„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péter Tamás írása a #moszkvater.com számára
Nukleáris robbantás a francia-polinéziai Mururoa atollnál 1971-ben
Fotó:EUROPRESS/AFP
Komoly nemzetközi visszhangot váltott ki Putyin elnök március 25-én elhangzott televíziós bejelentése, miszerint Oroszország taktikai atomfegyvereket helyezne el katonai szövetségese, Belarusz területén. Bár a Kreml rendszeresen alkalmazza a nukleáris fenyegetés eszközét, ezúttal többről van szó, mint a már lassan szokványossá váló kommunikációs fenyegetőzés, hiszen valóban orosz atomfegyverek kerülnének egy olyan országba, amely három NATO-tagállammal is határos. Az orosz vezetés ráadásul egy jelentős tradíciónak vetne ezzel véget.
„Moszkva ugyanis mindeddig rendkívül büszke volt arra, hogy – szemben például az Egyesült Államokkal – Oroszország nem állomásoztat nukleáris fegyvereket a határain kívül”
Felmerül a kérdés, hogy mi lehetett a döntés apropója, ami Moszkvát korábbi álláspontja feladására késztette. Egyes elemzők szerint ez a lépés válasz a nyugati országok újabb és újabb fegyverszállítmányaira, mely a legújabb hírek szerint már szegényített uránból készült páncéltörő lövedékeket is tartalmazni fog. Mások szerint a döntés független a nyugati fegyverszállításoktól, hiszen ez a lépés a két ország között már korábban is felmerült. Az oroszok egyszerűen rosszul állnak a háborúban, így a bejelentést Putyin játszmájaként, egyfajta eszkalációs fenyegetésként értelmezik.
Eszkaláció a deeszkalációért?
A nemzetközi és hazai sajtóban az utóbbi egy év során rengeteg találgatás, híresztelés, dezinformáció látott napvilágot annak kapcsán, hogy Oroszország kész lenne-e bevetni atomfegyvereket a háborúban. Az orosz vezetés maga is sokat tett azért, hogy forrón tartsa a témát, hiszen a háború kitörését követően Putyin fokozott készültségbe helyezte a nukleáris erőket, azóta pedig több alkalommal is utalt a nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségére. Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök személyében a Kremlnek főállású fenyegetője is van, aki még kisebb horderejű oroszellenes lépések kapcsán is előszeretettel fenyegetőzik atomcsapással.
„Mindez persze részét képezi a felek közötti kommunikációs- és propaganda háborúnak, melyből nem érdemes nagy horderejű következtetéseket levonni”
Mindazonáltal léteznek olyan támpontok, melyek alapján tényszerű információkhoz is hozzá lehet jutni a téma kapcsán. Ilyen az a Kreml által 2020-ban nyilvánosságra hozott dokumentum is, ami Oroszország állampolitikájának alapelveit rögzíti a nukleáris elrettentés terén. A dokumentumban foglaltak részét képezik annak az átfogó elrettentési stratégiának, melynek célja az ellenfél döntéshozatalának alakítása különböző politikai, diplomáciai, gazdasági, információs és katonai intézkedések sorozatával.
Az elrettentésnek különböző lépcsőfokai vannak, a stratégia a nyílt katonai fellépésre végső eszközként tekint arra az esetre, ha az egyéb, nem katonai eszközök már kudarcot vallottak.
„Katonai konfliktus esetén Oroszország folyamatosan igyekszik megfélemlíteni, meghátrálásra késztetni a szembenálló felet, mely magában foglalja a nukleáris elrettentést is. Mindez azonban nem a nukleáris fegyverek korai használatát jelenti, mint azt egyesek feltételezik”
E vélekedés alapja egy Nyugaton elterjedt teória, az úgynevezett „eszkaláció a deeszkalációért” doktrína, melynek lényege, hogy az orosz fél már a háború kezdeti szakaszában nukleáris fegyvereket vetne be annak érdekében, hogy rákényszerítse az ellenfelet a háború befejezésére.
Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy az oroszok tulajdonképpen őrültek, akik képesek a legveszedelmesebb lépésekre, akár váratlanul is. Pedig a valóságban az orosz elrettentés lényege épp a fokozatosság, ami az úgynevezett „adagolt sebzés” taktikáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos hadviselést kombinálják a különböző nukleáris elrettentési módszerekkel, egyre merészebb módon alkalmazva azokat.
