Miközben a világ egyre kaotikusabbá válik, az európai biztonsági rendszer megbukott. Stier Gábor külpolitikai újságíró a Hintergrund német magazinnak nyilatkozva úgy vélekedett, az ukrajnai rendezés egy új, ebbe Oroszországot is bevonó európai biztonsági rendszer kialakítása nélkül elképzelhetetlen. Enélkül az új hidegháborúnak sem lehet véget vetni. A volt moszkvai tudósító beszélt a kialakult káosz hátteréről, a lehetséges kiutakról. Stier Gáborral, a #Moszkvater magyar szakportál főszerkesztőjével Péli Éva beszélgetett.

Péli Éva írása a #moszkvater.com-on

– Jelenleg a katonai gondolkodás a reneszánszát éli a biztonságpolitikában. Fegyverkeznek, a leszerelési megállapodásokat felmondták, a másik felet csak ellenfélnek és potenciális agresszornak tekintik. Diplomaták helyett fegyvereket küldenek a konfliktusokba. Németországban az Ostpolitikot hibának állítják be…

– … engedje meg, hogy félbeszakítsam, mert az általános trend legalább annyira ijesztő, mint ezen belül a belső arányok. Miközben az Egyesült Államok lassan már két évtizede megkezdte a stratégiai stabilitást garantáló megállapodások leépítését, eszeveszett tempóra kapcsolt a fegyverkezési verseny. Rekordszintre emelkedtek az egyébként már nyolcadik egymást követő évben növekvő globális katonai kiadások. A védelmi kiadások a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint 2022-ben reálértéken 3,7 százalékkal nőttek, és minden idők legmagasabb, 2240 milliárd dolláros szintjére emelkedtek. A 2023-as évben ez a növekedés tovább tartott.

A három legnagyobb hadiipari büdzsével az Egyesült Államok, Kína és Oroszország rendelkezik, amelyek az említett évben együttesen a világ összkiadásának 56 százalékát adták. Az amerikai kiadások 2022-ben elérték a 877 milliárd dollárt, ami a globális katonai költések 39 százaléka, és háromszorosa a második helyen álló, katonai kiadásait 28 éve folyamatosan emelő Kína, tízszerese a védelmi büdzsét nyolc éve növelő, a háború kitörése óta ezen a listán az ötödikről a harmadik helyre felugró, ezzel Indiát és Nagy-Britanniát beelőző Oroszország ráfordításainak, és több mint kétszerese, mint e két országé együttesen. Ijesztő adat az is, hogy az Egyesült Államok katonai költségvetése nagyobb, mint az utána következő kilenc országé együttvéve. A harminc NATO-tagország védelmi költségvetése 2022-ben 0,9 százalékkal, 1232 milliárd dollárra nőtt az egy évvel korábbihoz képest. Az európai katonai kiadások három évtizede a legmeredekebb éves növekedést mutatták, az összköltés 13 százalékos emelkedésének nagy részét azonban az oroszok és az ukránok adták. A közép- és nyugat-európai országok összesen 345 milliárd dollárt költöttek, ami reálértéken kifejezve először haladta meg a hidegháború utolsó évének, 1989-nek a szintjét. Az ázsiai és óceániai országok összesített katonai kiadásai 575 milliárd dollárra rúgtak, ami 2021-hez képest 2,7 százalékos, tízéves távon pedig 45 százalékos a növekedés. Ezekből a számokból kiderül, hogy az Egyesült Államok dominanciája katonai téren még mindig megkérdőjelezhetetlen, Kína és Oroszország kapaszkodik, ám Amerikától még messze vannak, Ázsia ráérzett az új idők trendjére, míg Európa ismét későn kapcsolt.

S ha ehhez még hozzávesszük, hogy az oslói Peace Research Institute által végzett Uppsala Conflict Data Program által összegyűjtött adatok elemzése szerint a konfliktusok száma, intenzitása és hossza a hidegháború vége óta a legmagasabb szinten van, akkor bizony láthatjuk, hogy rosszul állunk. Az ukrajnai orosz invázióval a nagy intenzitású konfliktusok visszatértek Európába is, amely korábban több évtizedes viszonylagos békét és stabilitást élvezett. Ijesztő, hogy 2022-ben a világ népességének negyede – mintegy kétmilliárd ember – élt konfliktusok által sújtott területeken, 2023 elejére pedig elérte a rekordot – 108 millió – a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek száma.

