//„A kegyelem előtt még kicsit akasztunk”
Thorma János: Aradi vértanúk (Október hatodika), 1893-96 - Olaj, vászon #moszkvater

„A kegyelem előtt még kicsit akasztunk”

MEGOSZTÁS

Október 6. – az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyásznapja, amely után a magyar polgári átalakulás 1867-et követően is csak súlyos tehertételekkel folytatódhatott tovább. Az osztrák birodalom önmagában nem volt képes leverni a magyar szabadságharcot, ám Ferenc József segítségére sietett a később Európa csendőre nevet kivívó I. Miklós orosz cár. De vajon az orosz uralkodó és hadvezetés katonai intervenciója mennyire volt kiszámítható, illetve mennyire számolt azzal a kegyetlen bosszú hadjárattal, ami a világosi fegyverletételt követően megindult Magyarországon? Nos, ezekre a kérdésekre is kerestük a választ.

Thorma János: Aradi vértanúk (Október hatodika), 1893-96 - Olaj, vászon #moszkvater
Thorma János: Aradi vértanúk (Október hatodika), 1893-96 – Olaj, vászon
Forrás:Wikipédia

Ha valaki igazán szeretné megérteni azt, vajon milyen célok vezérelték az orosz cárt abban, hogy 1849-ben katonailag beavatkozzon a magyarországi szabadságharcba, akkor néhány évtizedet vissza kell mennünk a történelemben. Ugyanis az orosz-osztrák együttműködés kérdései először az 1814-1815-ös bécsi kongresszust követő időszakban kezdtek igazán körvonalazódni, majd a Szent Szövetség megalakulása erősítette mindezt meg. Hogy aztán az orosz külpolitika európai aktivizálódását követően az 1833-as münchengrätzi találkozón fonják igazán szorosra a Habsburg-birodalom és Oroszország katonai együttműködését. Ausztria és Oroszország által 1833 szeptemberében kötött szerződés titkos záradékában – amelyhez Poroszország is csatlakozott – a belső rend fenntartására egymásnak fegyveres segítséget ígértek. A későbbiekben aztán ez lett a jogi alapja 1849-ben a magyarországi intervenciónak.

„I. Miklós célja kettős volt. Egyrészt szerette volna a lekötelezettjévé tenni Ausztriát, másrészt a lengyel birtokait és a közép- és kelet-európai politikai stabilitást féltette”

Miklós cárt tehát az motiválta, hogy tartott a magyar szabadságharc lengyel hatásaitól, és támogatást várt Bécstől a balkáni politikájához. Ehhez képest aztán Ausztria 1853-ban a krími háborúban Oroszország ellen fordult. Ezt az orosz udvar  nem felejtette el. Még 1914-ben, a hadüzenet kapcsán is felemlegették Bécsnek.

Egy biztos, történeti hatását tekintve az orosz birodalom magyarországi intervenciója maximum Szulejmán szultán 1521. és 1526. évi hadjárataihoz volt a XIX. század közepén mérhető, és ez igaz abban az esetben is, ha közvetlen hatásait tekintve kevesebb pusztítással is járt, mint az előbbiek. Az is tény, hogy az addig elért politikai, katonai és társadalmi eredmények már akkor megdőltek, amikor az ország északi és keleti határszélén felsorakoztak az orosz hadsereg alakulatai. Ugyanis a 200 ezer fős had ellen a magyar hadseregnek matematikai esélye sem volt a katonai győzelemre, de még a döntetlenre sem, és akkor ehhez még nem adtuk hozzá az osztrák hadakat.

„Az intervenció világtörténelmi léptékét mutatja, hogy ennél nagyobb orosz haderő még sohasem járt külföldön, még a napóleoni háborúk idején sem”

Az orosz beavatkozásnak több, közvetlen katonai és politikai előzménye is volt. Havasalföldön 1848-ban ugyancsak forradalom tört ki, amelynek célja volt a török függőség lerázása is. Oroszország ekkortájt igyekezett jó viszonyt ápolni az Oszmán Birodalommal és Havasalföldre orosz csapatok vonultak be, akik leverték a forradalmat. Ugyanakkor 1849. május 21-én I. Ferenc József, az osztrák császár kíséretével vonaton Varsóba érkezett, hogy személyesen tárgyaljon a napok óta itt tartózkodó I. Miklóssal a Magyarország elleni küszöbönálló fegyveres beavatkozás részleteiről. Ugyanis az intervencióról már jóval előbb megszületett a döntés, sőt, a varsói találkozó idején már orosz csapatok állomásoztak a Habsburg Birodalomban. A cár hadai még május elején megszállták Krakkót, Galícia egy részét és Bukovinát, és ezek felvonulási területként szolgáltak Magyarország ellen.

