Harald Kujat, a német fegyveres erők egykori vezérkari főnöke (főfelügyelője), és a NATO Katonai Bizottságának volt elnöke már jó ideje figyelmeztet az ukrajnai háború további eszkalálódásának következményeire. Az interjú második részében a harmadik világháború veszélyéről, és a konfliktus okairól beszél, miközben egy kitekintést is megkockáztat. A nyugalmazott tábornokkal Péli Éva beszélgetett, az interjú eredetileg a német NachDenkSeiten portálon jelent meg.

Péli Éva írása a #moszvater.com-on

– Van-e kezdettől fogva nyugati eszkalációs terv, megfelelő stratégia?

– Minden stratégia tartalmaz eszkalációs elemeket, mert az ellenség akcióit és reakcióit előre kell látni. Az ukrajnai háború lefolyása azt mutatja, hogy az Egyesült Államok alábecsülte az orosz fegyveres erők erejét, és újjáalakulási képességét. Ezért a geostratégiai cél további követése érdekében a támogató intézkedések fokozásával többször is reagálni kellett a változó helyzetre.

„Ukrajna kritikus helyzete arra kényszeríti a Nyugatot, hogy egyre erősebb fegyverrendszerekkel fokozza az eszkalációt”

Így a háborúban való közvetett és közvetlen részvétel közötti szürke zónában mozog. Ide tartozik például az amerikai fegyverrendszerek orosz területen lévő célpontok elleni bevetésének engedélyezése, amit Biden elnök több mint két évig visszautasított, hogy – ahogyan ő fogalmazott – „elkerüljünk egy harmadik világháborút”.

Most, hogy meggondolta magát, fel kell tenni a kérdést, vajon már nem aggódik-e egy harmadik világháború kirobbantása miatt, vagy az ukrajnai kritikus helyzetre való tekintettel hajlandó-e vállalni ezt a kockázatot. Az ukrán légtérben lévő orosz rakétáknak a szomszédos NATO-államok légteréből érkező vadászgépekkel való leküzdése szintén jelentős eszkaláció. Az F-16-os vadászgépek hamarosan képesek lesznek nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétáikkal az orosz repülőgépek ellen fellépni, mielőtt azok sikló bombákat vetnének be az ukrán határtól több mint 70 kilométeres távolságból. Ez magában foglalja az ukrán katonák kiképzését is a front közvetlen közelében, az orosz fegyverek hatótávolságán belül.

„Ezek és a hasonló intézkedések együttesen nem alkalmasak arra, hogy a katonai helyzetet Ukrajna javára változtassák meg, de mindegyik magában hordozza az Oroszországgal való közvetlen konfrontáció kockázatát. Ahogy a háború a tetőpontjához közeledik, egyre inkább az a benyomás erősödik, hogy Zelenszkij az Oroszország és a NATO közötti háborúig akar elmenni, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy megakadályozza a katasztrófális katonai vereséget, és ukrán elnökként életben maradjon”

Nemcsak a német kancellár, hanem az olasz és a magyar külügyminiszter és Biden elnök is kizárta fegyveres erőinek katonai szerepvállalását ebben a háborúban. Sőt, Orbán Viktor magyar miniszterelnök is kijelentette: „Ami ma Brüsszelben és Washingtonban történik – Brüsszelben talán még inkább, mint Washingtonban -, az egyfajta előkészítő hangulat egy esetleges közvetlen katonai konfliktusra, de bátran nevezzük nevén, Európa felkészítése a háborúra”. Az Észak-atlanti Szövetségen belül azonban egyre nő azoknak az államoknak a száma, amelyek nem értenek egyet a jelenlegi konfrontációs iránnyal. Most Petr Pavel cseh elnök, a NATO Katonai Bizottságának korábbi elnöke is meggondolta magát, és naivitás helyett realizmust sürget, kompromisszumos, tárgyalásos megoldást javasol.