– Hogyan alakult ez ki?

– Ha a jelenlegi turbulencia okait nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a  megnövekedett, helyenként intenzív háborúktól kísért bizonytalanság alapvetően az erőviszonyok elbillenésével, a világrend átalakulásával magyarázható. Átmeneti időszakban vagyunk, és még nagyjából egy évtizedig eltarthat, amíg megszilárdul az új számos, többé-kevésbé egyenrangú hatalom közötti erőegyensúllyal leírható multicentrikus világrend – amelyben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legerősebb, ám jó eséllyel nem hegemón hatalom -, és ez megteremti a stabilitást, a helyzet konszolidálódik. Addig azonban az előttünk álló évek még feszültség növekedése, súrlódások, háborúk közepette telnek el, hiszen az új egyensúly alapvetően erővel, ütközésekkel alakul ki. Jelenleg a hegemón Amerika befolyása gyengül, globális kihívója, Kína azonban még nem foglalta el a helyét. Ez a helyzet felszínre hozta az úgynevezett liberális világrend ellentmondásait. Amerika már nem képes a saját érdekeihez igazított rendet fenntartani, és a feltörekvő hatalmak nemcsak megkérdőjelezik az eddigi „szabályokat”, de érdekeiket az eddigieknél határozottabban megjelenítik, és akár katonai úton is érvényesítik. A világ mozgásba lendülését látva eközben több ország is megérzi az úgynevezett geopolitikai pillanatot, és megpróbálja „kiolvasztani” és lejátszani eddig rendezetlen konfliktusait. De növeli az instabilitást az is, hogy a kirobbanó konfliktusok egymásra is hatnak, így dominószerű változásokat indítanak el. A helyzet sokszor pattanásig feszült, azonban egyelőre kicsi az esélye annak, hogy a jelenlegi instabilitást eredményező, sokszor eldurvuló helyezkedés, pozícióharc világháborúba torkollik.

– Milyen érdekek állnak e fejlődés mögött?

– Mondhatnám, hogy a hadiipari lobbi, ám a helyzet ennél bonyolultabb. Igen, az említett ágazat a kelleténél is erőszakosabban és jobban érvényesíti az érdekeit, és szorítja az államokat a fegyverkezés felé. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a háború nagy üzlet, akkor a szó szoros értelmében ez a hadiiparnak üzlet, amit az államok fizetnek. Az ő nyereségük  – már ha van – alapvetően geopolitikai. De mint látjuk, a fegyverkezés az erőviszonyok, ezek keresztül a világrend átalakulásával természetes módon, a lobbik különösebb ráhatása nélkül is fokozódik. Ez valahol természetes folyamat, hiszen a világrend átalakulása a történelemben általában a feszültség látványos megnövekedése, háborúk közepette zajlott. Ezzel a trenddel párhuzamosan az előző, egypólusú világrend hegemón hatalma, az Egyesült Államok előre menekül, és a korábbinál is könnyebben nyúl az erő alkalmazásához, avatkozik be más országok belügyeibe. Az „irányított káosz” teremtésének taktikája azonban egyre kevésbé működik, és az egyébként is megnövekedett instabilitást csak fokozta az egyes régiókban ily módon teremtett káosz irányítatlanná válása. Gondolhatunk itt a korábban a Közel-Keleten és a Magreb térségben az „arab tavasszal” teremtett káoszra, de sok tekintetben az orosz-ukrán háborúra is. Ebben a helyzetben a globális és regionális pozícióikat megtartani, illetve megerősíteni kívánó erők, de általában véve is a szuverenitásukat féltő országok fegyverkeznek, megnövelik a katonai költségvetésüket. Ezt az egyébként mintegy másfél évtizede kirajzolódó fejlődést, ha úgy tetszik, „megbolondította” az Ukrajnában kitört háború, amely egyrészt felgyorsította a globális átalakulást, másrészt a világ politikai értelemben nyugati részében militarizálta a közbeszédet és a politikát egyaránt. Ez a morális köntösben jelentkező, erős oroszellenességtől tüzelt harciasság háttérbe szorítja a diplomáciát, ám mint tudjuk, a háborúk általában békekötéssel zárulnak, így a katonai eszközöket előbb-utóbb ez esetben is háttérbe szorítják a „puha” módszerek, a tárgyalások.

