Lóránt Károly írása a #moszkvater.com számára

Léphaft Pál rajza
A jelenlegi háborús eszkaláció sok okra vezethető vissza, és ebben lehet külön-külön elemezni Amerika, Európa, az ukránok és oroszok szerepét. Lehet geopolitikai elméleteket citálni, vagy éppen a lélektani gyökereket keresni, hiszen, ahogy Vörösmarty Mihály annak idején írta, még sok évtizeddel az első világháború előtt: „Az ember fáj a földnek; oly sok/ Harc – s békeév után / A testvérgyülölési átok / Virágzik homlokán; / S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”
„Volt az első és második világháborúnak elég tapasztalata, úgy látszik, mégsem tanultunk belőle. De az események sokkal korábban kezdődtek, mint ahogy ezt emlegetni szokták, visszanyúlnak egészen 1997 őszéig, amikor az amerikai szenátusban lezajlott a NATO bővítéséről szóló vita”
A vita anyaga kereken 717 oldalt tesz ki, ennek nagy részét különböző politikai szereplők és szakértők deklarációi, a politikusok és szakértők meghallgatásai és egy kis részben személyes viták alkotják, úgy, ahogy az amerikai szenátus külügyi bizottságában készült jegyzőkönyvek tartalmazzák. Természetesen nem akarom az olvasót a deklarációk sokszor száraz szövegével vagy a gyakran ismétlődő érvelésével untatni, hanem csak azokat a fontos szempontokat szeretném kiemelni, amelyek e vitában pro és kontra elhangzottak.
De kezdjük a végén. A Washington Post írta 1998. május elsején: „A szenátus tegnap elsöprő többséggel jóváhagyta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének történelmi jelentőségű bővítését három korábbi hidegháborús ellenséggel: Lengyelországgal, Magyarországgal és a Cseh Köztársasággal. A szavazás aránya 80:19 volt, 45 republikánus és 35 demokrata szenátor szavazott a bővítés mellett, 14-el többen, mint javaslat elfogadásához szükséges, kétharmados többség. A szavazás eredménye a fél évszázaddal korábban a Szovjetunió megfékezésére létrehozott NATO első kiterjesztése volt olyan területre, amelyet valamikor a Szovjetunió uralt. A feltűnően kétpárti konszenzuson alapuló szavazáson mindössze tíz demokrata és kilenc republikánus ellenezte a bővítést, köztük a szenátus legliberálisabb és legkonzervatívabb tagjai. Clinton elnök, aki ezzel kulcsfontosságú külpolitikai győzelmet aratott, úgy üdvözölte a szavazást, mint »fontos mérföldkövet az osztatlan, demokratikus és békés Európa felé vezető úton«, amely »csökkenti annak esélyét, hogy amerikai férfiakat és nőket valaha is újra Európa harcmezejére hívjanak«”.
„A NATO bővítését tehát a demokrata elnök úgy üdvözölte, mint a demokratikus és békés Európa felé vezető út mérföldkövét. A valóságban azonban a bővítésről szóló döntés nem a békéhez, hanem a jelenlegi háborúhoz vezetett, és erre már sokan (de nem elegen) a bővítésről szóló vitában is felhívták a figyelmet”
Maga a vita 1997. október végén és november elején zajlott le hat alkalommal a szenátus külügyi bizottságában, amelynek a 100 tagú szenátusból 18-an voltak tagjai. A bizottság elnöke az észak-karolinai republikánus szenátor Jesse Helms volt, míg alelnöke az a Joe Biden, aki ma az Egyesült Államok elnöke, és aki már akkor is 25 éve ült Delaware demokrata képviselőjeként a szenátusban. Mindketten a NATO-bővítés elkötelezett hívei voltak.
A hat ülés hat különböző témakört tárgyalt. A NATO-bővítés stratégiai indokait, a bővítés mellett és ellene szóló érveket, az új tagok (Lengyelország, Csehország és Magyarország) NATO-tagságra való alkalmasságát, a NATO-bővítés költségvetési és katonai vonzatait, a NATO–Oroszország-viszonyt és végül a bővítéssel kapcsolatos közvélekedést, amely különböző civil szervezetek véleményének felvonultatását jelentette. Szinte valamennyi üléshez a kongresszus kutatói szolgálata egy háttéranyagot készített, amely összefoglalta az adott témakörrel kapcsolatos legfontosabb tényeket, eseményeket és adatokat.
„A vitában a már említett Joe Biden mellett olyan ismert politikusok és szakértők szólaltak meg, mint Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. Kirkpatrick, a Külpolitikai és Védelmi Tanulmányok igazgatója, korábban az USA ENSZ-nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban nemzetbiztonsági főtanácsadó, és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az Egyesült Államok külügyminisztere volt”
Emellett számos stratégiai kutatóintézet is részt vett a vitában, illetve készített tanulmányt a bővítéssel kapcsolatban, ezek közül a magyar érdeklődők számára talán a legismertebbek az Atlanti Tanács, a Rand Corporation, a Hudson Intézet, a Freedom House és American Enterprise Institute. Emellett számos más civil szervezet is részt vett a vitában, például a magyar-amerikai koalíció képviseletében ifjabb Koszorús Ferenc, annak a Koszorús Ferencnek a fia, aki 1944. július 6-án megakadályozta a csendőrpuccsot, és ezáltal lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállítását. Olyan furcsa szervezetek is képviseltették magukat a vitában, mint a Külföldi Háborúk Veteránjai, a Kőművesek Nemzetközi Szervezete és az Aggódó Tudósok Egyesülete, akik fél évszázadra visszanyúló történetük során főleg az atomerőművek és a klímaváltozás miatt aggódnak, de a jelen esetben a NATO-terjeszkedés várható vészes következményeire hívták fel hosszas elemzésükben a figyelmet. Ezzel szemben a háborús veteránok, talán némi nosztalgiából is támogatták a bővítést, és így tettek a kőművesek képviselői is.
A vita fő szereplőinek bemutatása után nézzük a vitát részletesebben.
A vita fő szereplőinek bemutatása után nézzük a vitát részletesebben. Az első vitanap, október 7-én elsősorban a NATO bővítése mellett szóló érvek hangzottak el, részben a bizottság elnöke Jesse Helms, részben a bizottság veteránja Joe Biden, részben pedig Madeleine Albright külügyminiszter részéről, aki a Clinton-kormány álláspontját képviselte. A bizottság 18 tagjából szép számmal, 14-en voltak jelen, és nagy részük fel is szólalt, közülük olyanok, akik megkérdőjelezték a bővítés indokoltságát. Az ülésnaphoz számos melléklet is tartozott, többek között a Kongresszusi Kutatószolgálat egy helyzetismertető anyaga, amely röviden minden vitatott kérdésre kitért, és Joe Biden hosszas elemzése, amelyben indokolta a bővítést, vitatta az ellenérveket, és beszámolt az érdekelt országokban, többek között Oroszországban tett látogatásainak tapasztalatairól. Helms ellenzéki, republikánus oldalról támogatta a bővítést, míg Biden a kormányon lévő demokraták oldaláról, kritizálta saját kormánya (a Clinton-kormány) e tekintetben ingadozó, nem elég kemény álláspontját.
