Őt tartják az igazi orosz birodalom megteremtőjének, de abban nem lehet vita, hogy I. Péter alapozta meg Oroszország nagyhatalmi státuszát. Számos reformintézkedésével rakta le a modern cári állam alapjait. Noha utódai több intézkedését megváltoztatták vagy el is törölték, az orosz történelemben elfoglalt helyét azóta sem kérdőjelezi meg senki.

A történészek és az egyszerű emberek között is megoszlanak a vélemények arról, hogy valójában ki volt az, aki az Orosz Birodalmat megalapította, felemelte oda, ahol most is található. A nagyhatalmak sorába. Nos, kétségtelenül van igaza annak, aki úgy vélekedik, hogy a birodalomalapító szerepét ne vegyük el IV. Ivántól, ám az általa létrehozott, a moszkvai nagyfejedelemségből kinőtt államalakulat messze nem érte el a nagyhatalmi státuszt. A cári Oroszország számára ezt a pozíciót a Baltikum elfoglalásával, valamint a birodalom megreformálásával I. Péter érte el.

„Számos katonai, gazdasági és közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek, melyek megalapozták Oroszország nagyhatalmi szerepét”

Érdekes, hogy a kommunizmus évtizedei alatt sem tudták a saját történelmüket úgy alakítgatni – direkt nem használjuk a hamisítani szót ebben az esetben –, hogy a szovjet érában ne pozitívan emlékezzenek I. Nagy Péter tevékenységéről. Holott a cári múlt mindig is elítélendő, elnyomó és diktatórikus rendszer volt. Voltak olyan uralkodók, akikről nem volt szabad (III. Sándor, II. Miklós), akikről nem lehetett (Anna cárnő, II. Katalin), és akikről kellett beszélni. Ez utóbbiak közé tartozott IV. Iván és I. Péter, utóbbit egyébként a szovjet történészek az első bolsevikként próbálták beállítani, aki a gazdasági és technikai fejlődést sürgette.

„I. Péter 1721. október 22-től hivatalosan az Orosz Birodalom – Rosszijszkaja imperija – névre keresztelte át az államot, az uralkodó hivatalos címe ekkortól az egész Oroszország császára – Imperator Vszerosszijszkij –, vagy egész Oroszország császárnője – Imperatrica Vszerosszijszkaja – volt, de a mindennapokban továbbra is inkább a cárt, illetve cárnőt használták”

Ám az idáig vezető úton Péternek számtalan nehézséget kellett leküzdenie ahhoz, hogy a többek között nyugatról átvett reformok segítségével megteremthesse Oroszországot, mint nagyhatalmat.

Nyugati tanulmányútjáról hazatérve látott neki birodalma megreformálásának, ami részben a múlttal való szakítást is jelentett. Például 1698-ban szakálladó címén 50 rubelt vetett ki azokra, akik nem vágatják le a szakállukat, illetve rendeletben tette kötelezővé az udvaroncoknak és a hivatalnokoknak a nyugati öltözékek viselését. Nem volt egyszerű, de az első csatát végül megnyerte.

Jött a következő lépés, amikor 1699. december 20-án elrendelte a Julián-naptár bevezetését. Ezzel egyébként a pravoszláv időszámítást elvetve új időszámítást vezetett be. Nemcsak az időnek a világ keletkezésétől számított kezdetét vetette el, helyettesítve ezt a Krisztus születésétől számított kiindulóponttal, hanem a naptári év kezdetét is áthelyezte a korábbi szeptember 1-ről az Európában már a caesar-i naptárreform óta elfogadott január elsejére.

„Így a „világ keletkezésétől” számított 7208-as esztendő az 1700-as sorszámot kapta, ugyanis a megújított időszámítás Oroszországban 1700. január elsején vette kezdetét”

Ez az időszámítás 13 nappal tért el az Európa legnagyobb részében alkalmazott Gergely-naptártól, és az orosz birodalomban ezt a fajta számítást ettől az időponttól kezdve több mint kétszáz évig, 1918 januárjáig megőrizték. A Gergely-naptárt ugyanis az oroszok katolikusnak, tehát eretneknek tekintették.