Egyre másra érkeztek az orosz hadak Magyarország területére, előbb Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy 9. kombinált hadosztálya, majd május 12–13-án a III. orosz gyalogoshadtest egy osztaga, élén a kaukázusi haditetteiről híres Pavel Hrisztoforovics Zassz altábornaggyal. Utóbbi nem vesztegette sokáig az idejét, a galíciai Spytkowice felől betört Árva megyébe, és feldúlta az első magyarországi falut, Podvilket. Oroszország 1849-ben avatkozott bele először hazánk történelmébe, s Európában azelőtt soha nem látott tömegű hadseregével el is döntötte a magyar szabadságharc sorsát.

„Mindezt az angol külpolitika, amelyhez igazodott a francia diplomácia is, tudomásul vette. A hazájában liberális angol külügyminiszter, Palmerston politikájának hátterében az a meggondolás állt, hogy a Habsburg Birodalomra, mint az európai egyensúly alappillérére szükség van, fennállását akár az autokrata orosz uralkodó fegyveres erejével is biztosítani kell”

Sajnos mind a Batthyány-, mind a Szemere-kormány eredménytelenül próbálkozott azzal, hogy felhívja a figyelmet az orosz nagyhatalom terjeszkedésének lehetőségeire és veszélyeire.

Egyébként, amikor 1849 tavaszán a korábbi szerződések alapján az osztrák és orosz udvar között megindultak a magyar forradalom elleni fegyveres segítségre vonatkozó tárgyalások, akkor még egyik fél sem gondolt a fent említett tömegű haderő mozgósítására. A bécsi kormány, személy szerint Schwarzenberg miniszterelnök először csak egy néhány tízezer fős segélyhadat látott volna szívesen az olmützi alkotmány értelmében ekkor már egységesnek tekintett osztrák állam területén. De ahogy a tavaszi hadjárat során diadalmasan nyomult előre a magyar honvédsereg, úgy nőtt az aggodalom Bécsben és Olmützben, ahol aztán minden józan megfontolást félretéve egyre sürgetőbbnek és szükségesebbnek látták az orosz fegyverek mielőbbi és feltételek nélküli igénybevételét.

I. Miklós, orosz cár #moszkvater
I. Miklós, orosz cár
Forrás:Wikipédia

A cár sokáig gondolkodott a magyarországi beavatkozás katonai vezetőjének személyében, míg aztán azt Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagyban találta meg, aki a napóleoni háborúk óta szinte minden orosz hadjáratban kitüntette magát. Bevette Jerevánt, harcolt a Kaukázusért, 1831-ben pedig a lengyel szabadságharcot verte le, amiért a cártól megkapta a Varsó hercege címet.

„Paszkevics I. Miklós cár bizalmasa és lengyelországi helytartójaként európai ügyekben tanácsadója is volt”

„A jelenlegi helyzetben, úgy gondolom, valóságos segítséget kell nyújtanunk, nem elszigetelten, hanem az összes számításba vehető erőkkel, úgy, hogy a várt siker kétségtelen legyen. Te magad vezesd új győzelmekre, nagylelkű segítő tettre hadseregemet. (…) Teljes tudásodra és minden hadművészeti ismeretedre szükség lesz, valamint jelentős, a korábban tervezettnél jóval erősebb seregre. (…) Csak arra az egyre kérlek, hogy ne hagyd magad az osztrákok által befolyásoltatni, nyugodtan mérlegeld a siker valamennyi előfeltételét, s akkor aztán Isten nevében orosz módra, gyorsan csapj le ellenségeinkre. Ne kíméld a csőcseléket. Ha netán Bécset is elvesztenék, te majd helyrehozod a dolgot, eltiprod a lázadás tűzfészkét” – írta Paszkevicsnek a cár 1849. május 5-én.