„Albright, Clinton külügyminisztere, határozottságban mindkét szenátoron túltett, úgyhogy a bővítést ellenző szenátorok csak nagyon visszafogottan mertek kérdezni, nem lesz ebből baj?”
A NATO kibővítése melletti érvek közül kezdjük a legképmutatóbbal, amelyre mind Helms, mind Biden hivatkozott, arra, hogy a Nyugat Jaltában elárulta a közép-európai országokat, amikor a Szovjetunió befolyási övezetében hagyta őket, ahogy Helms fogalmazott: „Sok amerikai soha nem fogja elfelejteni a jaltai árulást, amely európaiak millióit hagyta az ellenséges vonalak mögött. Ma, a NATO-szövetség bővítésével történelmi lehetőségünk van arra, hogy helyrehozzuk ezt a hibát azzal, hogy Lengyelországot, Magyarországot és a Cseh Köztársaságot felvesszük a NATO-ba.” Itt azért a szenátorok megfeledkeztek arról, hogy a jaltai árulás a szövetséges katonák életének kímélését szolgálta. A második világháborúban az orosz katonai veszteség tízmillió fő volt, az angol–amerikai pedig csupán 800 ezer. Nyilván ezek az arányok mások lettek volna, ha az oroszok a Visztulánál megállnak. De nézzük a bővítésnek egy sokkal reálisabb indokát, ahogy Joe Biden megfogalmazta:
„Európa továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak. A világ demokráciáinak nagy százaléka Európában található. Bármilyen geopolitikai mércével mérve katasztrófa lenne az amerikai érdekek szempontjából, ha az instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet”
Emellett létezhetnek jövőbeli fenyegetések, igaz, hogy most a NATO európai országait nem fenyegeti senki, de mint Albright mondja: „Gondolnunk kell Európa jövőjének veszélyeire… néhány már látható Európa horizontján, mint például a veszélyes fegyverekkel rendelkező latorállamok jelentette fenyegetés. Mások talán ma még nem látszanak, de nem elképzelhetetlenek. Ebbe a kategóriába tartoznak az Oroszország jövőjével kapcsolatos kérdések. Nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy Oroszország visszatérhet a múltbeli mintákhoz. Nem tudjuk, milyen más veszélyek merülhetnek fel 10, 20 vagy akár 50 év múlva. Azt viszont tudjuk, hogy bármit is hoz a jövő, érdekünkben áll, hogy erőteljes és nagyobb szövetséget kössünk azokkal az európai demokráciákkal, amelyek osztják értékeinket és az azok megvédésére irányuló elszántságunkat.” Ehhez még Biden hozzáfűzte, hogy ha nem bővítenék a NATO-t, akkor a Németország és Oroszország közötti országok saját védelmük érdekében elkerülhetetlenül más lehetőségek után néznének, és két- vagy többoldalú szövetségeket hoznának létre, ahogyan az 1930-as években is történt. Helms, hogy a dolog még érthetőbb legyen, azt is kiemelte, hogy a NATO egyik küldetése, hogy megakadályozza egyetlen állam hegemóniáját Európában. Ez elég világos beszéd, a NATO bővítése geopolitikai érdek, Helms meg bizonyára a német hegemóniát akarta megakadályozni.
A NATO bővítése mellett felszólalók hangsúlyozták, hogy a bővítés nem Oroszország ellen irányul, hiszen az 1997 májusában megkötött NATO-Oroszország Alapító Okirat és a Partnerség a Békéért program lehetőséget nyújt az Oroszországgal való konstruktív együttműködésre. Albright elismerte, hogy a NATO-bővítéssel szembeni orosz ellenállás valós, de az a NATO-ról alkotott régi téves elképzeléseken alapul, ezért ahelyett, hogy Oroszország elavult félelmeinek megfelelően alakítanák a NATO politikáját, Oroszország modernebb törekvéseit kell bátorítaniuk. Ez azt jelenti, hogy továbbra is Oroszország leglelkesebb támogatói maradnak, amíg Oroszország a szabályokon alapuló intézményekhez való csatlakozással, a piacok megnyitásával, és a világ ügyeiben való konstruktív részvétellel próbálja elismertetni nagyságát.
„Vagyis Albright azt mondta, hogy amennyiben Oroszország aláveti magát az Egyesült Államok által megállapított szabályoknak, semmi akadálya a gyümölcsöző együttműködésnek”
Hogy melyek ezek a szabályok, arra rávilágít Albright Bidennek adott válasza, aki saját demokrata kormányának a NATO-Oroszország Alapító Okirattal kapcsolatos politikáját kritizálta, mondván, hogy az túlzott beleszólást ad Oroszországnak a NATO ügyeibe. Albright ezt határozottan tagadta, kijelentve, hogy ez az egyezmény nem ad lehetőséget Oroszországnak arra, hogy felhígítsa, késleltesse vagy blokkolja a NATO döntéseit. Ez a NATO bővítésével kapcsolatos kérdésekre is vonatkozott, amelyet több szenátor is feszegetett. Voltak, akik attól féltek, hogy a három új tagállam felvételével a NATO-bővítés leáll, ami új választóvonalat jelentene Európában. Ezzel kapcsolatban Albright kijelentette, hogy a három ország felvételével a NATO bővítése nem áll le, mert a NATO nyitott minden olyan demokrácia és piaci rendszer előtt, amely valódi elkötelezettséget mutat a demokratikus intézmények fejlesztése iránt, amely magában foglalja a hadsereg feletti polgári ellenőrzést, és amely hozzá tud járulni a NATO biztonságához. „A bővítéssel egyetlen új demokrácia sincs tartósan kizárva; bővítés nélkül minden új demokrácia tartósan kizárásra kerülne” – nyugtatta meg a kérdezőket az amerikai külügyminiszter.
„A vitában felszólaló szenátorok egy része viszont a bővítéssel kapcsolatos kételyeiket hangoztatta. Például többen firtatták a felmerülő költségeket, mások feltették a kérdést, hogy ha mindenki, aki bizonyos kritériumoknak megfelel, tagja lehet a NATO-nak, akkor hol lesz az Észak-atlanti Szerződés határa, a Csendes-óceánnál? John Ashcroft, Missouri szenátora szerint a NATO bővítésével Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a legfőbb vetélytársa”
Dianna Feinstein kaliforniai szenátor azt vetette fel, hogy egy elszigetelt Oroszország Iránnal és Irakkal fog szorosabb szövetséget kialakítani, ami nem érdeke Amerikának. Bill Frist szenátor Tennessee-ből azzal érvelt, hogy az európai országok költségesnek és feleslegesnek tartják a bővítést, amire Albright azt válaszolta, hogy a pár hónappal korábban tartott madridi csúcson a három ország (Lengyelország, Cseh Köztársaság, Magyarország) meghívását elfogadták, vita csak a további bővítésen volt. Végül Paul Wellstone minnesotai szenátor megemlítette, hogy nemrég járt Oroszországban, ahonnan a családja korábban kivándorolt, és nagyon sok különböző pártállású emberrel beszélt, de a NATO bővítésének elutasításában mindenki egyetértett. Hivatkozott George Kennan New York Timesben megjelent cikkére, amelyben a hidegháború fő ideológusa a NATO bővítését végzetes hibának nevezte, mire Albright válasza az volt, hogy tiszteli Kennant, de nem ért vele egyet.
