„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Egy korabeli grafikán Theodore Roosevelt amerikai elnök II. Miklós orosz cárt figyelmezteti, hogy állítsa le a zsidók kegyetlen elnyomását
Forrás:Wikipédia
Az orosz történelemben egészen a XIX. századig szinte nem találkozhatunk a zsidóság elleni támadásokkal. A történészek leginkább csak az 1113-as kijevi pogromot szokták felemlegetni, mint a régi idők egyetlen nagy zsidóellenes megmozdulását, és ennek egyébként igen egyszerű oka volt: csekély számú zsidó élt orosz területeken. A nagy változást Simon Dubnov zsidó származású orosz történész szerint az hozta meg, hogy amikor Lengyelországot végleg felosztotta egymás között Ausztria, Poroszország és Oroszország, utóbbihoz kerültek nagy számban – többszázezres tömegben – a kelet-lengyelországi területen élő zsidók. A zsidóság tömbökben élt – úgynevezett Pale of Settlementben –, ráadásul számukra nem is nagyon engedélyezték a más területeken való letelepedést. A Kijevben született, majd Izraelbe kivándorolt történészprofesszor, Samuel Ettinger szerint
„egyértelműen Lengyelország felosztása miatt kezdődött, majd hatalmasodott el a zsidógyűlölet a cári rendszerben”
Az orosz birodalom első ismert zsidó pogromjára 1821-ben, Odesszában került sor. Ennek az volt a kiváltó oka, hogy az ott élő zsidóság részt vállalt Gergely görög ortodox pátriárka isztambuli meggyilkolásában. A város ezek után mintha a pogromok tűzfészkévé vált volna, ugyanis 1859-ben és 1871-ben is zsidóellenes megmozdulásokra került sor. Főleg az utóbbi volt emlékezetes, mert ugyan emberéletben nem esett kár, de több száz zsidó család házát és üzletét pusztították el. A történészek szerint ezeknek – valamint az 1862-es, régi török elnevezése alapján Akkerman, jelenleg az ukrán Bilhorod-Dnyisztrovszkij területén – a pogromoknak a helyi görög lakosság volt a felbujtója.
„A görögök és a zsidók közötti ellenségeskedés a kereskedelmi versenyből fakadt, és az 1871-es odesszai pogromot görög kereskedők szervezték válaszul arra a tényre, hogy a zsidók átvették az irányítást a bankok és a külkereskedelmi műveletek nagy részében”
Az oroszországi pogromok specifikumát éppen az az archaikus, középkori mozzanat adja, amely a XIX. század végi és a XX. század eleji cári birodalomban, illetve annak széthullása után keveredik a nyugat-európai kapitalista társadalom modern, politikai-gazdasági aspektusú antiszemitizmusával. A pogromok kitörésében fontos szerepet játszott a II. Sándor reformjai következtében természetszerűleg megindult asszimilációs folyamat, amely a zsidók ellen hangolta a lakosságot, valamint az 1880-as évek nagy éhínsége, amely az éhező, nyomorgó, „mezítlábas” tömegeket – a pogromok végrehajtóit – eszközként kiszolgáltatta a cári rezsim propagandisztikus, zsidóellenes politikájának. Az uralkodó elitben ugyanis elterjedt az a nézet, hogy a zsidóknak nincs jövőjük önálló nemzetként.
„Ennek ellenére II. Sándor cár ideje alatt a zsidók számos szabadságjogot kaptak, többek között szabadon megválaszthatták lakóhelyüket is. Amikor a cárt meggyilkolták, a trónon őt követő fia, III. Sándor korlátozta a zsidók részvételét a felsőoktatásban és az önkormányzatokban, és már nem költözhettek oda, ahova szerettek volna”
A zsidóellenes intézkedések és a nyomában megjelenő pogromok két dolgot értek el. Egyrészt megkezdődött a zsidóság elvándorlása Oroszországból, másrészt egyre inkább forradalmasodott a helyben maradt orosz zsidóság, ami a rendszer szemében újabb szálka volt. Dina Amanzolova, a történelem tudományok doktora ezzel kapcsolatban úgy vélekedett az „Oroszország közötti interetnikus konfliktusok történetéből 1905-1916” című monográfiájában, hogy
„az antiszemitizmus hosszú távú, ideológiailag célzott politikája a pogromok idején valósult meg. Ennek eredményeként a rendbontók etnikai tényezője szerepelt a forradalmi mozgalom résztvevőinek fő jellemzőjeként. A zsidó forradalmárt jelent, és fordítva, a forradalmár zsidót”
Nem véletlen, hogy a hatalom a nemzeti monarchista pogromszervezetek létrehozásával válaszolt, mint például az „Orosz Nemzeti Szövetség” vagy a „feketeszázak”, és megkezdődött a judeofób hangulat mesterséges gerjesztése.