Ez a reformja egyébként komoly fejlődést indított el a könyvkiadásban, ugyanis Sz. P. Luppov könyvtörténész statisztikai számításai és kimutatásai szerint 1701 és 1725 között összesen 43 különböző kalendáriumkiadás látott napvilágot Moszkva, Szentpétervár, Kijev és Csernyigov nyomdáiban. Ez a korszak több mint 1850 kiadványféleségének ugyan csak mintegy 2,3 százaléka, de a példányszámokat tekintve – kiadványonként és kiadásonként kb. ezer-ezerkétszáz példány – a naptárak előkelő helyet foglaltak el a korszak nyomtatványai között.

„Amikor 1700 novemberében Narva mellett I. Péter hadai katasztrofális vereséget szenvedtek a létszámában kisebb, de jóval modernebb svéd csapatoktól, a cár rájött arra, hogy a katonai reformokat sem halogathatja sokáig”

1701-ben a cár tüzériskolát létesített, átvették az angoloktól a kovás muskétákat, megalapította a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitást, valamint új egyenruhákat vezetett be a hadsereg számára. Elkezdtek ágyúkat gyártani, és 1705-től kezdve 20 háztartásonként egy újoncot kellett a seregbe küldeni. Az így besorozott kb. 45 ezer főből nyugat-európai módra képzett és szervezett új ezredeket hoztak létre. A haditengerészet hajóépítő műhelye csaknem 10 ezer munkást foglalkoztatott, és amikor I. Péter elhunyt, az orosz flotta mintegy 800 egységnyi, de zömében kisméretű hadihajóból és gályából állt.

„A hadsereg fejlesztése óriási terheket rótt az államkincstárra. 1725-re Oroszországban 86 ágyú- és vasgyár, valamint 15 textilgyár működött, ezek nagy része állami pénzből épült fel. A magánkézben lévő gyárak adómentességet élveztek, és Péter magas importvámokkal védte az orosz ipart. A hatalmas kiadásokat a cár az adók emelésével, a pénz felhígításával és új adók bevezetésével próbálta ellensúlyozni”

A társadalmi reformjai közül kiemelkedett az 1705-ben bevezetett rendelete, amellyel a cárt szolgáló nemesek, a pomescsikek földjét, a pomesztyjét örökölhetővé tette, ezzel felszámolta a bojárok és a pomescsikek közötti társadalmi különbséget. A hagyományos címek, mint például a bojár, helyébe a nyugati világban elfogadott grófot és a bárót léptette. Péter hitt abban, hogy a nemesség minden tagja köteles az államot szolgálni. 1714-ben éppen ezért jelentette ki, hogy minden nemes csak egyetlen örökösre hagyhatja a birtokait, a többi fiának vagy a hadseregben, vagy az államigazgatásban kell szolgálnia.

1722-ben svéd, dán és porosz mintára megszabta a rangfokozatokat, amellyel három osztályba sorolt szolgálatot ismert el: a fegyveres erőknél, az udvarnál és az államigazgatásban teljesített szolgálatot. Minden osztályban 14 rang szerepelt. A cár bőkezűen támogatta a gyakorlati tárgyakat, oroszra fordíttatta a tankönyveket, iskolákat hozott létre a sebészet, a navigáció, a bányászat, a mérnöki tudományok és a matematika tanításának céljából. Tanulás nélkül lehetetlen volt az előrelépés, és a nemesség számára kötelezővé tette az oktatást, és megtiltotta, hogy valaki az alapképesítések elsajátítása nélkül nősüljön.

„Felépítette a birodalom új fővárosát a Néva deltájánál”

Aztán 1712-ben annak ellenére az Orosz Birodalom fővárosává tette, hogy az emberek vonakodtak Szentpétervárra költözni, mert egészségtelen, áradásnak kitett területen fekszik, ráadásul az élelmiszerek ára sokkal magasabb volt, mint Moszkvában. A vonakodás ellenére, amikor Péter meghalt, a város lakóinak száma megközelítette a 40 ezret, ami ekkoriban igencsak nagy lélekszámnak számított.