Emlékezzünk arra, hogy Kijev és Moszkva között már 2022-ben megkezdődtek a tárgyalások az ellenségeskedések befejezéséről, mindkét oldalon meglepő kompromisszum készséggel. De azok eredmény nélkül maradtak. A német közvéleményt sokáig nem tájékoztatták erről a tényről. Később itt is megjelentek gondosan kutatott dokumentumok, amelyek bizonyítják a Nyugat befolyását az isztambuli béketárgyalások megszakítására.

„Németországban azonban mindenkit, aki rámutat a háború korai befejezésének lehetőségére, <Kreml-narratívák> terjesztéséért rágalmaznak”

Még az ukrán főtárgyaló, David Arahamija nyilatkozatait sem akarják tudomásul venni: „Az oroszok készek voltak a háború befejezésére, ha mi – mint egykor Finnország – semlegességet fogadunk el, és elkötelezzük magunkat, hogy nem csatlakozunk a NATO-hoz”. És tovább: „Amikor visszajöttünk Isztambulból, Johnson eljött Kijevbe, és azt mondta, hogy ne írjunk alá semmit, csak harcoljunk”.

Ez egyike azoknak a súlyos számítási hibáknak, amelyeket a Nyugat az Egyesült Államok vezetésével elkövetett. A gazdasági következmények Európára nézve máris óriási méreteket öltöttek. Ezeket a háború befejezése után még évekig viselni kell majd. Akárhogy is végződik ez a háború, a vesztesek már most egyértelműek: az ukrán nép és Európa.

– Hogyan látja a német média szerepét a konfliktusban?

– A német média túlnyomórészt és fenntartás nélkül az Oroszország által megtámadott Ukrajna oldalára állt. Ez egy érthető érzelmi reakció. Végül is nem vitatható, hogy az orosz támadás megsérti a nemzetközi jogot, és hogy Ukrajna az ENSZ Alapokmányában rögzített önvédelemhez való jogát gyakorolja. Az azonban kimondja, hogy az ENSZ fő célja a béke fenntartása és helyreállítása. Sajnálatos módon ez a szempont nem játszik szerepet a médiában.

„Egy nyitott, pluralista társadalomban a médiának megbízatása van a tájékoztatásra, amelyet csak az igazság tiszteletben tartásával tud hitelesen teljesíteni. A német média ezt a hitelességet az egyoldalú tudósítások, és a túlzott vélemény újságírás miatt nagymértékben elvesztette”

Különösen súlyosnak bizonyultak az úgynevezett szakértők téves ítéletei, szinte kizárólag ők jutnak szóhoz a médiában. Azért is tartom végzetesnek az egyoldalú ábrázolásokat, mert a közzétett vélemények befolyása a politikusokra köztudottan nagy, és gyakran szerepet játszik a döntéseikben. Az, hogy minden egyes új fegyver rendszerre vonatkozó követeléssel azt a benyomást keltik, hogy ezzel Ukrajna javára fordulna a kocka, és olyan politikai célokat érhetne el, amelyek elérhetetlenek, az ukrán kormánynak talán megfelel, de az ukrán néppel szemben felelőtlen.

Németországban sok értelmetlen dolgot lehet mondani, és mégis biztos lenni a média figyelmében, amíg az ember az uralkodó véleménnyel együtt úszik. Ez mindenekelőtt azért lehetséges, mert

„az ukrajnai háborúról szóló vitát túlnyomórészt a hozzá nem értés, a tudatlanság és az ideológia jellemzi”

Egyes politikusoknál pedig megfigyelhető a biztonságpolitikai előrelátás, és a stratégiai ítélőképesség hiánya.

– Több szakértő, mint például Alexander Rahr, többek között a NATO keleti terjeszkedését tartja a jelenlegi események egyik fő okának. Ön a NATO bővítés egyik fordulójának felelőse volt. Hogyan értékeli ezt?