Ennek ellenére az orosz támadás a hadseregellátás bizonytalansága miatt az osztrák várakozásokhoz képest jókora késéssel indult. Paszkevics ugyanis Magyarországon is népi háborútól tartott, így mindent túlbiztosított. Ugyanakkor jól kihasználta a nemzetiségi ellentéteket, így a felvidéki szlovák lakosság egy részének magyarellenes érzelmeit. Amikorra 1849. június 10-én az orosz és az osztrák kormány megkötötte a beavatkozás technikai feltételeit rögzítő egyezményt, addigra az orosz csapatok már felvonultak Magyarország határaihoz. A határ átlépésére a Kárpátok hágóin keresztül, több ponton, június 15. és 20. között került sor. A főoszlopot elkísérte maga a cár is, majd visszautazott Varsóba, hogy a hadszíntérhez közelebb kísérhesse figyelemmel a hadjárat eseményeit.

„Az oroszok gyors győzelmekre, könnyen megszerezhető dicsőségre számítottak, ám az események mégsem egészen a várakozásaknak megfelelően alakultak”

Ebben nagy szerepe volt a cár hadaival szembekerülő két honvéd tábornoknak, a fősereg élén álló Görgey Artúrnak (1848 után Görgeiként írta a nevét) és az Erdélyt védő Bem Józsefnek. Ők a kétségbeejtő helyzetben sem adták fel a küzdelmet addig, amíg a legkisebb lehetősége megvolt annak, hogy katonai erővel hozzájárulhatnak a szabadságharc végkimenetelének alakításához. Azonban az ellenállás így is csak két hónapig tartott. A cári intervenció biztosította a szabadságharc leverését, a térség egyetlen alkotmányos államának felszámolását, történelmünk talán legfelkészültebb, másodvonalában is ragyogó tehetségű magyar politikai elitjének likvidálását. Vérpadra juttatását, bebörtönöztetését, száműzetését, bujdosásra kényszerítését.

De vajon ebben mennyi volt az oroszok szerepe? Vannak olyan tanulmányok, melyek egyértelműen azt állítják, az orosz és a magyar hadsereg közt lovagias volt a viszony, ugyanis az oroszok – eltérően az osztrákoktól – nem gyűlölték a magyarokat. Sőt, állítólag nem volt ínyükre a zsandárszerep sem, s emellett tisztelték a magyar oldalon megmutatkozó katonai szaktudást. Maga Jókai is többször írt az orosz megszállásról, és a népi emlékezetben – amelyről írt – az oroszokról vegyes kép maradt és összességében messze nem olyan negatív, mint például Haynau és hadserege megítélése. Ennek okát többen abban látják, hogy az orosz hadsereg viszonylag rövid ideig tartózkodott Magyarországon.

„Mindenesetre 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert a Görgey Artúr vezette feldunai hadtest Paszkevics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt”

Előtte Görgey augusztus 11-én a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését, és a jelenlévő 80 tábornok – két ellenszavazattal – úgy döntött, leteszik a fegyvert. Azaz egyáltalán nem igaz, hogy Görgey egymaga döntött volna a megadásról. Görgey az esetleges kedvezőbb feltételek érdekében, rábírta Kossuth Lajost a lemondásra. A kormányzó elnök és kormánya – Szemere Bertalan kivételével – augusztus 11-én távozott Aradról, míg a diktátori jogkört elnyert Görgey a következő napokban megpróbált az oroszokkal alkudozni a békéről. Rüdiger lovassági tábornok vezérkari főnökével Frolov tábornokkal tárgyalta meg a fegyverletétel idejét, módját és egyéb körülményeit , de Paszkevics cári utasításra elzárkózott a politikai tárgyalásoktól. Így aztán a feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt letette a fegyvert az oroszok előtt, Görgey pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot.

Gyászos és szívszorító pillanat volt ez, ám ebben a jelenetben is volt annyi rejtett büszkeség, hogy Görgey inkább az oroszoknak adta meg magát. Ezzel a magyarok mintegy kinyilvánították, hogy itt bizony nem egy jelentéktelen felkelést vertek le, hanem egy nemzet szabadságharcát, amihez két nagyhatalom katonai erejére is szükség volt. Ezt az üzenetet Haynau és az oroszok egyaránt megértették. Nem véletlen, hogy a kapitulációban kulcsszerepet játszó Görgey Artúr sorsáról I. Miklós a későbbiekben olyannyira féltőn gondoskodott. A szabadságharc tragikus hőse egészen az 1867-es kiegyezésig Klagenfurtban, császári őrizet alatt élt. Hazatérése után a tábornokot számos meghurcoltatás érte, gyakorta rágalmazták, árulónak bélyegezték, de sorsát – 1916-ig tartó hosszú élete során – méltósággal viselte.

