//A posztszovjet együttélés nehézségei
Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök 2023. október 15-én letérdel Azerbajdzsán nemzeti lobogója előtt a hegyi-karabahi Khojaly városában első látogatása alkalmával azóta, hogy Baku visszavette az irányítást a terület felett #moszkvater

A posztszovjet együttélés nehézségei

MEGOSZTÁS

Moszkva és a többi egykori szovjet köztársaság kapcsolata nem igazán nevezhető egyszerűnek. Az Ukrajnával vívott háború és a baltiakkal való éles szakítás jelentik a jéghegy csúcsát, sőt, talán annak nagyobbik részét is kiteszik jelenleg, azonban a többiekkel sem mindig felhőtlen a kapcsolat. Most éppen Jereván kerül egyre közelebb az Oroszországgal való szakításhoz, de ugyanezt időről időre más országokat illetően is felvetik. Az alábbiakban annak járunk utána, hogyan alakultak az „orosz–posztszovjet” kapcsolatok az elmúlt időszakban.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

 Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök 2023. október 15-én letérdel Azerbajdzsán nemzeti lobogója előtt a hegyi-karabahi Khojaly városában első látogatása alkalmával azóta, hogy Baku visszavette az irányítást a terület felett #moszkvater
Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök 2023. október 15-én letérdel Azerbajdzsán nemzeti lobogója előtt a hegyi-karabahi Khojaly városában első látogatása alkalmával azóta, hogy Baku visszavette az irányítást a terület felett
Fotó:EUROPRESS/AFP/HANDOUT/AZERBAIJANI PRESIDENTIAL PRESS OFFICE

Hegyi-Karabah villámgyors őszi bukása után orosz és örmény részről egyaránt kölcsönös vádaskodások sorozata vette kezdetét, amelyek arra a kérdésre hegyeződtek ki, hogy ki is árulta el a másikat. Örmény részről azt rótták fel Moszkvának, hogy szövetségesi kötelezettségeit figyelmen kívül hagyva magára hagyta Örményországot Azerbajdzsánnal, és az azt támogató Törökországgal szemben. Jerevánnak így nem maradt más lehetősége, mint egyrészt engedni Bakunak, másrészt más szövetségesek után nézni. Orosz oldalról viszont éppen az okozott felháborodást, hogy Jereván pont most, az orosz-nyugati kapcsolatok kiéleződésekor fordult a Nyugat felé, teret engedett az oroszellenes propagandának, Karabah esetében pedig maguk az örmény vezetők ismerték el Azerbajdzsán területi szuverenitását.

„Így az Örményország által sem elismert szakadár köztársaság védelmének felelősségét Oroszországra hárítani nem túl szép”

Itt most nem feladatunk igazságot tenni a felek között – talán nem is lehet –, de ez az eset is rámutat azokra a nehézségekre, amelyekkel az orosz politika alakítói szembesülnek közvetlen szomszédságukban, az egykori Szovjetunió területén. Az örmény kérdés két nehézséget is állított a moszkvai vezetés elé. Az egyik, hogy a konfliktus mindkét résztvevője volt szovjet köztársaság, így az éles oldalválasztás mindenképp egy potenciális szövetséges elvesztésével járhat. A másik a tágabb geopolitikai kontextus, ami jelenleg az örmények számára kedvezőtlenül alakult, hiszen mindkét olyan ország – Oroszország és Irán is –, amelytől támogatást remélhetett, rendezni látszik viszonyait Törökországgal, Azerbajdzsán első számú szövetségesével, és mindez ráadásul a felemelkedő szuperhatalom, Kína eurázsiai terveibe is illeszkedik.

Az örmény kérdés persze nem zárult le Karabahhal, Baku a Zangezur-folyosó felé tekint, amely összeköthetné az anyaországot a nahicseváni exklávéval – és nem mellesleg Törökországgal is. Ez már azonban Örményország nemzetközi jog szerint elismert területe, az országban pedig most is orosz csapatok állomásoznak. Tegyük hozzá, az azeriek már korábban is megjelentek az 1991-es örmény határokon belül, az ország kettészakítása azonban már nehezen lehetne figyelmen kívül hagyható orosz vagy iráni részről.

„Egyelőre nem világos, Moszkva mit kezd Örményországgal. Teljesen átengedi korábbi szövetségesét a török és azeri befolyásnak, vagy megpróbálja megőrizni jelenlétét a Kaukázus ezen részén”

Az örmény – politikai és katonai értelemben vett – bázis feladása ugyanis könnyen a hagyományosan orosz érdekeltséggel bíró régióból való kivonulást jelenthetné Oroszország számára, hiszen Baku régóta a maga – persze törökök által egyengetett – útját járja, Grúziával pedig már régen élesen szakítottak az oroszok, amikor 2008-ban háborúba keveredtek egymással.

