Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a Sztugackij-testvéreket idézi meg nekünk, és a sci-fi jövőjéről elmélkedik.

Kezdetben volt az űrutazás, ami az idő nehezen felfogható távlatából mérhetetlen messzeségbe, idilli világokba csábított. Felröppent az első szputnyik, az első ember a világűrbe. Megtudtuk, hogy nincsenek elérhető közelségben paradicsomok. Voltak álmodozók az olvadás időszakában, hogy megteremthetjük az igazság és bőség társadalmát. Ivan Jefremov és társai akkoriban talán joggal és rokonszenvesen ábrándozhattak erről.

Annak ellenére, hogy a jégtörőhajó mérnök Jevgenyij Zamjatyin már vagy három évtizeddel korábban, Orwell előtt leszámolt az illúziókkal. Nem véletlenül adták ki Aldous Huxley „Szép, új világjával” közösen regényét, a „Mi”-t, ezt a ragyogó antiutópiát. Capek, Orwell, vagy Déry Tibor ezt folytatták. És voltak Oroszhonban is szép számmal szkeptikusok. A történelem viharos eseményeit átélve megsejtették, hogy nem is olyan „szép, új világ” vár ránk, s nem a lusta tudomány miatt. Eszmék és áleszmék, ordasak és csábosak zúdultak ránk, s ez nem a fantázia, a valóság volt. A való világ, de nem a képernyőkön virágzó, zuhanyozóba kukucskálós, hanem a szörnyűségekről tudni nem akaró.

„A szovjet sci-fi is megküzdött ezzel a váltással. Igen korán, s ebben egy testvérpárnak, Arkagyij és Borisz Sztrugackijnak kiemelkedő szerepe volt”

Első műveikben ők is egy boldogabb, szocialista jövő felvázolásával kezdték, űrkalandokkal, nagyszerű hősökkel. Nem hinném, hogy őszintétlenek voltak. A kor sugallta ezt. A bíztató világkép egy nagy áldozatok árán megnyert háború és honvédő harc után lassan keseredett el. A hidegháború egyre forróbb lett, s végül összeomlott az, amiben eleinte hinni próbáltak.

Az alap megvolt, ha nem is túl derűs. Mindketten átélték a háborút. Az ifjabb Borisz a blokád sújtotta Leningrádban kóstolt bele a nélkülözésbe. Arkagyij onnan kimenekítve a hátországban lett katona és Kína-szakértő. Borisz később a csillagokat kutatta a pulkovói obszervatóriumban. Űrutazási ismereteiknek ez lehetett egyik forrása. Ahogy mélyült gondolkodásuk, már nem a technika kötötte le figyelmüket. A jövőről írtak, izgalmasan, miközben a komorodó jelen egyre inkább beszivárgott gondolkodásukba és később műveikbe is.

„Miközben végigjárták az íróvá érlelődés tövises útját egy új műfaj, a fantasztikus irodalom elismert csillagai lettek. Megküzdve cenzúrával, átélve és átírva műveiket, melyek a külső avatatlan beavatkozás ellenére is el tudták vinni az üzenetet az olvasókhoz”

Zötyögött a vonat Moszkva felé. Tél volt s Kuczka Péterrel a magyar sci-fi apostolával, a hazai sci-fi könyvkiadás nagy szervezőjével és mentorával vitt a pravoszláv Bizánc felé, ahogy a Sztrugackijék egyik késői, a pangás időszakát parabolisztikusan megjelenítő művükben a „Sánta sorsban” minősítették a metropoliszt.

Végigjártuk a szovjet sci-fi forrásait, kiadókat. Eljutottunk a Tyehnyika mologyozsi lefordíthatatlan című laphoz (A fiatalok technikája nyersfordításban, én inkább a Technika és fiatalságra szavaznék), melynek főszerkesztője Vaszilij Dmitrijevics Zaharcsenko nemcsak az ismeretterjesztésnek, de a sci-finek is elszánt híve volt. Sokáig, 35 éven át volt főszerkesztője a három és fél milliós példányszámot is elérő lapnak s ezzel világcsúcsot állított fel. Majd 75 évesen még egy új lapot is indított „Csodák és kalandok” címmel, és 8 éven át vezette. Kuczkával azonnal megtalálta a közös hangot.