A vita ezzel az egyet nem értéssel zárult, de az már az első napon is látszott, hogy a bővítés mellett van az erő, ami nem csak a szenátorok többségét (mint a következő évi szavazáson kiderült, nyolcvanszázalékos többségét) jelenti, hanem meghatározó parlamenten kívüli erők, így a média támogatását is. Ennek ellenére számos politikus, szakértő, civil szervezet képzelt el másfajta nemzetközi rendet, mint a NATO bővítését szorgalmazók.
„Ezek közül kiemelhető George Kennan, aki az 1997 februárjában, a New York Timesben, megjelent cikkében a NATO bővítését végzetes hibának nevezte”
A nyugati médiában és a hazai ellenzékiben is az orosz-ukrán háború 2022 februárjában kezdődött azzal, hogy Putyin, minden indok nélkül, brutálisan megtámadta Ukrajnát, azzal a céllal, hogy visszaállítsa a cárok valamikori birodalmát. Minden, a háborúval kapcsolatos értékítélet az említett médiákban ebből a narratívából indul ki, ami érthető, de igen messze van az igazságtól. A háborúhoz vezető folyamat valójában azzal kezdődött, hogy a Gorbacsovnak tett amerikai-német ígéretet, vagyis azt, hogyha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Nyugat felrúgta. Előbb csak három országot, majd csaknem az összes kelet-közép-európai országot, beleértve volt szovjet köztársaságokat felvették a szervezetbe, és ezzel a NATO Oroszország határáig terjeszkedett.
„Az oroszok a terjeszkedés ellen az elejétől fogva tiltakoztak, de tűrték, mert nem is tehettek mást. Fordulatot Ukrajna NATO-meghívása jelentett, amelyről a döntés a 2008-as bukaresti NATO-csúcson született”
Ráadásul úgy, hogy ezt a lépést az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó valamennyi ország (tehát Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok), továbbá Magyarország is ellenezte, de nem voltak elég erősek vagy határozottak ahhoz, hogy az amerikai nyomásnak, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a George W. Bush vezette adminisztráció nyomásának ellenálljanak. Ukrajna lakosságának kétharmada ellenezte a NATO-tagságot, és a 2014-es puccsra volt szükség ahhoz, hogy olyan kormány kerüljön hatalomra Ukrajnában, amely azután készségesen követte az amerikai héják elvárásait.
Ezt a történetet – pro memoria – szinte minden orosz-ukrán háborút taglaló cikk elején el kellene mondani, hogy ne felejtsük el, hol kezdődtek az események, és milyen is volt a helyzet, amikor a történelem másképp is alakulhatott volna. Ez világosan kiderül az amerikai szenátusban 1997 őszén a NATO bővítéséről szóló vitából, amelynek legtekintélyesebb ellenzője George F. Kennan volt.
George F. Kennan 1904-ben született a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, apját Kossuth Kent Kennannak hívták, amely név nem magyar eredetre, hanem Kossuth Lajos tiszteletére utal. Kennan kétségkívül igen tehetséges ember volt, 21 éves korában már az Egyesült Államok külpolitikai szolgálatánál dolgozott, hamarosan Amerika svájci nagykövetségén, majd a legkritikusabb időkben a Szovjetunióban, Németországban és több más kelet-közép-európai országban volt külügyi szolgálatban. Munkája során megtanult oroszul, németül, franciául, lengyelül, portugálul és norvégul.
Számos elismerést kapott, de amitől igazán híres, az a hidegháború ideológiai megalapozása és a Marshall-terv kidolgozásában játszott szerepe. Közvetlenül látva a sztálini terrort és a kommunista ideológiát, ettől kívánta megóvni az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát. Két 1946-ban és 1947-ben írott esszéjében (Long Telegram, The Sources of Soviet Conduct) fejtette ki nézeteit, és dolgozta ki a „containment” (visszaszorítás, elszigetelés) filozófiáját, amely azután a hidegháború elméleti alapja lett. A kommunista ideológia nyugat-európai terjedésének megakadályozására (valószínűleg emlékezve az első világháborút lezáró béke Németországra gyakorolt hatására) javasolta és szorgalmazta, hogy a tömeges elégedetlenség elkerülése érdekében a háborúban lerombolt európai országok jelentős gazdasági segítséget kapjanak. Ezt az elképzelést azután a végrehajtás során George C. Marshall amerikai külügyminiszterről Marshall-tervnek nevezték el.
„Kennan az elszigetelés politikáját azonban nem katonai konfrontáció, hanem a kommunista ideológia tovaterjedésének megakadályozása formájában képzelte el, és hamarosan szembe is került a hivatalos amerikai külpolitikával. Ellenezte például a vietnami háborút, a fegyverkezési versenyt, az iraki háborút és – amiért most említjük – hevesen ellenezte a NATO bővítését”
Az 1997-es szenátusi vitában többen, például Wellstone minnesotai szenátor, Jack Matlock nagykövet, Jack Shanahan admirális, Alvin Rubinstein, az University of Pennsylvania professzora, Michael Mandelbaum, a Johns Hopkins University professzora hivatkoztak rá, különösen a pár hónappal korábban 1997 februárjában, a New York Timesben megjelent cikkére, amely az Egy végzetes hiba (A Fateful Error) címet viselte. Ebben a cikkben az akkor már 93 éves Kennan a következőket írja:
„1996 végén az a benyomás alakult ki, vagy azt a benyomást keltették, hogy valahogyan és valahol úgy döntöttek, hogy a NATO-t Oroszország határaiig kiterjesztik. Mindezt annak ellenére, hogy a szövetség következő (1997) júniusi csúcstalálkozója előtt nem születhet hivatalos döntés.
E szándékfelfedés időzítése egybeesik az elnökválasztással és a washingtoni felelős személyiségek annak megfelelő változásával, ami nem teszi könnyűvé a kívülálló számára, hogy hogyan és hova illesszen be egy szerény megjegyzést. A nyilvánosság számára adott bizonyosság, miszerint a döntés, bármennyire előzetes is, visszavonhatatlan, szintén nem ösztönző a külső vélemény kifejtésére.