Az egyházi reformjai közül talán érdemes elsőként említeni, hogy amikor 1700-ban elhunyt Adrian pátriárka, senkit sem nevezett ki a helyére, a birtokok felügyeletét a kolostori kormányszék felügyeletére bízta, így az onnan származó jövedelmek az államkincstárba folytak be. Az első lépést aztán a többi is követte, és 20 év alatt az addig adómentességet élvező egyházat fokozatosan állami felügyelet alá vonták. 1721-ben felszámolta a moszkvai pátriarkátust, és az ortodox egyházat a Szent Szinódus irányítása alá vonta. Ezzel pedig az egyházat államhivatallá változtatta. Ugyanakkor az óhitűekkel meglepő toleranciát mutatott. Tény, hogy kétszeres adót szedett tőlük, de nem üldözte őket, sőt eltűrte az evangélikus és a katolikus istentiszteleteket is a birodalmában.

„Mivel a cárnak pénzre és megbízható utánpótlásra volt szüksége, kénytelen volt korszerűsíteni az államigazgatást”

Előbb 1708-ban nagy területi egységet, a gubernyiját vezetett be, és mindegyik élére kormányzót nevezett ki, aki felelős volt a rendfenntartásért, az utakért, az igazságszolgáltatásért és az adókért. Mivel ez nem váltotta be Péter reményeit, ezért 1710-ben létrehozta a szenátust, egy kilenctagú testületet, mely tartósan átvette a bojár duma szerepét, felügyelték a kormányzóságokat, illetve betöltötték a legfelsőbb bíróság szerepét. Ám ez az államigazgatási reformja sem hozta meg a várt eredményt, hatalmas méreteket öltött a korrupció, így 1711-ben kénytelen volt létrehozni a kincstári vagyonkezelőkből álló vizsgálótestületet, melynek fő feladata az adócsalások és a korrupció visszaszorítása volt.

Mindenesetre tanult a hibáiból, és az államigazgatás megújításának második hullámát egy nagy átalakítással indította. A birodalmat 1719-ben előbb 45, majd 50 tartományra osztotta, míg élükre vajdákat nevezett ki. A tartományok kerületekre lettek felosztva, melyet egy-egy elöljáró vezetett. Ugyanakkor a közigazgatási reformjai megfelelő rendőrség és hivatali háttér nélkül nem hozhatták meg a várt eredményeket, ráadásul az adók beszedésekor is egyre többször kellett a hadseregre támaszkodnia.

„A központi kormányzás sem úszta meg a modernizálást, átalakítást. Az egymásra épülő kormányszékek rendszerét felváltották a miniszterek és magasabb rangú hivatalnokok alkotta bizottságokból álló kollégiumok”

A kilenc kollégium mindegyike specifikus feladatokért felelt, és külön hivatalnoki gárdájuk volt. 1721-ben a cár a szenátus élére főügyészt állított, aki átvette a fő vagyonkezelő feladatkörét és ellátta a kollégiumok felügyeletét. A cár ezzel egy teljesen új tisztséget hozott létre.

Noha reformjai előremutatók voltak, ugyanakkor kellő háttér híján nagyon sok végrehajthatatlan maradt. Ugyanis a birodalomban súlyos probléma volt a jól képzett, tehetséges hivatalnokok hiánya. Noha azt senki sem vonta kétségbe, hogy I. Péter lerakta a modern cári állam alapjait, a belső békesség érdekében utódai több intézkedését megváltoztatták vagy el is törölték.

Források:

Wikipedia

MTVA archívum

Mereskovszkij: Nagy Péter I-II.; Dante Könyvkiadó, Budapest

David Warnes: Az orosz cárok krónikája: Az Orosz Birodalom uralkodóinak története; Geopen Könyvkiadó, 2002

Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonica kiadó, 2001

Georges Oudard: Nagy Péter a cárok cárja

John L. Motley: Nagy Péter cár

Niederhauser Emil: I. Péter; Akadémiai, Bp., 1967 

Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2001

Zsemlye János: Nagy Péter kül- és katonapolitikája. VVMA, Bp., 2014