megfeledkezett arról a tényről, hogy maga a szuperhatalmi státuszig eljutó Szovjetunió valójában egy katonai erővel meghódított és felépített birodalom, amelyet embermilliók üldözése és kivégzése árán szilárdítottak meg, nem pedig szabad akaratukból egyesült helyi népek szövetsége.

„Az öntudatra ébredt nemzetiségek önállósodási vágyának hevessége készületlenül érte a szovjet vezetőket”

Számos katonai összecsapás is zajlott már a nyolcvanas évek végén a Szovjetunió területén, ráadásul 1989 márciusában és áprilisában össz-szovjetunióbeli választásokat tartottak a Legfelsőbb Tanácsba, és a voksolás eredményeként számos függetlenségpárti, demokratikus gondolkodású képviselő foglalhatott helyet a Tanácsban. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan nagyszámú SZKP-jelölt nem kapta meg a támogatást. A Legfelsőbb Tanács vitáit élő egyenesben közvetítették, ami lehetőséget adott a függetlenségi eszmék szabad hirdetésére, aminek következtében 1989-ben nagyszámú függetlenségi megmozdulásra került sor, például április 9-én Tbilisziben a szovjet csapatok verték le a függetlenségi tüntetést, valamint a három balti állam kikiáltotta a függetlenségét. Utóbbi egyértelmű konfrontációt hozott az unió és a tagköztársaságok között, és precedenssé vált más tagköztársaságok számára is.

És ettől kezdve nem volt megállás a lejtőn. A Szovjetunió egyértelműen elindult a felbomlás útján, a kérdés csak az volt, mikor jön el ennek az ideje. Gorbacsov és az SZKP egyre többet veszített hatalmából, és a helyzet odáig ment el, hogy márciusban a duma módosította a szovjet alkotmányt, eltörölte a 6. paragrafust, amely biztosította az SZKP kizárólagosságát az ország politikai életében. A Legfelsőbb Tanács március 15-én Gorbacsovot – egyetlenként a Szovjetunió történetében – megválasztotta a Szovjetunió elnökévé, majd ő maga választott egy 15 tagú Elnöki Tanácsot. Ekkor Gorbacsov saját politikai bázisa kiépítésével volt elfoglalva, amelynek segítségével függetleníthette volna magát az SZKP keményvonalas frakciójától és a radikálisabb reformerektől is.

„Gorbacsov helyzetére igazából Borisz Jelcin vitathatatlan előretörése volt hatással”

Májusban választották meg az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökévé, de jure az Oroszországi Föderáció első számú vezetőjévé vált. Az orosz parlament júniusban még egy nagy fejfájást okozott Gorbacsovnak, amikor kijelentette, hogy az oroszországi törvények elsőbbséget élveznek az unió jogszabályaival szemben. Júliusban ugyan megerősítették Gorbacsovot az SZKP főtitkári posztján, és a politikus elkezdte tovább gyengíteni a párt hatalmát, és nem sokkal újbóli megválasztása után rendeletet hozott a tömegkommunikációs eszközök pártfelügyeletének megszüntetéséről. Javaslatot tett az új szovjet kormány megalakítására, amelyben mind a 15 tagköztársaság képviselői jelen lettek volna, a Legfelsőbb Tanács novemberben fogadta el. Decemberben Gorbacsov ismét rendkívüli végrehajtói hatalmat kapott a Legfelsőbb Tanácstól, mondván, hogy azért van rá szükség, hogy a „nacionalizmus sötét erőinek” ellenállhasson. Ezek a mozzanatok vezettek végül Eduard Sevardnadze lemondásához. Gorbacsov egyik fő támasza „egy küszöbön álló diktatúra” kialakulására figyelmeztetett. A lemondás hatalmas csapást mért Gorbacsov reformtörekvéseire, és 1991-re Gorbacsov tetteit egyre növekvő mértékben tették irrelevánssá a nacionalizmus egyre komolyodó erői.

A Baltikumban lejátszódó események, és az azt követő nyugatról érkező kemény reakció után Gorbacsov elítélte a kegyetlen tetteket. Kifejezte részvétét, és halványan utalt rá, hogy az elszakadás megvalósulhatna, amennyiben a szovjet alkotmányban lefektetett folyamatok betartásával zajlana.

„Kezdte tehát elfogadni a Baltikum elkerülhetetlen elveszítését, bár minden politikai eszközt fel kívánt használni a Szovjetunió egyben tartására”

Ezzel pedig a hatalma közvetlen veszélybe került, hiszen a háttérben ekkor már szervezkedtek a keményvonalas, elszakadást ellenző vezetők, akik egy Gorbacsov-ellenes puccs lehetőségétől sem riadtak már vissza. Ugyanakkor megkezdődött, illetve folytatódott a szövetség új alapjait megteremtő egyezmény előkészítése, amely egy önkéntes részvételen alapuló szövetséggé változtatta volna a demokratikusabbá váló Szovjetuniót. Ám itt sem volt egyetértés, hiszen a közép-ázsiai köztársaságok csak saját boldogulásuk érdekében támaszkodtak volna a Szovjetunió gazdasági erejére és a piacokra, míg a Jelcin-féle radikálisabb reformerek inkább a piacgazdaságba való gyors átmenetet szorgalmazták, és ezt a célt akár az Szovjetunió gyors felbomlása árán is el kívánták érni.