– Miért bukott meg látszólag az a politika, amely az 1990 után lehetségesnek tűnő páneurópai biztonsági rendszer felé orientálódott, többek között az 1990-es Párizsi Chartának megfelelően? Milyen szerepet játszik ebben az ukrajnai háború?

– Az új Európáért szóló Párizsi Chartát nevezhetjük a hidegháborút lezáró egyik hivatalos aktusként. Mint hangsúlyozták, véget ért a konfrontáció és megosztottság korszaka Európában, és a kapcsolatok ezentúl a tiszteleten és az együttműködésen alapulnak. Szép szavak, ez az elv azonban csak addig működött, amíg a hidegháború „győztesei” úgymond egymagukban, kihívó nélkül voltak. Mihail Gorbacsov ugyan előterjesztett egy alternatív elképzelést, ám a Szovjetunió, majd ezt követően nem volt abban a helyzetben, hogy az érdekeit érvényesíteni tudja. Így a tiszteleten alapuló együttműködés a nyugati érdekek érvényesítését szolgálni hivatott szabályok és intézményeket, a biztonságpolitikában NATO-központú szemléletet jelentett. A Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő egységes Európa elképzelés addig volt vonzó elképzelés, amíg a nyugati tőke ennek címén szabadon garázdálkodhatott Oroszországban. Ezt a „harmóniát” törte meg Jugoszlávia bombázása, ami már jelezte, hogy a világ egyeduralkodója beleszédült a győzelembe, és nem ismer határokat. Aztán ahogy Oroszország magára talált, értésre adta – lásd Putyin 2007-es müncheni beszéde -, hogy ezt a leosztást Moszkva nem fogadja el. Oroszország elvárta, hogy egyenrangú partnerként kezeljék, a Washington azonban ezt figyelmeztetést nem vette komolyan. Párizs és Berlin ellenkezése az Ukrajnának és Grúziának kilátásba helyezett tagság miatt a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján megmutatta, hogy az európaiak érezték az ebben rejlő veszélyt, de azt is, hogy nincs elég erejük az érdekeik érvényesítéséhez. A NATO tovább nyomult kelet felé, mire jött a grúz-orosz háború, majd az újabb Majdanra válaszul a Krím „hazatérése” és a Donbassz szeparatizmusa, végül Oroszország és a Nyugat szembenállása – mondhatni el nem fogadhatóan, de logikusan – az Ukrajnaelleni 2022-es invázióba, majd a háborúba torkollott. De a páneurópai biztonsági rendszert nem ez buktatta meg, az már jóval előtte megbukott.

– Mit gondol, hogyan nézhetne ki ma egy biztonsági rendszer, amely az európai kontinens összes országát magában foglalja, a jelenlegi helyzet és az 1990 óta bekövetkezett fejlemények ismeretében? Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (EBESZ) kellene ennek alapját képeznie. De úgy tűnik, hogy már nem játszik szerepet.

– Az EBESZ már a múlt, a tapasztalataira lehet alapozni, ám új helyzet van, amelyre új válaszok, és ehhez új intézményi keretek szükségeltetnek. Előbb-utóbb vissza kell térni az Oroszország által az európai biztonsági rendszerről 2021 decemberében előterjesztett 15 ponthoz. Ezt persze nem kell egy az egyben elfogadni, de tárgyalási alapnak nem rossz már csak azért sem, mert Európa biztonsága Oroszország nélkül elképzelhetetlen, másrészt ez a rendszer nem lehet NATO központú. Teljesen új rendszerre van szükség, ellenkező esetben marad az új megosztottság, az új hidegháború.

– Különböző német politikusok, mint például Horst Teltschik, Helmut Kohl volt kancellár egykori tanácsadója, egy új „Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet” (EBEÉ) tartanak szükségesnek. Az elsőt 1975-ben a Szovjetunió kezdeményezésére rendezték meg Helsinkiben. Milyen esélyei vannak egy új nekifutásnak?