– A NATO az oroszországi fejleményekre és a Varsói Szerződés felbomlására még 1991 novemberében olyan stratégiai koncepcióval reagált, amelynek célja a hidegháború leküzdése, és az Oroszországgal való kapcsolatok új szakaszának elindítása volt. A Varsói Szerződés egykori tagállamai, és a volt szovjet köztársaságok számára megnyílt egy ablak a Nyugat felé, azonban szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy ez hosszú távon nyitva marad-e. Ezért igyekeztek gyorsan csatlakozni a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Különösen a német politikusok álltak nagyon pozitívan ehhez a vágyhoz, történelmi felelősségük, és ezen államok Közép-Európához való kulturális kötődése miatt. Ráadásul a NATO-val folytatott csatlakozási tárgyalások, és a tagság kilátásba helyezése ezekben az országokban számos pozitív belpolitikai és kormányközi változást hozott.

„Oroszország elsődleges érdeke ezzel szemben már az 1990-es évek közepén az volt, hogy a volt Varsói Szerződés államainak, és a volt szovjet köztársaságoknak a térségében egy ütköző zónát hozzon létre. Közösen és békésen rendezzék az esetleges feszültségeket és válságokat, amelyek háborúvá fajulhatnak Oroszország és a NATO között”

Ez a szempont fontos szerepet játszott a NATO-Oroszország alapszerződésről folytatott tárgyalások során is. Az Oroszország és a NATO közötti „cordon sanitair” (biztonsági övezet) iránti geostratégiai érdeklődés egy ideje módosított formában újra felbukkant az ukrajnai háború kapcsán. A NATO-bővítés során Oroszország ezután minden egyes esetet nagyon differenciált módon értékelt kétoldalú történelmi szempontból, valamint a NATO és Oroszország közötti egyensúlyra gyakorolt geostratégiai hatás szempontjából.

Az Északatlanti Szövetség a NATO-Oroszország alapszerződés alapján Oroszországgal kialakított stratégiai partnerségen keresztül próbálta eloszlatni a bővítéssel kapcsolatos orosz aggodalmakat. És valóban, szoros politikai koordináció alakult ki a NATO-Oroszország Tanácsban, és konstruktív katonai együttműködés.

„Oroszország azonban már 2002-ben veszélyeztetve látta az erőegyensúlyt azáltal, hogy a NATO az ABM-szerződést (ABM: anti ballistic missile = ballisztikus rakéta elleni) egyoldalúan felmondta, és egyidejűleg Lengyelországban és Romániában ballisztikus rakétavédelmi rendszert épített ki”

Ezt követően az USA által további fontos leszerelési és fegyverzet-ellenőrzési szerződések egyoldalú felmondása következett. Ezek közé tartozik az euro-stratégiai közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról szóló INF-szerződés, amely az amerikai közepes hatótávolságú rakétarendszerek Németországba tervezett telepítése miatt ismét nagyon aktuális.

„A politikai törés ott kezdődött, amikor George W. Bush akkori amerikai elnök a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón megpróbálta elérni, hogy Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási meghívást kapjon. Oroszország szempontjából ez az erőviszonyokat teljesen felborította volna, és számára komoly geostratégiai kockázatot jelentett volna”

Különösen a NATO-Oroszország Tanács felfüggesztését tartom problémásnak, mivel az a hatékony válságkezelés mechanizmusa volt mind politikai, mind katonai szinten. Nem tanúskodik racionális politikai lépésről, ha éppen akkor vetjük el azt, amit a bizalomteljes együttműködés idején hoztak létre a feszültségek csökkentése és a válságkezelés érdekében, amikor azok bekövetkeznek.

– Az ukrajnai háborút a nyugati országok a fegyverkezés növelésének megalapozásaként használják fel. Ezt az új „orosz veszéllyel” indokolják, s folyton azt ismételik, hogy Oroszország néhány éven belül megtámadna egy NATO-országot. Mit gondol erről az új „orosz veszélyről”?