„Eljutottunk Arkagyijhoz is. Nem ilyennek képzeltem el egy világszerte prosperáló műfaj nagyjának lakását. Panelház és szerény bútorzat”

Életútja mintegy magyarázata volt annak, hogy miért nem hagyhatta el sokáig hazáját, s könyvei külföldi sikeréről csak levelekből értesült. Mint sinológus stratégiailag körülkerített területen dolgozott. Később már egészsége is gátolta a mozgásban.

Természetesen a legizgalmasabb kérdést fel kellett tennünk a szerzőpárnak.

Már eleve rejtély, hogyan írhat két ember egy művet. Ez az orosz irodalom egyik titka. Ha jól tudom, sehol másutt nem honosodott meg. Nem lettek világirodalmi nagyságú képviselői. Sztrugackijék esetében a genetika adhat magyarázatot. Mint testvérek egy srófra járt az agyuk.. De mit mondhatnánk akkor a szovjet irodalom másik híres szerzőpárosáról, Ilfről és Petrovról. Mindketten ogyesszaiak voltak, s kevesen tudják, hogy Petrov a fényesebb pályát befutó Valentyin Katajev testvére volt. Az ő esetükben az együttes munka a szöveg szövetéig jutott, nap, mint nap együtt dolgoztak, ugyanabban a szerkesztőségben és kideríthetetlen, hogy kinek milyen szerep jutott az alkotásban.

„A Sztrugackij-testvérpárral kicsit más volt a helyzet. Meglehetősen távol éltek egymástól, s ahogy elmondták, külön-külön ültek le a fehér papírlap elé. Majd néhány hétre egy alkotóházban találkoztak és összefésülték a művet”

Sajátos fejezetes szerkesztésmódjuk is erre utal. Többnyire két síkon futtatják a cselekményt. Arkagyij tollából származtak minden bizonnyal a keleti népek kultúrájára való utalások is. Borisz szarkasztikusabb, szatirikusabb volt.

Amiről akkor nem beszéltünk, mert mindhárman tisztában voltunk vele, a publikációs gondjaikról. Hogy cenzúrázták műveiket. Az általuk képviselt fantasztikus irodalom nem illett bele a napsugaras jövőt építő úttörők űrkalandjait megelevenítő szocreál kánonba. Annak ellenére történt, hogy műveiket az Összövetségi Szerzőjogi Ügynökség kiajánlotta fordításra, s a Szovjetunió határain túl nagy gyakrabban láttak napvilágot, mint hazájukban. Jómagam is, ha az emlékezetem nem csal, vagy fél tucat művüket fordítottam, de egyiket sem megjelent könyvből vagy folyóiratból. Fénymásolt kéziratokban jutottak el hozzám. Hogy ki tette bennük a golyóstollas javításokat, azt nem tudtam kideríteni.

„Talán magyarok közül elsőként mi láthattuk a testvérpár regényéből készült filmet, a Sztalkert. Kimondottan Kuczka kedvéért vetítették le a Moszfilm egyik vetítőtermében. Megrázó élmény volt”