A reformerek hozzáállása az új egyezményhez szöges ellentétben állt az SZKP és a hadsereg keményvonalas apparatcsikjainak álláspontjával. Ők elleneztek bármilyen olyan változást, amely végső soron a Szovjetunió felbomlásához vezethetett volna. És az egyezmény aláírása előtti éjszakán a keményvonalasok akcióba léptek. Augusztus 19-én a teljes hatalmat a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága – Gennagyij Janajev alelnök, Valentyin Pavlov kormányfő, Oleg Baklanov, a szovjet parlament védelmi bizottságának alelnöke, Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke, Dmitrij Jazov védelmi miniszter, Borisz Pugo belügyminiszter, Vaszilij Sztarodubcev, a Szovjet Parasztszövetség elnöke, Alekszandr Tyizjakov, az Ipari-, Közlekedési-, Hírközlési és Építőipari Vállalatok Szövetségének elnöke – vette át. Moszkvában páncélosok vonultak az utcákra, és a vezető szerepet magára vevő Janajev 19-én délutántól rendkívüli állapotot hirdetett ki Moszkva területén is, mivel a nap folyamán több kísérlet történt döntéseik szabotálására, tüntetések szervezésére.

„A Jelcin vezette oroszországi parlament alkotmányellenes, reakciós államcsínynek minősítette a történteket, s általános politikai sztrájkra hívta fel a lakosságot”

Jelcin kijelentette, hogy átveszi az ellenőrzést a föderáció területe felett, felszólította a hadseregnek és a KGB-nek a puccsban részt vevő alakulatait, hogy szüntessék be tevékenységüket. Még aznap este, azaz augusztus 19-én sztrájkba léptek az orosz, az ukrán és a belarusz szénbányászok, és az éjszaka folyamán több tízezres tömeg gyűlt össze az oroszországi parlament épületénél. Kezdett teljes zűrzavar eluralkodni, a legtöbben azt sem tudták, hogy a parlament előtti térre érkező újabb katonai egységek vajon a reformereket vagy a puccsistákat támogatják. Nos, ők a parlament védelmére érkeztek, és a következő órákban, napokban puccsellenes tömegmegmozdulásoktól voltak hangosak a szovjet nagyvárosok. Egyre többen ítélték el a “nyolcak bandájának” akcióját.

„A puccs végjátékaként augusztus 21-én hajnalban három halálos áldozatot követelő lövöldözés robbant ki az orosz parlament épülete előtt, majd Jelcin bejelentette, a puccsisták elmenekültek”

Ezen a napon Gorbacsovot kiszabadították a foroszi dácsájából, és visszahelyezték a hatalmába. Ám ekkor már ő is szembesült azzal, hogy sem a szövetségi, sem az orosz hatalmi központok nem engedelmeskedtek utasításainak, ezek már a puccsistákat megdöntő Jelcint támogatták.

Gorbacsov politikai ereje arra még elég volt, hogy az SZKP Politikai Bizottsága több tagját eltávolítsa, néhányat közülük pedig letartóztasson. Ugyanakkor hazaárulás miatt le kellett tartóztatni a „Nyolcak Csoportjának” tagjait, akik közül Borisz Pugót lőtt sebekkel holtan, Szergej Ahromejev marsallt pedig felakasztva találták meg Kremlben található irodájában. Máig tisztázatlan, vajon önkezével vetett-e véget az életének. Az események eredményeként, augusztus 21. és szeptember 22. között Észtország, Lettország, Litvánia, Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, és Türkmenisztán bejelentette, hogy ki kíván lépni a Szovjetunióból. Ugyanekkor Borisz Jelcin utasította az SZKP-t, hogy tevékenységét függessze fel Oroszország területén, és lezáratta a Központi Bizottság központját a Sztaraja Ploscsagyon.

„A fejlemények hatására, augusztus 24-én Gorbacsov lemondott az SZKP főtitkári tisztségéről és javaslatot tett a Központi Bizottság feloszlatására, míg szeptember 5-én a Népi Küldöttek Kongresszusa saját feloszlatása mellett döntött”

Gorbacsov számára a kegyelemdöfést a december 1-jei ukrán népszavazás jelentette, ahol az ukrán nép a függetlenedés mellett foglalt állást. Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország elnökei a fehéroroszországi Bresztben december 8-án tartott megbeszélésükön létrehozták a Független Államok Közösségét és bejelentették a Szovjetunió megszűnését. Gorbacsovot kész tények elé állították, aki december 17-én – vonakodva – megegyezett Borisz Jelcinnel a Szovjetunió feloszlatásáról. Gorbacsov december 25-én lemondott, és a Szovjetunió másnap formálisan is megszűnt létezni.