Pedig itt rendkívül fontos dolog forog kockán, és talán még nem túl késő egy olyan véleményt előterjeszteni, amely, úgy vélem, nemcsak az enyém, hanem amelyet számos más, az orosz ügyekben széles körű és a legtöbb esetben újabb tapasztalatokkal rendelkező személy is oszt. Ez a nézet, nyersen kimondva az, hogy a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban.
Egy ilyen döntés várhatóan felszítja a nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciákat az orosz közvéleményben; kedvezőtlenül hat az orosz demokrácia fejlődésére; visszaállítja a hidegháború légkörét a kelet-nyugati kapcsolatokban és az orosz külpolitikát olyan irányba tereli, amely határozottan nem a mi érdekeinket szolgálja. És végül, de nem utolsósorban, sokkal nehezebbé, ha nem lehetetlenné teheti a Start II. megállapodás orosz duma általi ratifikálását, és a nukleáris fegyverek további csökkentését.
Természetesen nem szerencsés, hogy Oroszországnak egy ilyen kihívással kell szembesülnie egy olyan időszakban, amikor a végrehajtó hatalom a nagyfokú bizonytalanság és a paralízis állapotában van. És kétszeresen is sajnálatos, ha figyelembe vesszük, hogy erre a lépésre egyáltalán nincs szükség. Miért kellene a hidegháború vége által keltett reményteli lehetőségek mellett a kelet-nyugati kapcsolatok középpontjába állítani azt a kérdést, hogy ki kivel szövetkezik, és következésképpen ki ellen, egy fantázia szülte, teljesen előre nem látható és nagyon valószínűtlen jövőbeli katonai konfliktusban?
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a NATO tárgyalásokat folytat az orosz hatóságokkal annak reményében, hogy a bővítés gondolatát elviselhetővé és elfogadhatóvá tegye Oroszország számára. A jelenlegi körülmények között csak sikert lehet kívánni ezeknek az erőfeszítéseknek. De bárki, aki komolyan figyeli az orosz sajtót, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy sem a közvélemény, sem a kormány nem várja meg a tervezett bővítés megvalósulását, és mielőbb reagálni fog rá.
Az oroszokat kevéssé nyűgözik le azok a amerikai biztosítékok amelyek szerint a bővítés nem tükröz ellenséges szándékot. Úgy látják, hogy presztízsük (amely az oroszok szemében mindig is a legfontosabb volt) és biztonsági érdekeik sérülnének. Természetesen nem lenne más választásuk, mint elfogadni a terjeszkedést, mint katonai tényt. De ezt továbbra is a Nyugat visszautasításának tekintenék, és valószínűleg máshol keresnének garanciákat a biztonságos és reményteljes jövőjükre.
Nyilvánvalóan nem lesz könnyű megváltoztatni egy olyan döntést, amelyet a szövetség 16 tagállama már meghozott vagy hallgatólagosan elfogadott. De van még néhány hónap a döntés véglegesítéséig; talán ezt az időszakot ki lehet használni arra, hogy a javasolt bővítést olyan módon módosítsák, amely enyhítené az orosz közvéleményre és politikára már most is gyakorolt kedvezőtlen hatásokat.”
„A cikk írásakor tehát a NATO bővítését valahol, valakik már eldöntötték, a szenátusi vita csupán a demokrácia betartásának látszatát szolgálta”
Ennek ellenére érdemes végighallgatni azoknak a szenátoroknak és egyéb politikai szereplőknek a véleményét, akik az utolsó pillanatban is igyekeztek megakadályozni, hogy Amerika a Kennan által jelzett végzetes hibát elkövesse.
A pró és kontra érvek meghallgatása a vita második napján (1997. október 9.) történt. Elsőként a bővítés legelszántabb képviselői kaptak szót. William V. Roth delaware-i szenátor, aki egyébként az Észak-Atlanti Szerződés Közgyűlésének elnöke is volt, Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és Jeane Kirkpatrick asszony, az Egyesült Államok valamikori ENSZ-nagykövete. De ami e tárgyalási nap különlegessége, hogy a demokrácia jegyében az ellenvéleményeket is meghallgatták, mégpedig Jonathan Dean nagykövetet, aki Ford és Carter elnökök alatt számos nemzetközi tárgyalás vezetője volt és Michael Mandelbaumot, a Johns Hopkins University amerikai külpolitikával foglalkozó professzorát.
Ha valaki felszólalt már olyan közösségben, ahol véleményével erős kisebbségben volt, könnyen elképzelheti azt a hangulatot, amelyben e két kiváló szakember érvelését fogadták a bővítés mellett már elkötelezett szenátorok, különösen Joe Biden, aki még saját képviselőtársait is lenézte, ha nem ültek annyi ideje a szenátusban, mint ő (már 1973 óta tagja volt). Dean nagykövet hozzászólását a következőkkel kezdte:
„Elnök úr, az 1950-es évek eleje óta szorosan kötődöm a NATO-hoz, amikor segítettem Németország NATO-ba való belépését. Személy szerint fájdalmas számomra, hogy a bővítés ellenében kell felszólalnom, de szükséges. A NATO jelenlegi formájában és jelenlegi tagságával továbbra is hasznos és fontos. A NATO bővítése azonban költséges, kockázatos és mindenekelőtt szükségtelen”
Dean tehát nem azok közé tartozott, akik a NATO-t eleve nem szerették, sokkal inkább a nemzetközi tárgyalásokban, és különösen az oroszokkal folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokban tapasztalatokat szerzett diplomata beszélt belőle. Többek között rámutatott, hogy az orosz politikai osztály egésze, nagyon kevés kivételtől eltekintve, Jelcintől Zjuganovig erősen ellenzi a NATO bővítését, amelynek az orosz közvélemény számára az lesz az üzenete, hogy Oroszországot becsapták, és ellenséges szándékkal bekerítették. A NATO-Oroszország Tanács hasznos eszköz, de nem képes megfékezni a NATO tényleges bővítésére adott negatív orosz reakciókat, különösen, ha a bővítés kiterjed az Oroszországgal közvetlenül határos balti államokra is.
„Dean előre látta, hogy ha a bővítés elkezdődik, akkor nincs megállás”
A három ország felvétele után következhet a balti országok és a balkáni országok felvétele, majd Ausztria, Svédország és Finnország, végül a bővülés eléri Ukrajnát, ahol a NATO-tagság kérelmezéséről szóló belső vita ide-oda ingadozik. A NATO bővítése helyett a kelet-európai országoknak leginkább a nyugati közösséghez való tartozás egy olyan formájára van szükségük, amely támogatást nyújt gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésükhöz. Dean szerint az Európai Unió kiválóan alkalmas erre a feladatra.
Végezetül – mondta Dean – a NATO-bővítésre azért sincs szükség, mert a NATO jelenlegi formájában és tagságával hatékonyan biztosítja a stabilitást Európában, Európához köti az Egyesült Államokat, megnyugtatja az európai országokat, hogy az egyesült Németország nem fog dominánssá válni, és nagyon megfelelő biztosítékot nyújt az orosz befolyás esetleges terjeszkedésével szemben.