– Az elképzeléssel egyetértek, azonban jelen pillanatban még nem látom az esélyét annak, hogy az új biztonsági rendszer megalkotásának nekifutnának a felek. Ehhez még több vérnek kell kifolynia, az ukrajnai háború lezárása azonban lehetőséget ad arra, hogy az érdekeltek elővegyék ezt a kérdést. A konfliktus megnyugtató megoldása ugyanis csak széles kontextusban megközelítve lehet eredményes, így elképzelhetetlen az európai biztonsági rendszer megújítása nélkül. Ehhez pedig ott kell ülnie az asztalnál az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, és nem ártana, ha az európaiak is előállnának egy a saját érdekeiket érvényesítő elképzeléssel. Az más kérdés, hogy ehhez az érvényesítéshez erő is kell, ám első lépésként megtenné egy saját koncepció kidolgozása.

– Németországban egyes kritikusok saját szövetségi kormányukat Amerika engedelmes bábjának tekintik. Úgy tűnik, Berlin szó nélkül végrehajtja a Washingtonból érkező utasításokat. Milyen a viszony a NATO-tag Magyarország és az Egyesült Államok, mint a nyugati katonai szövetség meghatározó ereje között?

– Az előbb említett első lépés megtételéhez jelenleg a franciák és egyes közép-európaiak közelebb vannak, mint a németek. Európa Emmanuel Macron által hangoztatott, Orbán Viktor által határozottan támogatott stratégiai autonómiájáról beszélek, ez az elképzelés azonban mintha sértené a berlini politikusok fülét. Pedig előbb-utóbb ki kell lépni az amerikai védőernyő alól, és ezzel együtt le kell számolni a vazallusi szereppel. Jobb ezt saját kezdeményezésre megtenni, mint Donald Trump győzelme esetén amerikai nyomásra. Egyelőre azonban Washington még ott tart, hogy összerántotta és felsorakoztatta maga, a saját érdekei mögött a nyugati blokkot, s aki kilóg a sorból, annak rácsapnak a fejére. Ez történik most Magyarországgal, ezért aztán jelenleg meglehetősen hűvös Washington és Budapest viszonya. De Trump győzelmével ez a helyzet is változhat valamelyest.

– Hogy látja, milyen szerepe van Magyarországnak, mint a nyugati katonai tömb, a NATO viszonylag független pozíciót elfoglaló tagjának az európai biztonsági rendszer megteremtésére irányuló törekvésben? Lehet-e közvetítő szerepe Kelet és Nyugat között?

– Őszintén, nem sok. Magyarország szeretne közvetítő szerepet vállalni, ám ehhez az utóbbi időben megnövekedett súlya is kevés. Erre a szerepre manapság nagyobb eséllyel pályázik mondjuk Törökország. Ám Budapest is mindent megtesz azért, hogy játékba kerüljön. Orbán úgy látja, ha beáll a blokkosodás, akkor Magyarország katonai és gazdasági értelemben is vesztese lesz a szétkapcsolódásnak. Ha azonban van Kelet–Nyugat-együttműködés, akkor mi vagyunk a világ közepe. Ezért Magyarországnak mindig törekednie kell arra, amit connectivitynek (vagyis összekapcsolódásnak – A szerk.) neveznek. Az összekötöttségen alapuló modell lényege, hogy a hálózatként felfogott nemzetközi rendszerben egy országnak arra kell törekednie, hogy minél több ponton kapcsolódjon más országokhoz és piaci szereplőkhöz. Ehhez még hozzáteszi, azoknak a kisebb nemzeteknek, amelyek a saját kezükbe akarják venni a sorsukat, nem marad más választásuk, mint kreatív merészséggel elébe menni a dolgoknak. Magyarország most ezt teszi. Ami pedig az új európai biztonsági rendszer megteremtését illeti, a kontinens stabilitása Magyarországnak is elemi érdeke, ám ez nem rajta múlik. Annyit azonban tud tenni, hogy felhívja a figyelmet a blokkosodás, az irracionális lépések veszélyeire.

–  Milyen szerepet játszhat Kelet-Közép-Európa? És a Visegrádi 4-ek? Vannak (még) közös érdekek és álláspontok?

