„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Ulrich Heyden írása a #moszkvater.com-on
„A háború mély sebeket ejtett Evdakija szülőfaluján. Ivanykovóban a háború előtt 256-an éltek. Közülük 78 férfi vonult be a frontra, köztük Evdakija apja is. A borzalmakat azonban csak hárman élték túl, és tértek vissza a háborúból. Evdakija édesapja katonaként eltűnt valahol Leningrád előtt, felesége pedig egész életében hiába várta őt haza”
A szerző felvétele
A 85 éves Evdakija Anyikanovával 2025. április 11-én ismerkedtem meg. Az idős orosz hölgy négyéves korában a paldiski (észtországi) koncentrációs táborban volt, ahol vért vettek tőle, és azt egy csövön keresztül közvetlenül egy eszméletlen német katonának adták. Az ismerkedés egy a német koncentrációs táborokban fogvatartott kiskorú foglyok emlékünnepségén történt, amelyet minden évben a „Népek tragédiája” emlékműnél tartanak a Poklonaja Gora emlék komplexumban, Moszkva központjától nyugatra. Április 11-én Oroszországban a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyainak önfelszabadítási napjára emlékeznek.
Az idő hűvös volt, de az idős emberek – akik közül mára szinte mindannyian 80 év felettiek – csendben ültek a székeken, feszült tekintettel. Mellkasukon vörös szegfűket tartottak. Arcukon feszültséget és nyugtalanságot olvastam, mintha még sok mesélni valójuk lenne.
„A megtörhetetlenek”
A moszkvai városvezetés, az egyház és egy ifjúsági szervezet képviselői mondtak beszédet.
„Az egyik felszólaló elmondta, hogy Moszkvában még 2500 ember él, akik kiskorúként német koncentrációs táborokban voltak. Hivatalos adatok szerint 2024-ben egész Oroszországban még 50 ezer ember élt, aki német koncentrációs táborokban volt”
Néhány felszólaló a rendezvényen „törhetetleneknek”, azaz hősöknek nevezte a megjelenteket. De ezeket az embereket a Szovjetunió végéig nem hősökként kezelték. Azok, akik fizikailag az ellenség frontján álltak, mindig gyanúsnak számítottak. Gyanúsították őket, hogy az ellenséggel együttműködtek. A nőket pedig azzal, hogy német katonákkal volt viszonyuk.
– Igen, voltak ilyen esetek – mesélte Evdakija Anyikanova. 1940-ben született, Moszkva délnyugati részén, Ivanykovo faluban nőtt fel. De még azok az orosz nők sem voltak biztonságban, akiket német katonák kényszerítettek szexuális kapcsolatra, vagy akik önként tették ezt.
Négyéves vérdonor
Evdakija Anyikanova kora és a hideg idő ellenére állva válaszolt kérdéseim hosszú sorára. Elmesélte, hogy négyéves korában Észtországban és Lettországban, a paldiski és alituszi koncentrációs táborokban volt. Amikor elmondta, hogy vért kellett adnia egy német katonának, a hideg rázott. Egészen más olvasni ezekről a szörnyűségekről, mint németként szemtől szemben állni egy érintett személlyel.
„A náci Németország legyőzése után még évtizedekkel sem voltak teljes jogú állampolgárok a szovjet koncentrációs táborok foglyai. Sztálin elrendelte, hogy a német hadsereg által fenyegetett falvak lakóit keletre kell deportálni”
Evdakija elmondása szerint garantálták nekik a lakhatáshoz való jogot. A háború után a szovjet hatalom segített a falu újjáépítésében is.
– De hogyan hagyhattuk volna el a falut? Nem hagyhattuk magára az állatokat és a földeket. Ráadásul az összes út kelet felé menekültekkel volt tele – mondja Evdakija.
– Természetesen várták a Vörös Hadsereg felszabadítását- folytatja Evdakija.
Amikor egyszer a német megszállás alatt egy kétfedeles repülőgép jelent meg a falu felett, és üdvözlésképpen kissé megdőlt a hosszanti tengelye körül, az emberek reményt kaptak. De sajnos rövid idő múlva füstfelhőt láttak. A repülőgépet nyilvánvalóan lelőtték.
Kapcsolat a szülőfölddel
Miért nem hagyták el az emberek a falvaikat, amikor a Wehrmacht közeledett? Ennek több oka is volt, amelyek az életmódból és az akkori jogi korlátozásokból fakadtak. Az emberek maguk építették a faházakat, maguk alakították ki az utakat és a hidakat, maguk nevelték a marhákat. Mindent, amit ettek, maguk termeltek. A falusi temetőben több generáció ősei nyugodtak. Még egy egyszerű kórházi látogatáshoz is a falu legidősebbjének, sztárosztájának az engedélye kellett. Az orosz falvak lakói csak 1962-től kaptak útlevelet.