Mandelbaum professzor a NATO bővítése mellett felhozott (elég álságos) érveket kérdőjelezte meg. Az egyik érv a demokrácia előmozdítása volt, de hát a felvenni kívánt országokban a demokrácia a NATO-tagság nélkül is garantált, hiszen azt maguk ezek az országok vívták ki – mondta Mandelbaum. A másik érv a közép-európai stabilitás biztosítása, itt a NATO-terjeszkedést szorgalmazók a két világháborúra hivatkoztak, de hát mindkettőt Németország kezdeményezte, amely jelenleg is a NATO tagja.
„A harmadik érv az erkölcsi kötelesség, mert az Egyesült Államok és Egyesült Királyság 1945-ben Jaltában elárulta ezeket az országokat, de hiszen nem is tudták volna megakadályozni, hogy az oroszok Berlinig menjenek, mert ez katonailag szükséges volt, és az oroszokkal szövetségesek voltak”
Egy negyedik érv az volt, hogy a hidegháború elmúltával Németország és Oroszország között egy vákuum alakult ki, amelyet valaki előbb-utóbb betölt, és ennek a valakinek a NATO-nak kell lennie, mert különben valamilyen kevésbé jóindulatú hatalom tölti ki ezt a vákuumot. Mandelbaum szerint nincs vákuum Európában, 1987 és 1993 között egy sor szerződés jött létre a fegyverek csökkentéséről, amelyek kellő biztonságot nyújtanak a térségnek, és az amerikai elit célja az kellene, hogy legyen, hogy ezt a folyamatot erősítse, de a NATO bővítése biztosan nem ezt teszi. Végül az utolsó érv az volt, hogy a NATO kibővítésére egy újra erőre kapó Oroszország megfékezése céljából van szükség. Mandelbaum szerint ez legalább hihető, de egyelőre Oroszország nem fenyegeti nyugati szomszédjait, és ha évtizedek múltán mégis erre vetemedne, a Nyugatnak untig elég ideje lenne e kihívásra felkészülni.
„De ha az említettek nem szolgáltatnak elégséges okkal, akkor mi hajtja a NATO terjeszkedését”
– tette fel a kérdést. Mandelbaum szerint a terjeszkedés fő mozgatórugója az amerikai kormány végrehajtó ágából származik. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, 1994 elején, egy közép-európai utazáson Clinton elnök bejelentette, hogy a kérdés már nem az, hogy a NATO bővül-e, hanem az, hogy mikor. A döntés egy újságírói rekonstrukciója szerint az elnök amiatt aggódott, hogy az 1996-os újraválasztási kampány során sebezhetővé válik azzal a váddal szemben, hogy túl keveset tett Közép-Európa országaiért, ami a közép-európai felmenőkkel rendelkező amerikai szavazók körében, akik közül sokan a választási szempontból fontos államokban élnek, negatív visszhangot válthat ki.
Ebben Mandelbaumnak és idézett újságírójának is igaza lehet, de ha abból indulunk ki, amit Kennan mondott, hogy „valahogyan valahol” a kérdés már eldőlt, és hallgatva (vagy pontosabban olvasva) a szenátusban elhangzottakat, biztosak lehetünk benne, hogy Clinton nem döntést hozó, hanem elfogadó pozícióban volt.
A szenátorok közül hárman szólaltak a bővítés ellen. Paul Wellstone minnesotai szenátor alapjaiban kérdőjelezte meg a bővítési elképzeléseket:
„Nem tudom pontosan, hogy miért beszélünk a NATO bővítéséről. Nem vagyok biztos benne, hogy mi a kényszerítő szükséglet. Számomra semmiképpen sem tűnik úgy, hogy Oroszország katonai fenyegetés lenne. Miért csináljuk ezt? Mi a katonai fenyegetés? Hogyan bővíti egy katonai szövetség a gazdaságot és a demokráciát? Milyen következményekkel jár ez Oroszországon belül?”
Lugar indianai szenátor arról beszélt, hogy választópolgárai azt kérdezik tőle, miért akarunk európai hatalom lenni, amikor Európa túl messze van? E kérdésre a választ Hagel nebraskai szenátor adta meg Brzezinskit idézve, aki nyilatkozatában a NATO-bővítés globális jelentőségére utalt. Lugart, mint mondta, megdöbbentette ez a kijelentés.
Mint látjuk a szenátusban jó néhányan előre látták azokat a potenciális veszélyforrásokat, amelyek a mai háborúhoz vezettek, de nem tudták megakadályozni azt, amit „valahogyan valahol” már eldöntöttek.
Az amerikai szenátus 1997. október végén egy teljes napot szentelt a NATO–orosz kapcsolatok megtárgyalására, bár vita kevés volt, inkább beszédek hangzottak el, amelyeket a félreértések elkerülése végett írásban is benyújtottak. A szenátus külügyi bizottságának tizennyolc tagjából nyolcan voltak jelen közöttük a bővítés fő szorgalmazói, a bizottság elnöke, Jesse Helms, és az elmaradhatatlan Joe Biden. A meghívott külpolitikai szakértők: Henry Kissinger, őt nem kell bemutatni, Thomas Pickering politikai ügyekért felelős államtitkár-helyettes, aki korábban az Egyesült Államok oroszországi nagykövete volt, Jack Matlock, az utolsó nagykövet a Szovjetunióban, William Odom nyugalmazott altábornagy, a Hudson Intézet nemzetbiztonsági tanulmányokkal foglalkozó részlegének igazgatója és Dimitri Simes, a Nixon Center for Peace and Freedom elnöke.
A vitához, vagy inkább meghallgatáshoz, a Kongresszusi Kutatószolgálat készített írásos anyagot, amelyben röviden ismertették a hidegháború utáni NATO-orosz kapcsolatokat, az Észak-atlanti Együttműködési Tanács, a Partnerség a Békéért program működését és a néhány hónappal korábban aláírt NATO-Oroszország Alapító Okiratot, amely azután a bővítésről szóló vita legfőbb témaköre lett. Ez az anyag már rögtön jelezte a bővítés orosz ellenzését és a NATO-Oroszország Alapító Okirat körül kialakult amerikai vitákat, amelyek arra koncentrálódtak, hogy mekkora szerepe lehet Oroszországnak a NATO döntéseiben, különösen a bővítést érintő kérdésekben. A külügyminisztérium képviselői főleg Kissinger és Biden aggódására válaszolva váltig hangoztatták, hogy semmi, ami meg is felelt a valóságnak. Kérdés ezek után, hogy az oroszok miért írták alá? Valószínűleg azért, mert az Alapító Okirat által létrehozott Állandó Közös Tanácsban elmondhatták a véleményüket, és ezt a hazai közvélemény számára eredményként lehetett felmutatni.