„Habár az orosz hadsereg a nyugati társaikhoz képest valóban más komfortfokozattal rendelkezik a nukleáris fegyverek terén, az adagolt sebzés, a fokozatos elrettentés célja az, hogy az ellenfél egy bizonyos ponton túl meghátráljon, és végül ne kerüljön sor atomfegyver éles bevetésére”
A háború kiterjedtsége meghatározó
Az alkalmazott nukleáris eszközrendszer nagymértékben függ a konfliktus intenzitásától, a fenyegetettség szintjétől, de az eszkaláció mértékétől, azaz a háború kiterjedtségétől is. Az olyan lokális szintű háborúk esetén, mint amilyen egyelőre az ukrajnai háború is, az elrettentési stratéga középpontjában a nukleáris fegyverek bevetésével való fenyegetőzés, illetve a nukleáris potenciál kiterjesztése áll. Az orosz vezetők nem véletlenül fenyegetőznek időről-időre atomcsapással, Putyin bejelentése pedig, miszerint taktikai atomfegyvereket szándékoznak elhelyezni Belarusz területén, szintén a nukleáris elrettentési stratégiából fakad, ami része a nukleáris potenciál kiterjesztésének.
„A lokális szintű konfliktusokkal ellentétben egy regionális szintre eszkalálódott háború esetén a stratégia már javaslatot tesz taktikai atomfegyverek harctéren történő bevetésére, vagy akár stratégiai atomfegyver demonstratív célú használatára is”
Ennek egyik példája a nagy magasságban működésbe hozott stratégiai atomfegyver, mely emberáldozatokat ugyan nem követelne, viszont hatalmas pszichológiai sokkhatást okozna, emellett olyan elektromágneses-impulzust eredményezne, ami hatalmas területen bénítaná meg az ellenfél elektromossággal működő eszközeit.
Az olyan eszkalációs jellegű lépések, mint például az Északi Áramlat földgázvezetékek felrobbantása azért is rendkívül veszélyesek, mert az ehhez hasonló akciók a jelenleg még lokális szintű ukrajnai háborút könnyen regionális szintre eszkalálhatják. Habár az orosz stratégák úgy kalkulálnak, hogy akár hosszú időtávban is lehetséges egy hagyományos fegyverekkel vívott háború, egy bizonyos eszkalációs szinten túl elkerülhetetlennek látják az atomfegyverek bevetését, mivel a háború expanziója és fokozódó brutalitása egyre kíméletlenebb elrettentési metódusokat követelne meg.
Kulcsfontosságú atomkofferek
A stratégia igazán széles körű atomfegyver használatot csak nagyszabású, vagy globális szintre eszkalálódó háború esetén vázol fel. Egy kiterjedt atomcsapásra alapesetben az orosz elnök adhat utasítást, egyeztetve lépését a védelmi miniszterrel és a fegyveres erők vezérkari főnökével. E három személy tulajdonában vannak a Cheget nevű atomkofferek, melyek részét képezik a nukleáris vezérlő rendszernek.
„Ezt a rendszert még a Szovjetunió idején alakították ki, a három atomkoffer közül pedig legalább kettőnek az élesítése szükséges ahhoz, hogy a nukleáris robbanófejjel felszerelt rakéták indíthatóak legyenek”
A korszak paranoiás légkörét jól jellemzi, hogy a tervezők egy automata nukleáris vezérlő rendszert is kifejlesztettek, amely orosz közlések szerint ma is működőképes, és használatba helyezhető. A Dead Hand (Holt Kéz) vagy más néven Perimeter nevű rendszer abban az esetben is lehetővé tesz egy nukleáris támadást, ha a Cheget atomkofferek tulajdonosai meghalnak, vagy cselekvőképtelenné válnak. A rendszer különféle szenzorokból és kommunikációs kapcsolatokból áll, melyek folyamatosan figyelik egy nukleáris támadás jeleit. Amennyiben a rendszer egy Oroszország ellen irányuló atomtámadás jeleit észleli, akkor emberi beavatkozás nélkül, automatikusan is válaszcsapást tud indítani.
Az a tény, hogy Oroszországnak ma is nagyjából 1800 taktikai nukleáris fegyvere van készleten, az orosz katonai stratégia pedig kiemelt hangsúlyt fektet a nukleáris elrettentésre, egy fejlettségbeli különbségre is visszavezethető. Az orosz hadiipar a nyugati hadiiparhoz képest évtizedek óta lemaradásban van a precíziós fegyverek fejlesztésében, rendszerbe állításában és tömeggyártásában. Márpedig az orosz stratégák a precíziós fegyverekben komoly kockázatot látnak, mivel azok egy nagyhatalmak közötti konfliktus esetén már a háború kezdeti szakaszában súlyos károkat okoznának Oroszország kritikus gazdasági és katonai infrastruktúrájában.
„Mivel az orosz hadsereg hagyományos fegyverrendszereivel nem lenne képes arányos válaszcsapást mérni, a nukleáris elrettentési mechanizmusra és a taktikai atomarzenálra egyfajta biztosítékként tekintenek – lényegében ezzel kompenzálják fennálló hiányosságaikat”
Az elrettentés nem jelent eszkalációt
Az elrettentési stratégia némi magyarázattal szolgálhat arra vonatkozóan is, hogy mi lehetett az orosz vezetés eredeti célja az Ukrajna elleni támadással. A mainstream médiában gyakran elhangzik az a teória, miszerint a Kreml tulajdonképpen egy villámháborúban gondolkodott, melynek fő célja kezdetektől fogva a területszerzés, Ukrajna meghódítása volt. Az e feltevés mellett érvelők gyakran hozzáteszik azt is, hogy a terv azért nem sikerült, mert az orosz vezetés rosszul ítélte meg ellenfele és saját hadereje képességeit, valamint a Nyugat várható reakcióit is.