– Sem az orosz kormány biztonságpolitikai és stratégiai dokumentumai, sem Putyin nyilvános nyilatkozatai nem utalnak arra, hogy a NATO-államok elleni támadást terveznének. Még az amerikai kormány hivatalos fenyegetettségi értékelései – köztük a 2024-es is – sem utalnak megfelelő orosz szándékra, még akkor sem, ha amerikai politikusok azt állítják. A jelenlegi amerikai fenyegetettségi értékelés szerint

„Oroszország szinte biztosan nem akar közvetlen katonai konfliktust az amerikai és NATO-erőkkel, és aszimmetrikus tevékenységét az általa becsült globális katonai konfliktus küszöb alatt folytatja”

A háború eddigi lefolyása sem igazolja ezt a feltételezést. Az Ukrajna elleni támadás kezdetén az orosz kontingens létszáma mintegy 190 ezer katona volt. Egy olyan nagy ország, mint Ukrajna meghódítása és megszállása a Nyugat által nyolc éve jól felszerelt és kiképzett, több mint kétszer olyan erős ukrán fegyveres erőkkel szemben kizárt, és nyilvánvalóan nem is állt szándékában Oroszországnak. Ez értelmetlen lett volna. Szükséges lett volna azonban, ha Oroszország Ukrajnát ugródeszkaként akarta volna használni egy későbbi, valamelyik NATO-ország elleni támadáshoz.

„Minél tovább tart a háború, és minél tovább fokozódik a katonai helyzet Ukrajnában, annál nagyobb a kockázata a NATO-orosz háborúvá való bővülésnek és eszkalálódásnak, még akkor is, ha Oroszország és az Egyesült Államok el akarja kerülni a közvetlen konfrontációt”

Vissza kellene térnünk a katonai egyensúly stratégiájához, ahogyan azt Helmut Schmidt egykori német kancellár is szorgalmazta. E stratégia elemi alapgondolata, hogy olyan helyzetet kell teremteni, amelyben egyik fél sem erősebb a másiknál – így a háború lehetősége még csak számításba sem jöhet. Más szóval, végre helyre kell állítani a Bundeswehrnek az ország és a NATO védelmére való képességét – ahogyan azt az alkotmány előírja -, és szövetségeseinkkel együtt jeleznünk kell Oroszországnak, hogy eltökéltek vagyunk, nem engedjük meg a kialakult egyensúly megváltoztatását. Schmidt azonban hangsúlyozta, hogy

„az erőegyensúly szükséges, de nem elégséges eleme a béke fenntartásának. A katonai egyensúly politikai stabilizálására is hajlandóságot kell mutatni. Ez magában foglalja a másik féllel való kapcsolattartást, hogy megértsük, hol vannak a problémáik és érdekeik”

De a stabilizációs megállapodásokat, a katonai bizalomépítő intézkedéseket is, valamint a fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési szerződéseket is, amelyek fontos elemei az új biztonsági architektúrának, és erősítik a kölcsönös bizalmat, valamint a politikai és katonai kiszámíthatóságot.

– Olyan politikusok, mint Boris Pistorius német védelmi miniszter és mások azt akarják, hogy Németország ismét „háborúra kész” legyen. Ön amellett érvel, hogy a Bundeswehrnek ismét képesnek kell lennie a honvédelmi feladatok ellátására, amire jelenleg képtelen. Mi a különbség a két nézet között? És ki és mi fenyegeti konkrétan a Német Szövetségi Köztársaságot?

– Számomra az alkotmány a kül- és biztonságpolitikai cselekvés mércéje, és a szövetségi kormány számára is annak kell lennie. Az alkotmány 87a. cikke kimondja, hogy „a szövetségi kormány a védelem érdekében fegyveres erőket állít fel”. A 24. cikk (2) bekezdésével együtt – „a szövetségi kormány a béke fenntartása érdekében csatlakozhat a kölcsönös kollektív biztonság rendszeréhez” – azaz az Észak-atlanti Szövetséghez, ez az ország és a szövetség védelmének képességét jelenti.