„Az öt meghívott előadó közül négyen bár eltérő vehemenciával, de egyértelműen a NATO-bővítés mellett foglaltak állást, és csak az utolsó szovjetunióbeli nagykövet, Jack Matlock próbálta lebeszélni a szenátust a bővítésről, mely arány lényegében tükrözte a következő évi szavazás eredményeit is (80:19 volt a bővítés javára)”
Bár mindegyik érvelés érdekes volt, a pálmát kétségtelenül Kissinger előadása vitte el, aki a bővítést nem egyszerűen közép-európai kérdésként fogta fel, hanem az egész folyamatot globális geopolitikai perspektívába ágyazta.
Amerika nélkül Európa egy félszigetté válna Eurázsia csúcsán – mondta Kissinger –, amely képtelen lenne egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennállna a veszélye, hogy fokozatosan az ókori Görögország Rómához viszonyított helyzetéhez hasonló szerepben találná magát – az egyetlen nyitott kérdés csak az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e játszani Róma szerepét. Európa nélkül Amerika sziget lenne Eurázsia partjainál, és pusztán egyfajta erőegyensúlyi politikára lenne kárhoztatva, amely nem tükrözi nemzeti géniuszát.
„Európa nélkül Amerika útja magányos lenne; Amerika nélkül Európa szerepe közelítene a jelentéktelenséghez. Ez az oka annak, hogy Amerika ebben a században kétszer is arra a következtetésre jutott, hogy Eurázsia egy hegemón hatalom általi uralma létfontosságú érdekeit fenyegetné, és háborút indított ennek megakadályozására”
(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ez az érvelés mennyivel másképp hangzik, mint hogy a gonosz Hitler ellen, Európa szabadságáért léptek be a háborúba, vagy most, hogy Ukrajna szabadságharcát segítik az elvetemült Putyinnal szemben.)
Kissinger hangsúlyozta, hogy a jelentős amerikai szerepvállalás Európában az európai kohézió előfeltétele. Enélkül az Európai Unió a német dominanciától való félelemben bukna meg, Franciaország viszontbiztosítást látna egy orosz opcióban, történelmi európai koalíciók alakulnának, amelyek hagyományos törékenységüket irrelevanciával súlyosbítanák; Németország nacionalista szerepvállalásra, Oroszország pedig revansizmusra csábulna.
Az amerikai jelenlét Európában egyfajta egyensúlyt biztosít. Franciaországnak biztonsági hálót nyújt a német hegemóniával szemben, Németországnak pedig egyfajta érzelmi kikötőt az európai egyesülési folyamat lassulása közepette, valamint védelmet nyújt a külső veszélyekkel és a túlzott európai nacionalizmussal szemben. Még Oroszország is sokat nyerhet az amerikai jelenléttel, amely a legjobb garancia a történelmi európai rivalizálás újbóli felbukkanása ellen. Európa önmagában nem képes kezelni a két legveszélyesebb orosz eshetőséget, a nacionalizmus újjáéledését vagy az összeomlást.
„Egy megosztott Európával szembesülő Oroszország ellenállhatatlan kísértést érezne arra, hogy betöltse a vákuumot. Egy Európától elszakadt Amerika elveszítené külpolitikájának egyik horgonyát”
– mondta Kissinger. Minden a NATO-val kapcsolatos ellenérzésem dacára el kell ismernem, hogy Kissinger érvelésében van igazság, a nagyjából egyenlő erősségű országok közötti rivalizálás valóban háborúk sorához vezetett Európában és persze máshol is. E háborúkat csak még hatalmasabb külső erővel, egy mindenki felett álló hegemón hatalom jelenlétével lehet megakadályozni, legyen ez a hatalom az ókori Róma, a fénykorában lévő Anglia, a világhatalommá növekedő Amerika vagy Oroszország.
Henry Kissingertől még egy érdekes fejtegetést kell kiemelni, ami az orosz-kínai viszonyra vonatkozik. Rod Grams minnesotai szenátor tette fel a kérdést, hogy a NATO bővítése nem arra fogja-e ösztönözni Oroszországot, hogy a Nyugattal való együttműködés helyett Kínával, és az olyan „gazember” államokkal működjön együtt, mint Irán, Irak és Líbia.
Kissinger szerint Oroszország Kínával való kapcsolatait a saját nemzeti érdekeinek megfelelően fogja alakítani, és nem a Nyugat irányába érzett haragja vezeti ebben. Ugyanakkor vannak bizonyos geopolitikai realitások. Van egy 4000 mérföldes határ, amelynek egyik oldalán egymilliárd ember él, a másik oldalán pedig 30 millió. Ez nem ideális helyzet egy szorosabb politikai együttműködéshez, nem alap egy természetes partnerséghez. Hogy Oroszország és Kína együttműködik-e, saját alapvető érdekeik fogják meghatározni, és ezt nem nagyon fogja befolyásolni, hogy Lengyelország a NATO tagja lesz-e vagy sem.
„A NATO-bővítést szorgalmazó többi szakértő a Kissingeréhez hasonló gondolatokat vetett fel, de sokkal szűkebb perspektívából szemlélve a világot. Ezért csak Jack Matlock érvelését érdemes megemlíteni, aki Amerika utolsó nagykövete volt a felbomló Szovjetunióban, de hallgassuk őt magát”
Úgy gondolom, hogy új tagok felvétele ebben az időben és ilyen körülmények között elhibázott politika… ahelyett, hogy javítaná az Egyesült Államok, szövetségesei és a szövetségbe belépni kívánó nemzetek biztonságát, olyan események láncolatát ösztönözheti, amelyek a Szovjetunió összeomlása óta a legsúlyosabb biztonsági fenyegetést jelenthetik erre a nemzetre.
Az én kiváltságom volt, hogy jelen lehettem a szovjet birodalom utolsó éveiben. Azok az orosz politikai vezetők, akik ma is hatalmon vannak Oroszországban, voltak a végső erő, amely szétverte a szovjet birodalmat. Ezt elfelejtik azok, akik azt mondják, hogy Oroszország mindig is imperialista volt, és valószínűleg az lesz a jövőben is… az orosz vezetéssel való együttműködéssel vetettünk véget a hidegháborúnak. Akik azt mondják, hogy »megnyertük a hidegháborút«, azoknak természetesen igazuk van. De… részben azért nyertük meg, mert meggyőztük az oroszokat, hogy az ő érdekük is az, hogy véget vessenek neki.
Ha tehát most úgy kezelnénk Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért, és nem gyógyítottuk meg a Németország és a nyugati hatalmak közötti szakadékot, ami miatt Európa sebezhetővé vált egy újabb háborúval szemben. Tény, hogy senki sem fenyeget Európa újbóli felosztásával. Ezért abszurd azt állítani, ahogyan egyesek tették, hogy új tagokat kell felvenni a NATO-ba, hogy elkerüljük Európa jövőbeli megosztottságát.”