„Az, hogy a magyarok az orosz cár hadainak adták meg magukat, nagy sértés volt a császári oldal számára. Paszkevics augusztus 16-án Ferenc Józsefhez írt levelében megbocsátásra biztatta az osztrák császárt”

„Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai” – írta az orosz fővezér, majd ugyanezen a napon maga I. Miklós is hasonló hangú és tartamú levelet küldött a császárnak: „Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra; és érdemük szerint bánni a felbujtókkal, az országot nyomasztó bajok okozóival.”

Ezek mind azt bizonyítják, hogy az oroszok nem vérengzeni és a bosszút állni érkeztek Magyarországra, hanem a korábbi nemzetközi szerződések alapján az érdekeiket akarták védeni. Az ifjú Ferenc József 1849. augusztus 22-én Paszkevics hercegnek, az orosz inváziós hadsereg fővezérének írt válaszában kifejtette, ha csak szíve sugallatát kellene követnie, örömest borítana áthatolhatatlan fátylat a múltra, nem felejtheti azonban el, hogy birodalma közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat kényszerít reá, melyeket nem szabad szem elől tévesztenie. 1849. augusztus 27-én az osztrák minisztertanács határozata szerint „Báró Haynau táborszernagy dolga lenne, hogy Magyarországon és Erdélyben megjelölje a legvétkesebbeket.” Ráadásul a császár személyesen érezte sértve magát tisztjeinek hűtlensége miatt, amit csak tetézett az a tény, hogy Görgey tudatosan az oroszok előtt tette le a fegyvert, ezzel a megbánásnak még a látszatát is kerülve. Az akkori udvari hangulatot jól idézi fel az az állítólagos anekdota, miszerint Schwarzenberg miniszterelnököt arra figyelmeztették, hogy a magyarok érzelmeit kegyelemmel kellene megnyerni, állítólag a következőket mondta:

„Ez így igaz, azonban még előtte akasztunk egy kicsit”

Hogy az orosz cár és a hadvezetés kerülje a konfliktust, ugyan még egyszer felhívta a császár figyelmét a helyes bánásmódra, végül átadta a fogságukban lévő magyar tábornokokat az osztrákoknak, holott egyes korabeli források szerint ígéretet tettek ennek az ellenkezőjére.

  1. október 6-án kezdődött meg a szabadságharc elitjének fizikai megsemmisítése. Ezen a napon végezték ki Pesten Gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és Fekete Imre gerillaszázadost. Aradon a honvédsereg 12 tábornoka és egy ezredese vált a szabadságharc mártírjává. Ezt követően október 25-éig további 12 személyt végeztek ki. Báró Perényi Zsigmond az 1848-as országgyűlés felsőházának elnöke volt, aki a Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával is hitelesítette. Csány László és Jeszenák János báró kormánybiztosként tevékenykedett, a fiatal Szacsvay Imre a képviselőház jegyzőjeként részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megszerkesztésében, s aláíróként is ott szerepelt. Mieczyslaw Woroniecki és Karol’ d Abancourt, valamint Peter Giron külföldiként állt a magyar szabadságharc szolgálatába. Együtt mentek a bitófa alá 1849. október 20-án.
  2. Miklós orosz cár az első pillanattól kezdve a kegyelem irányában próbálta befolyásolni Ferenc Józsefet, és diplomáciai úton neheztelését fejezte ki a kivégzések miatt: „a cárt érzékenyen érintette Medem gróf úr új híradása a Magyarországon történt számos katonai kivégzésről, és hogy személyes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták, akiknek érdekében a császárnak, felséges urunknak kegyelmére apellált.”
  3. október 26-án – a nemzetközi felháborodás hatására – Bécs kénytelen volt leállítani a kivégzéseket. A nyelvújító Kazinczy Ferenc fiának, Kazinczy Lajos ezredesnek 1849. október 25-i kivégzése után 1850 januárjáig nem volt több halálos ítélet végrehajtás. Ezt követően 1850. január-februárjában még 15 személyt végeztek ki, közülük Ludwig Hauk alezredest, ki a szabadságharc katonai elitjéhez tartozott. Kolosy György honvédszázadost pedig Lamberg altábornagy meggyilkolásának vádja miatt végezték ki.
MEGOSZTÁS