– Ahogy Európa, úgy annak keleti fele is megosztott. A V4-eket jelenleg az európai unión belüli lobbizás köti össze, és éppen a biztonságpolitikai kérdésekben képviselnek leginkább eltérő álláspontot. Míg Lengyelország és Csehország Európa biztonságát erős amerikai védőernyő alatt képzelik el, addig Magyarország és a jelenlegi szlovák kormány nem a vazallus, hanem az erős, saját sorsát a kezébe vevő Európa híve. Lengyelország egyre inkább a saját középhatalmi játékát játssza, és ebben fontos szerepe van Amerikának, az érdekeik ugyanis Oroszország és Németország gyengítésében egybevágnak. Varsó az elmúlt években látványosan együtt mozgott Washingtonnal, kérdés, hogy mennyiben módosul ez a politika az új kormány színrelépésével. Úgy tűnik, az Amerikához igazodás marad, ám az Európa- és németellenesség eltűnik a külpolitikából.

–  A NATO-t védelmi szövetségként alapították. Michael von der Schulenburg volt ENSZ-diplomata szerint már régen háborús szövetséggé vált. Ön hogyan értékeli ezt?

– Ez így van, és ez az egyik oka az Ukrajnában kitört háborúnak is. De ezt mutatja az is, hogy a NATO az amerikai hegemónia megőrzését szem előtt tartva kilép az euroatlanti térségből, és már például Japánnal erősíti az együttműködését, vagy szintén Kínára fókuszálva egyfajta angolszász NATO-ként létrejött az AUKUS. A NATO a hidegháború terméke volt, a Szovjetunió megszűnésével feladatát beteljesítette. Innentől már egy másik történet kezdődött, amelynek feladata a védelem helyett sokkal inkább Amerika érdekeit követve a világcsendőr szerepének betöltése.

– Maradjunk annál, hogy a NATO egy védelmi szövetség. Miért van szüksége Európának és a Nyugatnak egy ilyen szervezetre? Ki fenyegeti a tagállamait, ki a potenciális agresszor?

– Maradjunk, de a NATO ettől már elsősorban nem védelmi szervezet. Európa sokat emlegetett stratégiai autonómiájának megteremtése pedig elképzelhetetlen a közös hadsereg megteremtése nélkül. Jogos a kérdés, hogy miért van szükség párhuzamos struktúrákra. Nos, azért, mert az Egyesült Államok és Európa érdekei egyre kevésbé azonosak. Jól mutatja ezt az orosz-ukrán háború is, amely washingtoni forgatókönyv szerint Amerikát erősíti, míg Oroszország mellett Európát is gyengíti. Persze, Európának szüksége van védelemre, de rossz kiindulás, ha Oroszországra kizárólag agresszorként tekint. Európa és Oroszország érdekei nem esnek egybe, ám nem is annyira ellentétesek, hogy ne lehetne megegyezni egy stabilitást biztosító európai biztonsági rendszerről. Ez közös érdek lenne. Oroszországgal szemben erőt kell mutatni, ám Moszkvánál jobban fenyegeti Európát a migráció, a terrorizmus, a belső megosztottság és saját katonai értelemben vett gyengesége. Ezeket a kihívásokat jobb híján az elsősorban amerikai érdekeken alapuló NATO képes úgy, ahogy kezelni, s ez nem jó.

– Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette, hogy Oroszország szeretné fenntartani a kapcsolatot Európával, de nem minden áron. Mit kellene Európának, az EU-nak tennie ahhoz, hogy fenntartsa a kapcsolatot Oroszországgal?

– Mindenek előtt önállóvá és a saját érdekeiből kiinduló kiszámítható reálpolitikát folytatnia. Emellett leszállni a földre, és a képességekhez, valamint a világ átalakulásához igazítva az ambíciókat és a célokat felhagyni a kioktató stílussal. Európának fel kellene mérnie, hogy a jelenlegi, a kontinenst minden szempontból megosztó új hidegháború nemcsak Oroszországot, de magát Európát is gyengíti, ezzel a nyugati blokkon belül alávetett szerepben tartja, globálisan pedig periferizálja. Ez az Egyesült Államoknak tökéletesen megfelel még akkor is, ha ez a helyzet összességében már magát a nyugati blokkot sem igazán erősíti. Arról nem is beszélve, hogy a hidegháborús logikát követő blokkosodás helyett a globalizált világban pragmatikusabb és a stabilitást is erősítő megközelítés az érdekekből kiinduló, ám azokat kölcsönösen figyelembe vevő gondolkodás.