„Most, hogy a NATO hathatós részvételével folyik az orosz-ukrán háború, el lehet azon gondolkodni, hogy 1997-ben melyik érvelésnek volt igaza”
Számunkra most, a ki tudja milyen véget érő háború közepette az a legérdekesebb, vagy legizgatóbb kérdés, hogy lehetett volna-e más kimenetele a szenátusi vitának, például olyan formában, hogy Közép-Európában egy semleges „el nem kötelezett” zóna kerül kialakításra, vagy legalábbis egy olyan korlát, hogy a volt szovjet köztársaságokat már nem vonják be a NATO kötelékébe, tehát a NATO-t nem tolják ki az orosz határokig. Bár erre a kérdésre a vita és a következő évi szavazás (80 százalék a bővítés mellett) alapján határozott nemet kell mondanunk, ám még most is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Közép-Kelet-Európának lehet-e más státusza, mint hogy egy ki tudja ki által irányított birodalom keleti perifériája legyen, kiszolgáltatva a tőle teljesen idegen érdekeket képviselők döntéseinek.
Ami a szenátusi vitát tanulmányozva meglepett, az az, hogy fel sem merült James Baker volt amerikai külügyminiszter neve, aki alig hét évvel korábban még azt ígérte az oroszoknak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni. Lehet, hogy a szenátorok nem is tudtak erről az ígéretről? A külügyben tudniuk kellett, mert egy anyagukban szerepel Baker neve, de ott is csak úgy, hogy az orosz vezetők hivatkoznak az általa tett ígéretekre, amelyeket egyébként a National Security Archive által 2017-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok egyértelműen igazolnak.
„Jellemző volt a vitára Európa, ezen belül Németország, de különösen az oroszok lekezelése”
A bővítés mellett érvelők az európai országokat éretlen suhancokként kezelték, akik azonnal összeverekednének, ha az Egyesült Államok kitenné a lábát Európából. Jesse Helms, a bizottság elnöke például rögtön az első ülésnapon a bevezetőjében a következőket mondta: „Együtt kell elmagyaráznunk az amerikai népnek, hogy a NATO-bővítés éppen azért létfontosságú, mert ez biztosítja a békét és a biztonságot a következő évszázadban, és egyúttal biztosítja, hogy Amerikát ne kelljen ismét arra kérni, hogy megmentse Európát a zsarnokság előretörésétől.” Joe Biden, a bővítés egyik legerőteljesebb szorgalmazója is főleg azzal indokolta a NATO kiterjesztését, hogy Franciaország és Németország száz év nemzetállami lét ellenére még nem nőttek fel annyira, hogy az Egyesült Államok integráló szerepe nélkül békében megférjenek egymással.
„A vitában már ekkor felmerült Ukrajna, sőt Fehéroroszország potenciális NATO-tagsága, többek között arra hivatkozva, hogy Oroszország és Ukrajna közötti, már akkor érlelődő konfliktust ezáltal tudnák megakadályozni. Ez persze olyan módon történne, hogy a bővítés ellen akkor már folyamatosan tiltakozó Oroszország is elfogadja, vagy kénytelen legyen elfogadni. Ugyanis a bővítés szorgalmazói Oroszországra eleve a hidegháború veszteseként tekintettek, akinek nincs más lehetősége, mint a neki kínált feltételeket helybenhagyni, vagy kizárni magát a művelt világból”
A kongresszusi vitát tágabb perspektívába helyezi, ha hozzávesszük még a geopolitikusok elméleteit is, különösen Hartford Mackinderét. Mackinder a világot központi területre (szívföld) és a körülötte lévő szigetekre osztotta, és azt mondta, hogy aki a szívföld felett uralkodik, ami Mackinder idejében Oroszország déli sávja volt, az (természeti és emberi erőforrásai miatt) uralni tudja az egész világot. Alfred Mahan (1840–1914) az amerikai haditengerészet tisztje szerint a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Zbigniew Brzezinski már az ő nézeteiket fordította le a mai gyakorlat nyelvére, amikor a Nagy sakktábla című könyvében (amely a szenátusi vita előtt néhány hónappal jelent meg) kifejezetten a Mackinder által a szívföldnek nevezett területek (amelyek a volt Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságai és Ukrajna) feletti ellenőrzés megszerzését szorgalmazta. Brzezinski szerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalom lenni, ha azonban Moszkva visszaszerzi az ellenőrzést Ukrajna felett, annak 52 millió lakosával és jelentős erőforrásaival, valamint a Fekete-tengerhez való hozzáférésével, Oroszország automatikusan ismét visszanyeri a szükséges eszközöket ahhoz, hogy Európát és Ázsiát átfogó, hatalmas birodalmi állammá váljon. Amerikának tehát az a feladata, hogy ezt megakadályozza.
„Természetesen nem csak Amerikának voltak geopolitikusai, hanem Oroszországnak és Németországnak is, amelyek szemével nézve, ugyancsak a mackinderi elméletből kiindulva egész másképp néz ki a világ”
Alekszandr Dugin orosz geopolitikus szerint Oroszország geopolitikai hivatása, hogy a közép-ázsiai országokat integrálva a Keletet és a Nyugatot összekösse. Karl Haushofer német geopolitikus pedig egy kontinentális blokk, vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió-tengely létrehozását tartotta szükségesnek.
A geopolitikai érvelések alapján az amerikai szenátus döntését logikusnak tarthatjuk, az amerikai elit birodalmi törekvéseit fejezte ki, amellyel szemben csak egy európai birodalmi érdeket lehetett volna szembe állítani, és erre legkésőbb 2008-ban meg is lett volna a lehetőség, ha a NATO ukrajnai bővítését ellenző országok (az Európai Gazdasági Közösség alapító országai és Magyarország) végig kitartanak, és nem engednek az amerikai nyomásnak.
„Lett volna tehát lehetőség a mai háborúhoz vezető út megállítására, csak Európa a saját kárára nem élt ezzel a lehetőséggel”
Pedig 2008-ban az úgynevezett háttérhatalom még nem terpeszkedett el annyira az Európai Unió fölé, mint ahogy ez ma tapasztalható, vagyis a döntések sokkal inkább az államfők kezében voltak, mint most, amikor néhány minden legitimitást nélkülöző vezető akar dönteni Európa sorsáról.
Ennek ellenére a helyzet nincs teljesen veszve, a történelemnek sincs vége, csak éppen meg kell találni és hathatósan elterjeszteni azokat a koncepciókat, amelyek nem amerikai, vagy ma már inkább háttérhatalmi érdekeket, hanem az európai nemzetállamok érdekeit veszik figyelembe. Erre annál is inkább szükség van, mert az egyre bővülő, és Törökországgal és Ukrajnával (meg természetesen Oroszországgal és Kínával is) is megfelelő kapcsolatot kiépíteni akaró Európai Unió jelenlegi konstrukciója ilyen bővítésekre nem alkalmas, ami Törökország több évtizedes előszobáztatásában is tükröződik.