A háború kezdete óta kiderült, hogy az orosz vezetés számos területen valóban nem rendelkezett releváns, megbízható információkkal, melyért utólag az orosz titkosszolgálatokat tették felelőssé. A felelősség azonban nemcsak a titkosszolgálatokat, hanem magát az orosz politikai berendezkedést is terheli, az ilyen autoriter rezsimekben ugyanis a kritikus szemlélet, az önállóság vagy az őszinte kommunikáció nem feltétlenül tartozik a kívánatos jellemvonások közé. Részben ennek köszönhető a hadsereg és a titkosszolgálatok gyenge teljesítménye, és meddő személyi állománya, melyekről csak akkor derült ki, hogy mennyire kontraszelektáltak, amikor éles helyzetben kellett volna helyt állni.
„Mindettől függetlenül azt a narratívát semmi sem bizonyítja, miszerint az orosz vezetésnek a kezdetektől fogva területszerző ambíciói lettek volna Ukrajnában”
A támadást megelőzően Putyin egyszer sem említette, hogy kívánatosnak, vagy egyáltalán lehetségesnek tartaná Ukrajna meghódítását, illetve Oroszországhoz történő csatolását. A területszerző ambíciókat cáfolja a háború elején bevetett alacsony létszámú orosz hadsereg is, mely még abban az esetben is képtelen lett volna Ukrajna elfoglalására, ha minden optimista hírszerzési jelentés igaznak bizonyul. A nyugati feltételezésekkel szemben az orosz támadás eredeti célja egy elrettentés volt, amely meg akarta változtatni az ukrán politikai gondolkodást, a politikai szándékokat, és menekülésre akarta bírni az ukrán elitet. Miután e kezdeti célok ellehetetlenültek, az orosz vezetés valóban magáévá tett területszerzési törekvéseket is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Oroszország a háború eszkalálódásában lenne érdekelt.
„Az orosz stratégia központi eleme továbbra is az elrettentés, melynek célja a konfliktus eszkalálódásának megakadályozása, végső soron pedig az ellenségeskedés megszüntetése olyan feltételekkel, melyek Moszkva számára is elfogadhatóak”
E célt azonban csak akkor lehet megvalósítani, ha az ellenfél is hajlik az ellenségeskedés megszüntetésére, vagy legalább valamiféle kompromisszumra. Amennyiben e feltételek nem teljesülnek, úgy újabb elrettentési mechanizmusok lépnek életbe, ennek egyik jele a Belaruszba történő nukleáris fegyvertelepítés is.
(A szerző politikai tanácsadó)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Matyko-X says:
A dolog, mint majdnem mindig, legalább kettőn múlik, Kérdés, hogy képes-e a magát “vezető hatalomnak” tartó arra a józan – és történelmi – belátásra jutni, hogy a hegemón-alapú világrend nem fenntartható. Az igencsak idejétmúlt “fékek-ellensúlyok” dogma lecserélése egy józan, klassszikus akció-reakció – avagy a negatív visszacsatolás – világrendre sosem volt időszerűbb, mint most.
Nem vagyok túl optimista, hogy ez a középszeren és az állítólagos – tökéletesen kontraszelektált – elit képes megugrani ezt a szintet, és az állati ösztönök alatti viselkedést feladja.
csakafidesz says:
“Elrettentés”.. Nos az a helyzet, hogy az atomfegyverek már túlságosan régen vannak velünk. A dolgok természetéhez tartozik, hogy ami létezik az előbb utóbb előkerül. A színpadon megjelenő pisztoly a darab végéig eldördül. A sok fenyegetőzést pedig előbb utóbb valaki beváltja. A kocsmai “Na gyere ki, ha olyan bátor vagy” viselkedés elkerülhetetlenül késeléshez vezet.
Az elrettentés pszichológiája azért veszélyes, mert óhatatlanul el fog csattanni az a pofon ahonnan felgyorsulnak az események.
Csak egyetlen Föld van az Univerzumban. Én kételkedem, hogy -minden valószínűségi számítás ellenére- van még műszakilag-tudományosan a földi élet szintjét elérő, hasonló szinten lévő bolygó a Világegyetemben.
A dinoszauruszok kihaltak, az emberiség is ki fog halni, ha nem jön meg a józan ész, nem törlik el a liberális “férfiak is szülhetnek” maszlagot, és főképp az elrettentés politikáját.