Megéreztük hogy itt valami egészen másról van szó, mint amit az alapul szolgáló kisregény (Piknik az árokparton) ígért.  A kettősség titkait a később Leningrádban Borisszal folytatott beszélgetés fedte fel. Három éven át folyt a munka, számtalan forgatókönyv változat készült. Az eredetileg tudományos-fantasztikus kalandregényből elgondolkodtató, az emberi lét, az élet alapkérdéseit boncolgató alkotás lett. Borisz megtiszteltetésnek vette, hogy Andrej Tarkovszkijal együtt dolgozhatott, bár ez nem volt könnyű. Tarkovszkij filmjeivel, az „Iván gyermekkorával” és „Rubljovval” akkorra már beírta magát a film világtörténetébe. A film végül szinte semmiben nem hasonlított a kisregényhez, amelynek több változata is megjelent magyarul. Borisz azt is elmondta, mintha a film forgatásán átok ült volna. Az eredetileg kijelölt helyszínt Tádzsikisztánban földrengés pusztította. Végül a hatalmas ország másik szegletében, Észtországban forgatják le a szabadtéri jeleneteket. Egy bezárásra ítélt környezetszennyező papír-cellulóz üzem maradványai között, ahol a forgatásból ottmaradt UN tábla még ma is megtalálható. Ezt később egy a filmre utaló emléktáblával is megfejelték. Az operatőrök is változtak, a költségvetés egyre bővült. Várható volt, hogy a film kiveri a szovjet filmfőigazgatóságon a biztosítékot, annak ellenére, hogy főnöke, Filip Jermas kiállt mellette. Az első kópia 1978-ban az előhívás során megsemmisült (sicc!), s a szívinfarktust kapott rendező kénytelen volt újra forgatni az egészet. Borisz elmondta, hogy akkor a végleges változatot nem látta, mint a több millió szovjet mozirajongó sem.

„A Sztrugackij-művek kalandos úton jutottak el a megjelenésükig. Utóéletük is bővelkedik érdekességekben. A Zóna fogalom lett. Új szerzők szép számmal folytatták Sztalker címmel a történetet”

Ezekben a kaland és a fantázia mellett ugyan kevesebb szerep jut az emberi tartalmaknak és annak a megérlelt társadalmi üzenetnek, ami a testvérpár munkásságát legjobb műveikben jellemezte. Viszont őszintén örülhetünk, hogy bár évtizedekkel később, de most már a magyar olvasó, köztük a sci-fi rajongók népes tábora a könyvesboltokban hozzájuthat a Sztrugackij-testvérek műveinek csonkítatlan, teljes kiadásaihoz.

Mi tagadás, fantasztikus világ vesz körül bennünket s nem attól az, hogy míg gyermekkoromban a vezetékes telefon kölcsönzött tekintélyt, ma már unokám akár az utcáról is mobilon videó hívással beszélget Londonban tanuló másik unokámmal. Ezt lassan megszokjuk, mint a felcsavarható nagyképernyős televíziót, a vezető nélküli metrót, a számítógépek elterjedéséről nem is szólva, melyek lassan okosabbak lesznek nálunk. Ugyan még nem vakarják meg viszkető hátunkat, de már élő szóval irányíthatók.

„Mi marad akkor a sci-fi irodalomnak? Észre veszi-e a földgolyónkat fenyegető veszélyeket, a feszítő, háborúkat, népvándorlást gerjesztő különbséget az európai civilizáció és a másik világ, észak és dél között?”

A tömeges butulással járó manipulációt, az egy nagy közösség helyett a sok egymással rivalizálva acsarkodó mini-galaktikát? Azt, hogy lassan kifordul a szánkból az egyre keserűbb ivóvíz, fojtogat a mérgezett levegő. S ez már sajnos nem a távoli fantasztikum világa. Egyelőre még azon aggódunk, hogy mi lesz az északi sarkkörön egyre fogyó jegesmedve populációval, a visszahúzódó gleccserekkel, miközben sejtjük, de hinni nem akarjuk, lehet, hogy mi vagyunk az utolsó nemzedék, amelyik még szinte korlátlanul élvezheti bolygónk kincseit.

S el is tékozolhatja. Önelégült, hataloméhes, egymással kiegyezni nem tudó politikusok asszisztálásával. Próbálok hinni benne, hogy az irodalom s benne a fantasztikus  irodalom, nevezzék bárhogy is, felvállalja ezt, ahogy Huxley, Asimov, Lem, a Sztrugackij-testvérek és a többiek korábban is felvállalták az emberiség gondjainak megjelenítését, az emberség képviseletét. Természetesen kell az űrkaland, a mese, a fantázia játéka, a parabola, az utópia, a krimi, a szórakoztatás is, de most talán valami több kell. Bízom benne, hogy ezt előbb vagy utóbb meg fogjuk kapni. Akár a meglóduló tudomány segítségével. Mert a kutató elmék is olvasnak, talán még tanulnak is az alkotóktól. Vagy talán túl naiv lennék?