//„A nyelvkérdés felénk nem téma”
Ukrajnából milliók mennek dolgozni külföldre a jobb élet reményében (illusztráció) #moszkvater

„A nyelvkérdés felénk nem téma”

MEGOSZTÁS

Miért jön Magyarországra dolgozni egy ukrán vasbetonszerelő? Hogy élnek, mivel foglalkoznak, elégedettek-e a körülményeikkel? Milyen nyelven beszélnek? Mi a helyzet otthon? Interjú a vinnyicai Ivan Tatarovval

Miután Magyarországon komoly szakmunkáshiány van, a hiányzó munkáskezeket külföldről pótolja a kormány. Ennek köszönhetően több mint 50 ezer ukrán dolgozik országszerte. A legtöbben az építőiparba jönnek és betanított munkásnak. Nagyjából hasonlóan bért kapnak, mint a magyar szakmunkások. Kíváncsiak voltunk, hogy élnek itt, mi a véleményük az országról. Beszélgetőpartnerem Ivan Tatarov vinnyicai vasbetonszerelő.

 

Ukrajnából milliók mennek dolgozni külföldre a jobb élet reményében (illusztráció) #moszkvater
Ukrajnából milliók mennek dolgozni külföldre a jobb élet reményében (illusztráció)
Fotó:Wikipédia

– Ivan, hogy kerültél Magyarországra? 

– Egy volt kollégám régebben dolgozik Magyarországon, ő kérdezte, van-e kedvem ide jönni dolgozni. Volt.

– Ukrajnában nem volt munka? 

– Munka van, de nem mindegy, mennyit keresel ugyanazzal a munkával. Építkezések otthon is vannak, de itt jobb fizetést, és hosszú távú munkát ígértek.

– A legtöbben Lengyelországba, Csehországba, és Németországba mennek dolgozni. Miért választottátok mégis Magyarországot?

– A lengyelekhez azért mennek sokan, mert az északnyugathoz közelebb vannak. A cseheknél egyébként tudomásom szerint kevesebb az ukrán, mint itt. De a németeknél is.

– Mit szólt otthon a család? 

– Nős vagyok, így csak a feleségemmel kellett egyeztetnem, de nem volt nehéz rábeszélni, hogy vágjunk bele. Így ő is jött velem. Az ő szakmája kozmetikus, a főnököm szerzett neki is munkát.

– Hol, és hogyan éltek? 

– Pesterzsébeten lakunk egy kis kertes házban, amit a cég bocsátott a rendelkezésünkre. Fizetjük a rezsit, éldegélünk kettecskén.

– Miben más az élet Budapesten, mint Vinnyicában? 

– Budapest egy világváros, Vinnyica pedig Ukrajnában sem számít nagynak a maga 350 ezres lakosságával. Rengeteg itt a látnivaló. Mi pedig a feleségemmel Okszanával minden hétvégén csinálunk programot. Gyerekünk nincs egyelőre, így szó szerint a magunk urai vagyunk. Tavaly június óta élünk és dolgozunk itt. Úgyhogy kezdjük felfedezni Magyarországot is. Tavaly és idén nyáron is voltunk pár napot a Balatonon. De eljutottunk már Bécsbe, Prágába és Pozsonyba is.

– A munka mellett kirándulni is tudtok? 

– Társasházat építünk, átadási határidőn belül vagyunk, túlóráznunk nem kell, így szinte minden hétvégénk szabad.

– Mindenki ukrán az építkezésen? 

– Nem. Mi heten vagyunk egy brigád, együtt dolgoztunk otthon is. A cég magyar, a munkások nagy része is az. Teljesen önállóan dolgozunk, miután a főnökeink látták, hogy értjük a szakmánkat, tulajdonképpen szabadkezet kaptunk. Reggel 7-kor megbeszéljük a napi tennivalókat, aztán mindenki megy a dolgára.

– Hogy kerültél ebbe a szakmába? 

– Kijevben építőmérnöki szakon végeztem 2003-ban. Dolgoztam állami cégnek 6-7 évig, aztán a bátyámmal Mikolával elkezdtünk munkákat vállalni országszerte. Szép lassan kialakult az állandó brigádunk, együtt jöttünk Budapestre is. Építettünk iskolát Kijevben a pincétől a padlásig, házakat Ivano-Frankivszkban, meg egy csomó helyen.

– A szavaidból arra következtetek, hogy hosszú távra terveztek. 

– Így van! A főnökeink megígérték, hogy amíg nekik van munkájuk, addig nekünk is. Amíg mindkettőnknek megéri, addig dolgozunk együtt. A főnökünk számít ránk. A majdnem másfél év alatt, amióta itt vagyunk, egy hangos szó nem volt köztünk. A fizetésünket időben kapjuk, mi pedig betartjuk a határidőket.

– Hogyan tartjátok a kapcsolatot az otthoniakkal? 

– Viberen. De negyedévente haza tudunk menni szabadságra. Nem egyszerre persze, de mindenki haza tud látogatni. Idén is december közepétől január elejéig otthon leszünk, ahogy tavaly is.

– Megszoktátok már a nehéz magyar ételeket? 

– Nem volt nehéz. Tudod, az ukránok is szeretik a hasukat, a magyar ételek ráadásul finomak is. A feleségem a különböző szalámikért, kolbászfélékért van oda, ilyeneket mifelénk nem kapni. Havonta minimum egyszer van nálunk hétvégén brigád buli. Tudod, saslik, vodka, sör vagy bor. Okszana bújja az internetet oroszul vagy ukránul fellelhető magyar receptekért, és sokat meg is csinál. Legutóbb marhagulyást készített bográcsban, nagyon jól sikerült.

– Tényleg, oroszul vagy ukránul beszélsz gyakrabban? 

– Nem tudom, sosem figyelek erre. Otthon a családban ukránul beszéltünk, de orosz iskolába jártunk. Ukrán iskolába nálunk csak a legbutábbak jártak. Vinnyica ukrán nyelvű város, de mindenki beszél oroszul is. Kijevben az egyetemen oroszul folyt az oktatás. De egyébként ezzel a nyelvkérdéssel mifelénk senki sem foglalkozik, ez nem téma. Ha oroszul szólnak hozzánk, úgy válaszolunk, ha ukránul, akkor úgy. Itt egyébként egymás közt ukránul társalgunk.

– Magasabb színvonalon éltek itt, mint otthon? 

– Ahogy mondtam, Ukrajnában is volt mindig munkánk, sosem éheztünk. Budapest nagyon drága, de tudunk félretenni úgy is, hogy nem kuporgatunk. Arról nem beszélve, hogy itt Európában vagyunk, szinte mindenhez közel. Otthonról nehezebben tudtunk volna eljutni Bécsbe vagy bárhova. Szabadon mozoghatunk a schengeni vízummal, és ez nagy könnyebbség.

MEGOSZTÁS

1963-ban születtem. Elvégeztem iskolákat, sportoltam, majd edzősködtem. Dolgoztam Ukrajnában, meg egy pár helyen, így valamennyire belelátok a szláv életbe. Szinte minden érdekel, kivéve a kibernetikát. Művészet, de inkább sport és kulinária párti vagyok. Politika alól sem vagyok felmentve, de azt meghagyom a nagyoknak. Nem ellenségem a humor, de a cinizmus, sőt a szarkazmus sem. Nem vagyok grafomán, de néha előbújik a kisördög és olyankor tollat, illetve klaviatúrát ragadok. Hogy érdemes-e, azt majd az olvasók eldöntik.