„Az akkori szövetségi kormány 2011-ben pénzügyi okokból először felfüggesztette a kötelező katonai szolgálatot, majd egy reformot hajtott végre – a Bundeswehr átalakítását -, ami azt jelentette, hogy a nemzeti és szövetségi védelmi képesség megszűnt. Ezt azzal indokolták, hogy nem volt hagyományos fenyegetés Európára és Németországra nézve, és hogy az Oroszországgal való kapcsolatok pozitívan alakultak. Ez az alkotmány egyértelmű megsértése volt, és – mint azt már akkor is tudnunk kellett volna – téves döntés”

Pistorius védelmi miniszter érdemére szolgáljon, hogy ki akarja javítani ezt a hibás döntést. Véleményem szerint ehhez nem kell más indoklás, mint az alkotmányos felhatalmazás teljesítése. Végül is 2011-ben hibáztunk a biztonsági helyzet értékelésében és a fenyegetés elemzésében, és egy újabb hiba sokba kerülhet nekünk.

– Ön az ukrajnai háború globális konfliktussá eszkalálódásának veszélyére figyelmeztet. Egyes megfigyelők úgy vélik, hogy a harmadik világháború már elkezdődött. Nemrégiben „a bizonytalanság és a nagy konfliktusok koráról” beszélt. Meg tudná ezt röviden magyarázni?

– Minél tovább tart a háború, és minél nyilvánvalóbbá válik Ukrajna katonai veresége, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a háború nagy európai háborúvá eszkalálódik, beleértve a nukleáris eszkaláció veszélyét is. További konfliktus övezetek, amelyekben fennáll a nagyobb háború lehetősége, a Perzsa-öböl és a Közel-Kelet, beleértve a megoldatlan palesztin kérdést, a Szaúd-Arábia és Irán közötti rivalizálást, valamint az Irán és az Egyesült Államok közötti feszültséget, Törökország regionális hegemón törekvéseit, valamint az Észak- és Dél-Korea közötti feszültségek eszkalálódását. Januárban Kim Dzsong-un ellenséges államnak nevezte Dél-Koreát. A Közel-Keleten, Afrikában és Dél-Amerikában növekvő orosz befolyást az Egyesült Államok szintén aggodalommal szemléli. S ehhez jön még a Dél-kínai-tenger és a Malaka-szoros, a Tajvan körüli feszültség az USA és Kína közötti geopolitikai versenyfutása miatt.

– Ön szerint hogyan nézhetne ki egy Oroszországot is magában foglaló európai biztonsági rendszer?

– Hogy sikerül-e létrehozni egy európai béke- és biztonsági rendet, az attól függ, hogyan ér véget az ukrajnai háború. Elszalasztották a lehetőséget, hogy az isztambuli tárgyalásokat az érdekegyeztetésen alapuló békés megoldással zárják le. Még ha lehetséges is lenne a kétoldalú tárgyalások újrakezdése, az időközben történtek után nem lehetne ugyanazt az eredményt elérni.

„Mindazonáltal továbbra is úgy vélem, hogy a Kína által több mint egy évvel ezelőtt a 12 pontból álló dokumentumban javasolt megközelítésnek van értelme, mert mindkét fél által felállított akadályokat leküzdi”

A magyar miniszterelnök kezdeményezése is ebbe az irányba látszik menni. A Zelenszkijjel és Putyinnal folytatott megbeszélései után Hszi Csin-pinggel és Donald Trumppal is beszélt, akik nemcsak a háború befejezésében fejezték ki érdekeltségüket, hanem a tűzszünet és a tárgyalásos béke kikényszerítéséhez is megvan a hatalmuk. Remélhetőleg Orbán békekezdeményezése egy új európai béke- és biztonsági architektúrát eredményez, amely megfelel minden európai biztonsági érdekének, fenntartható, és közelebb viszi Európát a politikai, gazdasági és katonai önérvényesítéshez.

(Eredetileg az interjú itt jelent meg németül. https://www.nachdenkseiten.de/?p=118685, az interjú első részét itt olvashatják: https://www.nachdenkseiten.de/?p=118536)