Igaz, azóta a kapcsolatok sokat javultak, teljesen felhőtlennek azonban nem lehet nevezni őket. Először is ott van a két szakadár köztársaság esete, Abháziáé és Dél-Oszétiáé, amelyeknek függetlenségét a Kreml még 2008-ban elismerte, és amelyek vezetői előszeretettel fűzik szorosabbra kapcsolataikat Oroszországgal. Legutóbb arról beszélt Aszlan Bzsanija, a nemzetközileg korlátozottan elismert Abházia elnöke, hogy egy orosz haditengerészeti bázis létesülhet országa területén, ezenkívül elmondta, hogy országa érdekelt lenne az orosz-belarusz szövetségi államhoz való csatlakozásban.

„Az Abházia és Oroszország közötti ilyen léptékű közeledést akadályozhatja, hogy az utóbbi időben Tbiliszi és Moszkva viszonya javulni látszott, és a grúz vezetést érzékenyen érintheti, ha az orosz állam olyan újabb lépéseket tesz, amelyek sértik Grúzia szuverenitását”

Bár ez nem gátolja az orosz-abház gyakorlati együttműködést – az abház határokat az FSZB őrzi, nemrég pedig közös hadgyakorlatot is rendezett a két ország –, a Grúzia álláspontját látványosan ignoráló szimbolikus lépések megakaszthatják az orosz-grúz kapcsolatok normalizálódását, amely most, amikor Moszkva egy másik kaukázusi szövetségese (Örményország) távolodni látszik, vélhetően nem áll Oroszország érdekében. Bár a grúz vezetés valószínűleg nem fordulna élesen szembe Oroszországgal akkor sem, ha Abházia valóban csatlakozna a szövetségi államhoz, a Nyugat-barát és radikálisan oroszellenes ellenzéki erők vélhetően megpróbálnák kihasználni ezt a kormány pozícióinak gyengítésére. Márpedig, ha hihetünk a grúz hatóságoknak, az ellenzék már így is tiltakozásokra készül az év végéhez közeledve.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár a grúz kormányt ellenzéke oroszbarátsággal vádolja, az ország vezetői továbbra sem adták fel euroatlanti integrációs törekvéseiket, és reménykednek az Európai Unió tagjelölti státuszának megszerzésében (amelyet tavaly, Ukrajnával és Moldovával ellentétben vélhetően éppen az oroszokkal való javuló kapcsolataik miatt nem kaptak meg). Jellemző, hogy a nemrég Teheránban megrendezett 3+3 formátumú egyeztetésen sem vett részt a grúz külügyminiszter. Ez a formátum a három kaukázusi államot (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország) és a három szomszédos „nagyot” (Irán, Oroszország, Törökország) lenne hivatott egy asztalhoz ültetni, a grúz vezetés részéről a távolmaradás pedig vélhetően az otthoni, az oroszokkal szemben még mindig bizalmatlan választók és a nyugati partnerek felé is gyakorolt gesztusként értelmezhető.

„Kazahsztán is régóta jelenik már meg olyan kontextusban mind az orosz, mind a nemzetközi médiában, amely azt sugallja, az ország egyre inkább távolodik Oroszországtól, sőt, egyenesen szembefordult vele, és a nyugati országokhoz közeledik”

Orosz hazafias-nacionalista részről általában a nyelvkérdés jelenti a Kazahsztánnal szembeni kritikák sarokkövét. Bár Kazahsztánban alkotmányban rögzített (igaz, nem államnyelvi) státusza van az orosznak és az orosz nyelvű iskolák is szabadon működhetnek, sőt, a kazah iskolák tanulóinak is kötelezően oktatják az orosz nyelvet (bár már „csak” 2. osztályos kortól), sokan tartanak attól, hogy a kazah nyelv és nemzeti identitás erősítésére irányuló törekvések az Ukrajnában lezajlott nyelv- és nemzetiségi politikához hasonló lépések felé vezetnek majd. Sokan vannak persze, akik nyíltan kimondják, hogy Kazahsztán oroszlakta részeit szívesebben látnák a föderáció keretein belül, a másik oldalról pedig vannak, akik az orosz nyelvet szorítanák ki a kazah mindennapokból – a két hangos kisebbség miatt pedig gyakran az országok diplomatái is összeszólalkoznak néha. Talán éppen a nyelvpolitikával kapcsolatos vádakat hivatott enyhíteni az orosz nyelv világszervezetének létrehozása a Független Államok Közösségének égisze alatt, amelyet éppen Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök javasolt tavaly.