„A német megszállók kihasználták az orosz falvak patriarchális rendszerét”
Amikor 1941. október 1-jén elfoglalták Ivanykovót, összehívták a lakókat, és bejelentették, hogy mostantól „új, német rend” lép életbe. Létrehoztak egy rendőrséget önkéntesekből. A rendőrségnek listákat kellett készítenie a zsidók, kommunisták és azoknak a nőknek a nevéről, akiknek a férje a Vörös Hadseregben harcolt. Matrona, Evdakija édesanyja megpróbálta elégetni a listát. Megverték, és kihallgatták, de azzal védekezett, hogy műveletlen, és nem tudta, miről van szó.
De nem csak rosszat mond a német katonákról. A német hadsereg orvosai megmentették az életét. Amikor 1943 tavaszán skarlátos lett, és légszomj gyötörte, egy orvos penicillinnel oltotta be.
„Az új, német rend”
A háború után, amikor már Moszkvában tanult, Evdakija egyszer meglátogatta anyját a faluban, és egy falubeli megkérdezte tőle, hogy igaz-e, hogy már nincsenek német katonák Moszkvában és Leningrádban.
A kérdésnek az volt a háttere, hogy az Ivanykovóban állomásozó német parancsnok a közel kétéves megszállás alatt teljesen elzárta a falut a külvilágtól, és a falusiak között azt a hamis információt terjesztette, hogy a német hadsereg már elfoglalta Moszkvát és Leningrádot. A falubeliek nem rendelkeztek aktuális információkkal a frontról. A partizánok hét kilométerre voltak, egy erdőben, velük nem volt kapcsolat.
„Aludjatok a tehenek mellett”
Miután a német hadsereg motoros egységekkel elfoglalta Ivanykovót, a lakosoknak azt mondták, hogy el kell hagyniuk házaikat. „Építsetek kunyhókat, vagy aludjatok a tehenek mellett” – mondták az embereknek. A házak mostantól a német katonáké.
Az olvasó talán felteszi a kérdést, hogy egy nő, aki kettőtől négyéves koráig élte át a Wehrmacht támadását és a koncentrációs tábort, hogyan tud még visszaemlékezni. „Egy dologra emlékszem” – írta Evdakija 2011-ben „A háború fekete szárnyai” címmel megjelent könyvében. „A mai napig élénken emlékszem a korabeli élet különböző helyzetének színes, élénk képeire.” Könyvében 60 ember szemtanúi beszámolóját tette közzé, akik kiskorúként német koncentrációs táborokban voltak.
Evdakija a „Moszkvai Délnyugati Kerület Kiskorú Koncentrációs Táborok Foglyainak Közössége” elnökeként adta ki a könyvet, amiből iskolákban is felolvasott. Ma azonban az iskoláknak már nincs idejük ilyen felolvasásokra, panaszkodik Evdakija. A tanterv túlzsúfolt, és „az egész ifjúság” – beleértve az unokáját is – „számítógépes játékokkal van elfoglalva”.
A szent kút
A hivatalos kommunista ideológia ellenére Ivanykovóban még mindig éltek a vallási hagyományok. Volt például egy „szent kút”, amelynek vizét főleg ünnepnapokon és betegek számára használták. Amikor a német megszálló katonák elkezdték a kút vizével mosni az autóikat, két fiatalabb nő panaszt tett.
– A német katonák által felügyelt <bíróság> ülése után mindkettőt lelőtték. Öt gyermek maradt árván. További kivégzésekre nem került sor a faluban meséli beszélgetőpartnerem.
A falura kivetett „új német rend” rendkívül szigorú volt. Sötétedés után nem lehetett tüzet és lámpát gyújtani. Szigorú gyülekezési tilalom volt érvényben, kettőnél több ember nem tartózkodhatott együtt. Hangosan kiabálni, énekelni vagy elhagyni a falu területét szintén tilos volt. Ezek a tilalmak a partizánok támadásait hivatottak megakadályozni. A legközelebbi erdő, ahol partizánok tartózkodtak, hét kilométerre volt. A másfél éves megszállás alatt egyetlen partizán sem jelent meg.
Deportálás a koncentrációs táborba
A Wehrmachtnak 1943 júniusában a Vörös Hadsereg túlereje miatt vissza kellett vonulnia. A falu teljes lakosságát Észtországba, a paldiski koncentrációs táborba deportálták.
– A kivonulás előtt a német katonák felgyújtották a házainkat, és felrobbantották a kályháinkat, hogy a Vörös Hadsereg katonái ne tudjanak hol és mivel melegedni – emlékezett Evdakija, aki akkor alig volt hároméves. A falubeliek deportálását ukrán segédrendőrök felügyelték, akik Evdakija elbeszélése szerint rendkívül brutálisan bántak a deportáltakkal. Gyalog mentek, a kisgyerekeket és a betegeket lovakon szállították.
70 kilométer után, Brjanszk városa előtt, az embercsapatnak fedezékbe kellett vonulnia, mert a levegőben német és szovjet repülőgépek harcoltak egymással. Néhány deportált megsebesült vagy meghalt. Evdakija az anyjával és annak állapotos nővérével egy teherkocsi alatt rejtőzött el. A nővérét egy fa- vagy gránátdarab ölte meg. A segédrendőrök siettették a deportáltakat, nem engedték, hogy elbúcsúzzanak halottaiktól. A sebesülteket lelőtték, hiszen csak terhet jelentettek.
