Amikor a II. világháború kerül szóba, valamint a tankcsata kifejezés, akkor az embereknek általában Kurszk ugrik be elsőként, illetve az afrikai hadszíntéren zajlott El-Alamein mellett vívott csaták. Pedig a nagy világégés második legnagyobb, harckocsikkal megvívott ütközetét a magyar Tiszántúlon vívták, és ebben a hetekig tartó ütközetben – melyet debreceni, hortobágyi és alföldi csatának is neveznek – a becslések szerint háromezernél is több páncélos vett részt.

Kevés olyan ütközete van a II. világháborúnak – főleg a legnagyobbak között –, amelyet az utókor több néven is ismer. Ám ez tökéletesen illik az 1944 októberében, a Tiszántúlon lezajlott páncélos ütközetre, melyet az 1989 előtti szakirodalom debreceni, míg a rendszerváltást követő történészi kutatások már alföldi, vagy éppen hortobágyi tankcsatának neveznek. Ez volt a II. világháború második legnagyobb, harckocsikkal vívott összecsapása. Hívják egyébként bárhogy, két dolog egészen biztos. Egyrészt több mint háromezer harckocsi vett részt az ütközetben – ennél több csak az 1943-as kurszki csatában csapott össze –, másrészt, noha szigorúan katonailag szovjet győzelem született, a csata stratégiailag a német és magyar erők sikerét hozta.

„Ennek következtében hazánk területén egy 2-3 hetes villámháború helyett több mint féléves öldöklésre került sor, romba döntve Magyarországot”

Mielőtt elmerülnék a II. világháború második legnagyobb tankcsatájába, vizsgáljuk meg egy kicsit az előzményeket, amelyek azzal zárultak, hogy 1944. október 6-án a 2. Ukrán Front főerői megindították támadó hadműveletüket – Debrecen és Nyíregyháza irányába – a tiszai átkelők felé. A Vörös Hadsereg 1944 nyarán az egész keleti frontvonalon támadásba lendült. Északon Lengyelországban átkelt a Visztulán, de a Keleti-Kárpátokban az Árpád-vonalat nem tudta áttörni a magyar és német védők szívós ellenállása miatt. Ám amikor 1944. augusztus 23-án Románia átállt a Vörös Hadsereg oldalára, és ez lehetővé tette, hogy a Keleti-Kárpátok nehezen bevehető vonulatait délről megkerülve a szovjet hadsereg benyomuljon a Kárpát-medencébe.

„A 2. Ukrán Front csapatai végül szeptember 23-án Battonyánál léptek a trianoni határok közé szorított Magyarország területére”

Ez azzal járt, hogy az Erdélyben harcoló, immár bekerítéssel fenyegetett magyar és német csapatokat hátra kellett vonni, Magyarországra pedig újabb német egységek érkeztek. Nemcsak erősítésként, hanem a magyar kiugrás megelőzése érdekében is, amiről Hitlerék már szinte mindent tudtak. Ugyanakkor Malinovszkij már szeptember 25-én azt a parancsot kapta Moszkvától, hogy foglalja el Nagyváradot, majd Csap és Szeged között jusson ki a Tiszához, hogy segítséget nyújthasson a Kárpátokban megrekedt 4. Ukrán Frontnak.

A Magyarországon harcoló német Déli Hadseregcsoport szintén támadni akart, ugyanis a náci hadvezetés azt tervezte, hogy miután jelentős erőket von össze Debrecen és Nagyvárad térségében, a hegyekig szorítja vissza az ellenséget, és ott védelembe megy át. Nézzük milyen katonai erők álltak egymással szembe. A 2. Ukrán Front 698 ezer szovjet és 153 ezer román katonával indított támadást, akiket 789 páncélos, 1216 repülő és 10.238 darab löveg és aknavető támogatott. A Dél Hadseregcsoport 260 ezer német és 170 ezer magyar katonát vonultatott fel, akiket 570 páncélos, 741 repülő és 3500 löveg és aknavető támogatott. És ezek kizárólag csak a főerők voltak, az ütközetben ennél jóval többen vettek részt.

