Kezdőlap » Publicisztika » A Kreml kollekciója
Mind több európai állam irányítása kerül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szimpatizálók vagy legalábbis Oroszországgal nem ellenséges politikusok kezébe. Vlagyimir Putyin horgászik a tuvai köztársaságban, szabadságán, 2017. júliusában #moszkvater

A Kreml kollekciója

A liberális világrend válsága miatt fontos igazán, hogy ki miként viszonyul Putyinhoz

Mind több európai állam irányítása kerül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szimpatizálók vagy legalábbis Oroszországgal nem ellenséges politikusok kezébe. Vlagyimir Putyin horgászik a tuvai köztársaságban, szabadságán, 2017. júliusában #moszkvater
Mind több európai állam irányítása kerül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szimpatizálók vagy legalábbis Oroszországgal nem ellenséges politikusok kezébe. Vlagyimir Putyin horgászik a tuvai köztársaságban, szabadságán, 2017. júliusában
Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK/Alexey NIKOLSKY

Mind több európai állam irányítása kerül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szimpatizálók vagy legalábbis Oroszországgal nem ellenséges politikusok kezébe. Legutóbb az Öt csillag és a Liga olaszországi győzelme kapcsán hallhattuk az egyik oldalról diadalittasan, a másikról döbbenettel, hogy egyre gazdagabb a Kreml európai kollekciója. Moszkvában Matteo Salvinivel egy sorban említik a finn államfő Sauli Niinistőt, aki szintén a nemrégen ismételt, s most járt Szocsiban, és ciprusi kollégájukat, az ugyancsak az idén újraválasztott Nikosz Anasztasziadiszt.

A Kremlnek kedvező eredmény született tavaly év végén Ausztriában, ahol az Oroszországgal eddigi sem ellenséges koalíciót a vele még inkább jó kapcsolatokat ápoló Szabadság Pártot is magában foglaló másik váltotta. Nem véletlen, hogy Putyin azóta már kétszer is járt Ausztriában, legutóbb a külügyminiszter esküvőjén. Orosz szempontból jól alakultak a németországi fejlemények is, hiszen Angela Merkel a Putyinnal ellenséges Zöldek helyett a Moszkvában mindig szívesen látott szociáldemokratákkal alakít kormányt, miközben a Kreml örömére megerősödött az AfD is. Az orosz fővárosban az új francia elnökkel is kezdenek megbékélni, hiszen Emmanuel Macron messze nem volt ugyan a favoritjuk, ám azonnal fogadta Putyint, és a nyár elején ellátogat a szentpétervári gazdasági fórumra is. „Putyin barátainak” körét erősítette az európai porondon is egyre befolyásosabb Orbán Viktor ismételt diadalmenete is. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, a török elnök, Recep Tayyip Erdogan pedig ez idő szerint Putyin szövetségese, akkor kezdjük nem érteni, miért feszült a viszony Európa keleti és nyugati fele között.

De ne szaladjunk ennyire előre! Előbb a biztonság kedvéért szögezzük le, hogy bármennyire népszerű is manapság mindenben Moszkva kezét látni, az említett országokban nem a Kreml juttatta hatalomra a vele szemben megértőbb politikusokat. Messze nem is az Oroszországhoz való viszonyulás volt a választási kampányok fő témája. Már csak azért sem, mert a választásokat általában sehol sem külpolitikai szempontok döntik el. Ezekkel főképp a sajtó foglalkozik, a hidegháborúra emlékeztető viszonyok közepette előszeretettel osztályozva a „front” mindkét oldalán a szereplőket aszerint, hogy miként állnak hozzá Putyinhoz. Így hozzák létre az „oroszbarátok” táborát, amelyekről aztán a nyugati média leszedi a keresztvizet, míg az orosz sajtó egekbe emeli őket. Az egyik oldalon Putyin trójai falovává válnak, a másikon – mintegy ezt megerősítendő – a gonosz fősodor igaz hitű bírálóivá. Az igazság az, hogy mindkét megközelítés csak a megosztást szolgálja és erősíti, és ami a legfontosabb: leegyszerűsítő, tehát félrevezető. Ezekben a politikusokban tényleg közös, hogy nem viszonyulnak ellenségesen Oroszországhoz, ám ezen túl sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Elég nehéz lenne például Zemant, Martin Schulzot vagy Sigmar Gabrielt és Sebastian Kurzot egy kalap alá venni Orbánnal. Eleve van egyfajta megosztottság az Európai Unió nyugati és keleti fele között, és akkor még nem beszéltünk a déliekről, miközben még maga Közép-Európa is sokszínű.

„Közép-Európát alapvetően a közös sors, a közös kihívások kötik össze, de marginális helyzetünkből fakadóan meghatározó a viszonyulás is az európai uniós fősodor gondolkodásához”

Elemi érdekünk a további leszakadásnak, így az unión belüli falak épülésének megakadályozása. De ez a térség a nyugati liberálisoknál konzervatívabban közelít az olyan kérdésekhez is, mint a multikulturalizmus vagy a migráció. Történelmi okokkal magyarázhatóan jobban értjük a tőlünk keletre zajló folyamatokat is, ráadásul kiemelt érdekünk a jó kapcsolat fenntartása ezzel a szomszédsággal. De sem Zeman, sem Fico, sem Orbán esetében nem merül fel, hogy kilépjen a NATO-ból vagy az Európai Unióból – bármennyire szeretnék is ezt néhányan Moszkvában. Az viszont igaz, hogy azt is kikérik maguknak errefelé, hogy Brüsszelben vagy Washingtonban bárki megszabja, kivel építsenek kapcsolatot, és kivel ne. Putyin úgynevezett barátai ugyanúgy a nemzeti érdekekből indulnak ki, mint mondjuk Donald Trump. Aki azzal, hogy meghirdette az Amerika mindenekelőtt! jelszót, a világban is teret nyitott az egoizmus, a protekcionizmus, a saját utak követése előtt.

Visszatérve az eredeti felvetéshez: az európai trendeket nézve a hagyományos elitek gyengüléséről, egyfajta konzervatív reneszánszról, a globalizációba mint mindent megoldó eszközbe vetett hit megrendüléséről, az új alternatívák megjelenéséről, szélesebb értelemben a liberális világrend válságáról beszélhetünk. Innen válik érthetővé az is, hogy a jövőért folytatott harcban miért ilyen fontos egyes erők szemében a viszonyulás Putyinhoz.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.