Gennagyij Kosztyrcsenko, a történelem tudományok doktora a témában írt tanulmányaiban megjegyezte, hogy a kormány nem pogromokat szervezett, hanem a zsidóellenes törvények elfogadását, a szélsőjobboldali szervezetek támogatását, a pogromistákkal szembeni liberális hozzáállást, és ez olyan légkört eredményezett, hogy a pogromok bizony tömeges jelleget ölthettek. Ugyanakkor a londoni University College zsidóság- és zsidótudományi karának professzora, John Klier szerint
„a legújabb kutatások azt igazolják, csak mítosz volt az, hogy az orosz hatóságok voltak felelősek a pogromokért, ráadásul ezek abszolút nem voltak jellemzőek a kelet-európai népekre”
A halálát követően 2011-ben megjelent munkájában – Orosz zsidók és az 1881-1882-es pogromok – odáig jutott el, hogy a korábbi, történészek által elfogadott nézet az orosz hatóságok pogrom pártiságáról olyan mélyen begyökerezett már az emberek tudatában, hogy ezt az azóta előkerült dokumentumok és bizonyítékok segítségével is nagyon nehéz lesz megváltoztatni.
„Az 1903 és az 1905 közötti események legfontosabb elemei voltak a forradalmi megmozdulásokat kísérő pogromok, melyek ezekben az időszakokban már élesen politikai színezetet kaptak”
A cári titkosrendőrség pincéiben működtetett nyomdagépek ontották a zsidóellenes röpiratokat, újságokat, felhívásokat, amelyek a zsidókkal, mint lázadókkal, az orosz nép, a cár és a pravoszláv egyház ellenségeivel való leszámolásra szólítottak fel. Sőt, a japánok ellen elveszített háború sikertelenségéért is az áruló zsidókat vonták felelősségre, csakúgy, mint a belpolitikai élet visszásságaiért, melyek legfőbb okát a zsidók cselszövéseiben vélték felfedezni. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, ha az oroszon kívül más nemzetiségek is támadtak a zsidóságra – például 1902-ben a lengyelek szerveztek pogromot Częstochowa városában –, ahol azonnal megjelentek az orosz csapatok, és a rendbontókat szigorúan megbüntették.
„Az 1903-as kisinyovi mészárlás mindenesetre már nemzetközi szintre emelte az oroszországi pogromok elleni tiltakozást”
Kisinyovban, az 1903. április 19-én kezdődő pogrom során 49 zsidó halt meg, és több mint 500 megsebesült, legalább 600 nőt pedig megerőszakoltak. Mintegy 700 házat és 600 üzletet döntöttek romba, amelynek következtében 2000 család maradt otthon és megélhetés nélkül. Az események – főleg az Egyesült Államokban élő zsidóságnak köszönhetően – már nem maradhattak titokban, Oroszországban és szerte a világban tiltakozást váltottak ki, melyekben elítélték a Kisinyovban történteket. Walter Lucker történész és politológus azt írta a kisinyovi eseményekkel kapcsolatban, hogy
„a pogrom sajátos brutalitása, a központi kormány tétlensége, és számos helyi képviselő nyilvánvaló felbujtása váltotta ki a heves tiltakozásokat világszerte”
A jelenlegi elfogadott történészi nézetek szerint a kisinyovi pogromot a cári kormány akkori belügyminisztere, II. Miklós bizalmasa, Vjacseszlav Konsztantyinovics von Plehve szervezte, és a gyakorlati végrehajtását a feketeszázak különítményeseire bízta. Az okot hamar megtalálták, hiszen 1903 februárjában eltűnt egy 14 éves fiú, és Mihail Ribacsenko holtestét nem sokkal az eltűnését követően megtalálták. A kisinyovi napilap, a Bessarabets akkori főszerkesztője, az antiszemita Pavel Alekszandrovics Krusevan – aki aktív tagja volt a feketeszázasok mozgalmának – azonnal a gyilkosság rituális hátterét kezdte cikkeiben boncolgatni, mondván, a zsidók rabolták el, és egy titkos szertartás keretein belül egyszerűen kivéreztették.