Ötletekért nem kell a szomszédba menni. 2002–2003-ban volt egy Európai Konvent, ahol az európai együttműködés lehetséges formáit vitatták meg. Végül ebből született a jelenleg érvényes (de a bizottság és az Európai Bíróság által folyamatosan megszegett) lisszaboni szerződés, de e mellett számos más, a realitásokkal sokkal inkább összhangban lévő koncepció is felmerült. Most az új európai parlamenti választások előtt talán érdemes lenne ezeket előszedni, mely elgondolások egyben egy közös választási programja is lehetne a nemzetállami szuverenitás megfelelő fokának fenntartása mellett elkötelezett pártok számára.
Az amerikai szenátus valamikori döntésén, hogy az amerikai érdekeket szolgált, nem kell megsértődnünk, a feladatunk az, hogy a saját magunk számára dolgozzunk ki geopolitikai koncepciókat, és azokat igyekezzünk minél hatékonyabban átültetni a gyakorlatba.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
M.I. says:
Nem csak a NATO bővült azóta, hanem a CSTO is. Érdekes módon arról egyetlen szó sem esik, hogy a CSTO bővülése rossz dolog lett volna vagy, hogy háborús agressziót indokolt volna. Bezzeg a rossz NATO bővítés az minden baj oka, szemben a jó CSTO bővítéssel ami természetesen nem gond és bárkinek szabad a CSTO-hoz csatlakoznia csak a NATO-hoz nem.
HandaBandy says:
Ebben ugye hasonlatos a dolog az AUKUS-hoz. Látom, újabb adu ász találtatott ;-) S mindez gondolom
Afganisztán, Irán és Kína, lettek/litvánok és a polákok stb. energikus nemtetszése ellenére történt. Miután
egy idegen harmadik hatalom megpuccsola a kormányzatokat abraka-dabra, 180 fokos fordulattal ezen
országok gyorsan beléptek a CSTO-ba. Jól tudom? Ajvé! De hiszen ők már a SZU-ban is együtt volak! Még
ilyet! Megint megszálták őket? Vagy mégiscsak egy szerves egységet képeznek valamennyire? Mégis, mit
képzelnek az oroszok? Nekik mindent szabad? Kérdés, kérdés, kérdés és kérdés.
M.I. says:
Nekik is szabad volt a CSTO-hoz csatlakozni, nekünk is szabad volt a NATO-hoz csatlakozni, és mindenkinek szuverén joga, hogy eldönthesse akar-e csatlakozni és hogy melyikhez akar.
Stier Gábor says:
Joga van, de mint látjuk, következméánye is… Megérte? Aligha.
HandaBandy says:
Az, hogy kérhetnek valamit nem kötelezi a NATO-t semmire. Max. tudomásul veszik.
Egy puccs révén “helyzetbe kerülő”, láthatóan függő vezetés kérései pedig… hát hogy
is mondjam. Avagy az úthenger alól sohasem meggyőző a mosoly.
És megint: a CSTO-nál a szomszédos országok nem nehezményezték, Ukrajna esetében
meg igen. Szóval ez a hasonlat (is) sok sebből vérzik.
HandaBandy says:
Már írtam, Kuba is beengedte a szovjet rakétákat.
Még egyszer: Kuba és a rakéták a a SZU-ból. Miért
is volt köze ehhez a 3. Amerikának?
Na ugye! Most majdnem ugyanez tökben.
Stier Gábor says:
Igen.
M.I. says:
A szuverén jogok gyakorlásának következménye az agresszió? Csak mert mi is ugyanezzel a szuverén jogunkkal élve ugyanezt a NATO-t választottuk. Ezek szerint, ha ennek ez a következménye, akkor minket is fenyeget az orosz agresszió.
Stier Gábor says:
Én nem gondolnám, hogy a NATO-t fenyegetné Oroszország. Csupán annyit akar, hogy a NATO ne nyomuljon rá, azaz az ő érdekszférájába. Ugyenezt tenné Amerika is, ha valaki mondjuk a karibi térségben kezdene el mozgolódni.
HandaBandy says:
Hmmm…. A kubai rakétaállomások miért is verték ki a biztosítékot.
Azok csak a békés kubai népet védték.
Ugyebár.
csakafidesz says:
Miért is mentek magyar katonák (is) Afganisztánba? Néhány meghalt.. Azért, mert Amerika szövetségesei vagyunk. Mit kerestünk mi Afganisztánban? Nos a kérdés azonos azzal, hogy mit kerestünk a Don kanyarban. Afganisztánt azért ostromolta meg az amerikai haderő, mert egy mese szerint az ikertornyokat egy afgán terrorista, bizonyos Oszama bin Laden intézte el a kunyhójából, miután leszállt a teve hátáról.
Nos Ukrajnába vittek magukkal idegen katonákat az oroszok?
HandaBandy says:
Elborzadva olvasom, hogy az az öntelt pökhendiség mekkor szerepet játszott és talán játszik ma is
ami az USA-t a minden okosség birtokában levőség küldetéstudatában a világ önjelölt csendőrének
akarja működtetni. Pedig még emlékezem amikor valamelyik szóvivő azt találta mondani, hogy
“The United States is not the world’s policeman.”
Most akkor kedves Nagybácsi A vagy B? Nekem európainak szimplán sértő az a nem kért de mégis lekezelő
atyáskodás amivel az amerikai okos nagypapa símogatja a hülyegyerek unoka európai nemzetek kis buksiját
és közben a fülükbe súgja: Én tudom ám, kis oktondiak, mi kell nektek!
Elnézést a hasonlatért. Az viszont tényleg Európa szégyene volt, hogy X db háború után is csak egy
mesébeillő (Osztozkodó medvebocsok meg a róka) megoldás után kaptak észbe, hogy kibabrált velük
Uncle Sam.
Kissinger pedig egy klasszis, mégha nem is szeretjük néha-néha amiben résztvett avagy a gonosz ntellektusát
is el kell ismerni.
csakafidesz says:
“Itt azért a szenátorok megfeledkeztek arról, hogy a jaltai árulás a szövetséges katonák életének kímélését szolgálta. A második világháborúban az orosz katonai veszteség tízmillió fő volt, az angol–amerikai pedig csupán 800 ezer. Nyilván ezek az arányok mások lettek volna, ha az oroszok a Visztulánál megállnak.”
——————————————————————————————————————————————————————
Mikor is volt a Jaltai Konferencia? Nos 1945. február 4-11. között. A szovjet csapatok megvárták amíg az 1944 augusztusában kitört Varsói Felkelésnek a németek véget vetnek és helyettük is lerombolják a várost, majd 1945. január 17.-én átkeltek a Visztulán és elfoglalták Varsó megmaradt romjait. Tehát a Visztulánál nem álltak volna meg a oroszok, mert akkora már átkeltek rajta. A Jaltai Konferencia idejében a régi német-lengyel határnál voltak, vagyis gyakorlatilag Németország egykori határán. Nem mellesleg Sztálin már elhatározta, hogy Berlinig kergeti a németeket és elfoglalja a várost.
A szerző itt vastagon tévedett.