„Ugyanakkor az jól látható, a Vörös Hadsereg és a szövetségében harcoló románok hatalmas fölényben voltak ember és technika terén egyaránt”

1944. október kilencedikétől kezdett el kibontakozni Debrecen és a Hortobágy térségében a három hétig tartó ütközet. A Vörös Hadsereg valamint a Wehrmacht alakulatai között váltakozó kimenetellel zajlott a gyilkos küzdelem. Ráadásul ezúttal a szovjet felderítés hibázott, ugyanis jelentősen alábecsülte a szeptemberi német csapaterősítéseket a térségben, ugyanis Maximillian Fetter-Pico vezérezredes Tiszántúlt védő 6. német hadseregét számos elit páncélos és páncélgránátos egységgel erősítették meg, akiket a száz százalékig német elkötelezettségű Heszlényi József altábornagy 3. magyar hadserege támogatta.

„A szovjet támadás elsődleges célja a 6. német és a 3. magyar hadsereg bekerítése, valamint a Tisza vonaláig való előretörés volt”

A Tisza elérése után a támadás következő ütemében a 2. ukrán front a Duna-Tisza közének elfoglalásával együtt Budapest irányába tört volna előre. A főcsapás Ivan A. Piljev altábornagy páncélos csoportosítására volt bízva, amely a 4. gárda-, a 7. gépesített, és a 6. gárda-lovas hadtestekből állt, és 389 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett, amit A. G. Kravcsenko vezérezredes 6. gárda-harckocsihadseregének további 166 páncélosa egészített ki.

1944 októberében német páncéloshadosztályok magyar páncélosokkal megerősítve Debrecentől délre és délkeletre próbálták feltartóztatni a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatokat, akik Kecskemétről rendeltek Debrecenhez tankokat, a németek pedig Erdélyből, a „Cigánybáró” hadműveletben részt vevő alakulatoktól.

„A fő összecsapások Debrecen körül, egy nagyjából 60 kilométeres körben zajlottak. Nem egy nagy csatát kell elképzelni tankok ezreivel, ami éppen itt zajlott, hanem egy fő ütközet mellett kisebb találkozóharcok voltak, mindkét fél folyamatosan támadott, hogy előnyösebb helyzetben legyen”

Ezeknek a találkozóharcoknak a laza összessége volt az itt zajló nagy tankcsata. Ráadásul az Alföld másik három városa – Nagyvárad, Szolnok és Nyíregyháza – szintén szerepet játszott a szovjetek és a németek hadműveleteiben.

Október 19-én a németek, a szolnoki hídfőből egy ellentámadást is indítottak, azzal a céllal, hogy elvágják a Debrecen előterében elakadt szovjet csapatok utánpótlását. Ez a támadás azonban későn indult, így a szovjetek október 20-án elfoglalták Debrecent, 21-én délután pedig Nyíregyházát is. Elvágva ezzel az Erdélyben küzdő német és magyar csapatok visszavonulásának útját, s a megsemmisítés szélére sodorva az egységeket. Ám ahelyett, hogy ezek az egységek megpróbáltak volna visszavonulni, támadásba mentek át, hogy az Alföldön harcban álló magyar-német alakulatokkal együtt közösen megpróbálják harapófogóba szorítani azokat a szovjet csapatokat, amelyek október 21-e után elérték a tiszai átkelőket.

A kitűzött célt október 23-ig sikerült is megvalósítaniuk, sőt október 25-én a magyar-német csapatok visszafoglalták Nyíregyházát is. Ugyanakkor a bekerített szovjet csapatok csak jelentős veszteségek árán, valamint felszerelésük döntő többségének hátrahagyásával dél felé – a közeledő szovjet csapatok irányába – végrehajtottak egy kitörést, ám csak a hadtestek maradványai érték el a saját csapatokat.

„Végül azonban a Vörös Hadsereg újbóli támadása eredményeként Nyíregyháza végleg a szovjetek kezére került, de elesett a sokáig ellenálló Nagyvárad, valamint Debrecen is, míg az előrenyomulásuk a Tiszánál állt meg”

A több hétig tartó harcok jelentős veszteséggel jártak mindkét fél számára. A szovjetek nagyjából 525 harckocsit és önjáró löveget vesztettek, míg a német-magyar alakulatok páncélos vesztesége pedig meghaladta a 250-et. Az élőerőt tekintve a szovjet-román csapatok vesztesége mintegy 95 ezer fő volt, ezzel szemben a németek pedig 15 ezer katonát vesztettek. A történészek azonban úgy becsülik, hogy magyar oldalról nem haladta meg a tízezret a halottak, a sebesültek, az eltűntek és a hadifoglyok száma.