„A város lakói elhitték a leírtakat, ami jelentősen hozzájárult a zsidókkal szembeni előítéletekhez, és az egyre fokozódó gyűlöletükhöz”
Noha az ügyben hamar kiderült az igazság – a fiút a nagybátyja ölte meg az örökség reményében –, be is mutatta a lakosságnak a nyomozás vezetője a jegyzőkönyveket, miszerint a fiú nem elvérzett, hanem több késszúrástól halt meg. Hiába csökkent azonban a feszültség, a lakosságban ott bujkált a kétely – és erre a Bessarabets cikkei rá is segítettek –, hogy a hatóság a zsidók nyomására csak titkolja az igazságot.
„Ezt követően előbb elterjedt a városban, hogy a cár engedélyezte, miszerint húsvét után három napon keresztül szabadon lehet a zsidóság ellen fellépni.
Majd röplapok jelentek meg, amiben a keresztények fellépését sürgették a zsidók ellen. A zsidóság küldöttséget küldött Jákob kisinyovi és hotini püspökhöz, hogy lépjen fel a vádak ellen. Ám amellett, hogy kedvesen fogadták a küldötteket, maximum annyi történt, hogy a metropolita a távozásuk után annyit mondott, tagadhatatlan az a tény, hogy egy bizonyos zsidó szekta keresztények vérét issza az ünnepeken.
„Ugyanakkor a besszarábiai kormányzó elrendelte, hogy a városban húsvétkor fokozott járőrözés legyen a hatóság és a katonaság részéről”
A zsidóság ellen 1903. április 19-én támadtak először, és a nap kiválasztása bizony nem volt véletlen, hiszen ez a nap volt a zsidó húsvét utolsó, míg az ortodox húsvét első napja. Noha ekkor még két zsidó üzlet és néhány ház megsemmisítésén kívül más nem történt – emberéletben nem esett kár –, így a hatóságok úgy térhettek nyugovóra, hogy ezen a napon különösebb erőszak nem történt. Másnap aztán elszabadult a pokol, és az egyre szaporodó támadások kivédésére a zsidók is önvédelmi csapatokat alakítottak, ám ők sem tudták elhárítani a tragédiát, miután a katonaság és a rendőrség alakulatai a kisujjukat sem mozdították.
A később az ügyet kivizsgáló nyomozás vezetője, Goremikin kisinyovi ügyész a jelentésébe leírta, a felajzott tömeg nemcsak a házakat és üzleteket nem kímélte, de a zsidó imaházakat sem. Ráadásul, amikor elterjedt a híre, hogy egy orosz fiú, egy bizonyos Osztenov meghalt egy zsidó lövésétől, a tömeg teljesen elveszítette a fejét és önkontrollját.
„Immár megkezdődtek a kegyetlen gyilkosságok, a legtöbb áldozatot agyonverték. Délután ötkor a helyőrség katonái lőszert kaptak és kivonultak az utcára, és mintegy másfél óra alatt rendet tettek”
Tömegével tartóztatták le a rendbontókat. Összesen 800 embert tartóztattak le, akik közül mindössze háromszázan álltak bíróság elé. A tárgyalás minden esetben zárt ajtók mögött folyt, így nem csoda, ha csak elenyésző elmarasztaló ítélet született. A kormányzót, Rudolf von Raabent elbocsátották a posztjáról. Az eset után a pogrom áldozatainak családja számára Oroszországon belül és kívül is gyűjtést rendeztek, amelynek köszönhetően egymillió rubel került segélyként hozzájuk.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