„A nyelvi kérdéseken túl azonban a gazdasági és biztonságpolitikai viták is felmerülnek”

Legutóbb azt a hírt kapták fel, miszerint Kazahsztán 106, kettős felhasználású (tehát civil és katonai célokra egyaránt alkalmazható) termék kivitelét megtiltotta. Ebben az esetben az érintett miniszter-helyettes pontatlan fogalmazása – vagy a kazah sajtó rossz utánközlése – lehetett a hibás, másnap ugyanis az ország kereskedelmi minisztériuma magyarázkodni kényszerült, miszerint Kazahsztán nem vezetett be tilalmakat az Oroszországgal folytatott kereskedelemben a szankciók miatt, és a kettős felhasználású termékek exportja már 20 éve engedélyköteles, és így korlátozva van még az Eurázsiai Gazdasági Unió keretein belül is (az export kontroll ugyanis nemzeti hatáskör).

Igaz, a magyarázatként kiadott közlemény nem válaszolta meg határozottan, hogy eladják-e ezeket a termékeket Oroszországnak. Ez érthető is, a szankciók ugyanis kellemetlen helyzetbe hozták Asztanát. Kazahsztán egyértelműen nem adhatja fel az egyik legfontosabb kereskedelmi partnerével, Oroszországgal való kapcsolatait, ugyanakkor a Nyugat másodlagos szankcióit is igyekszik elkerülni. Így, miközben a kazah-orosz kereskedelmi forgalom a tavalyi évben rekordösszegű volt, és az idei év első felében is növekedett, addig a kazah vezetés lépten-nyomon igyekszik hangsúlyozni, hogy nem segítik Oroszországot a szankciók kikerülésében.

„Nem véletlenül, hiszen Asztanát éppen utóbbival vádolják gyakran, áprilisban például az amerikai pénzügyminiszter segítőjétől érkezett figyelmeztetés, hogy Kazahsztánt könnyen másodlagos szankciók sújthatják”

A másik hír, amely vihart kavart az orosz-kazah kapcsolatokat illetően, és amelyet orosz radikális hazafias körökben is Kazahsztán távolodásaként értelmeztek egyesek, arról szólt, hogy „NATO békefenntartó központ” nyílt Almatiban, Kazahsztán korábbi fővárosában, az amerikai nagykövet jelenlétében, ahol NATO-szabványok szerint fogják képezni a kazah katonákat. Az amerikai nagykövet valóban részt vett egy megnyitó ceremónián Almatiban, ott azonban csupán a Kazahsztáni Köztársaság védelmi minisztériumának 2006 óta működő békefenntartó központjának épületén belül nyitottak meg egy új konferenciatermet az Egyesült Államok támogatásával, a központ maga pedig nem a NATO, hanem az ENSZ szabványainak megfelelő képzést biztosít.

A sajtó hanyagsága vagy szándékos félretájékoztatása azonban így is nyomokat hagyhat a két ország kapcsolatán, és növelheti azok számát, akik ellenérzésekkel vagy gyanakvással tekintenek a másik országra.

„Ezzel a helyzettel mindkét ország vezetésének számolnia kell, a kapcsolatok erodálódása ugyanis, ahogy az elmúlt évtizedek története bizonyítja, olykor lavinaszerű folyamatokat indíthat el, hiszen egyrészt a radikális orosz nacionalista és birodalmi gondolkodású tábor, a másik oldalról pedig az utódállamok etnonacionalistái könnyen felszíthatják a lappangó feszültségeket”

A fenti példákból is látható, hogy hiába a gyakran többszáz éves – persze, korántsem felhőtlen – együttélés, az oroszok és a többi posztszovjet utódállam kapcsolatainak vannak nagyon is törékeny pontjai. Mindezt pedig csak bonyolítja a geopolitika, a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok szövevényes hálója, más hatalmak térségbeli érdekeltsége. Moszkvának tehát még közvetlen szomszédai között is ügyesen kell egyensúlyoznia, ha meg akarja őrizni vezető szerepét a posztszovjet térség még mellette kitartó államai között, és meg kell tanulnia, hogy jelenléte ezekben az országokban nem feltétlenül magától értetődő.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

MEGOSZTÁS