Lisztleves és ostor
Evdakija édesanyjának, Matronának mezőgazdasági munkát kellett végeznie, és német védelmi lövészárkokat ásnia Észtországban. Evdakija egy gyermek koncentrációs táborba került, ahol főleg hat-hét éves gyerekek voltak. A gyerekek naponta háromszor kaptak enni, reggel és este cukorhelyettesítővel és egy darab kenyérrel. Ebédre egy pohár vizet és lisztet.
– Nekem ez elég volt, mert kicsi voltam. De az idősebb gyerekeknek ez nem volt elég. Sokan meghaltak – mondta beszélgetőpartnerem. – Azért tartottak fogva a koncentrációs táborban, mert ritka vércsoportom van, 1 negatív [Nulla negatív, a szerk. megjegyzése]. Az ebből a csoportból származó vér univerzálisan felhasználható minden vércsoport számára. Gyenyisszel, egy velem egyidős fiúval, aki ugyanolyan vércsoportú volt, mint én, a tábor egyik sarkában laktunk. Egyik nap a koncentrációs tábor kórházába vittek minket. Édességet kaptunk. Aztán sorban egy súlyosan sebesült tábornok elé állítottak minket. Tőlem – egy négyéves gyermektől – nem tudtak sok vért venni. De Gyenyiszből több vért vettek. Az éjszaka meghalt. Nagyon sok gyerek halt meg – réved a múltba.
– Hogy nézett ki a tábornok? – kérdeztem.
– Szőke volt, szakállas, nem magas és zömök.
Farkasokat akartak belőlük nevelni
A rend a gyermek koncentrációs táborban rendkívül szigorú volt. Volt egy felügyelőnő ostorral, Elza volt a neve. Nyilvánvalóan munkára alkalmas gyerekeket kerestek Németországba. Ebből a célból a felügyelők játékokat szerveztek, amelyekben a gyerekeket brutalitásra ösztönözték, és így tesztelték fizikai képességeiket. Evdakija gyanítja, hogy a különösen gyors reakciójú gyerekeket egy speciális iskolába küldték. Hogy mi történt velük később, nem tudja. A „játékok” a következőképpen zajlottak. Egy felügyelő felemelt egy édességet vagy egy kenyeret, és a gyerekeknek fel kellett ugraniuk, hogy megszerezzék. Evdakija emlékszik, hogy egy fiútól más gyerekek erőszakkal vették ki a szájából a megszerzett édességet.
Voltak lányok, akik segítettek ápolni a harcokban megsérült fiúk sebeit. Az interjú alanyom szerint ezeket a lányokat később szociális intézménybe szánták. A gyerekek azonban megtartották a családjukban tanult alapvető társadalmi viselkedési szabályokat. Minden reggel a hétévesek gondoskodtak a négyévesekről, segítettek nekik felkelni, felöltözni és mosakodni. Arra is figyeltek, hogy a legkisebbek ruhája tiszta legyen.
– A gyerekek nagyon gyorsan felnőttek meséli Evdakija.
A gyerekek német órákat is kaptak. Evdakija még versekre is emlékszik. Tört németséggelszavalja.
„Hűséges szeretettel, halálomig,
Esküszöm neked, szívem kitárva.
Minden, ami vagyok, mindent, amim van,
Neked köszönöm, édes hazám!”
Végre igazi cukor!
Mivel a front egyre nyugatabbra tolódott, a gyerekeket újra és újra átszállították más koncentrációs táborokba. Evdakija és más gyerekek 1944 szeptemberében szabadultak ki egy litvániai táborból a szovjet katonák segítségével. A gyerekek elsőként azt akarták tudni a felszabadítóiktól, hogy van-e igazi cukruk, mert a koncentrációs táborban csak cukorhelyettesítőt kaptak. A Vörös Hadsereg katonáinak valódi cukor volt a zsebükben. A felszabadítás után Evdakija egy úgynevezett szűrőtáborba került. Ott egy év után először látta újra az édesanyját.
– A táborban megvizsgálták, hogy szüleink milyen mértékben voltak árulók. Fél évig éltünk abban a táborban. Miután átvilágítottak minket, adtak egy öreg tehenet, és visszaküldtek a régi falunkba – mondja.
„Nem tartottak minket megbízhatónak”
A szovjet időkben nem bíztak teljesen azokban az emberekben, akik német koncentrációs táborokban voltak. Emiatt a háború után még évekig nem szerezhettek felsőfokú végzettséget, és nem tölthettek be vezetői pozíciókat. Evdakija édesanyja, Matrona a szűrőtáborban ígéretet tett, hogy nem beszél a német koncentrációs táborokban átélt élményeiről.
„Nem illett az állami ideológiába, hogy szovjet emberek védtelen lényekként éltek a német fasiszták uralma alatt”
Evdakija 17 éves koráig a falujában élt. Szerencséje volt, jó iskolai eredményei miatt a kolhoz elnöke segített neki bejutni a moszkvai mezőgazdasági akadémiára. Ezt követően 25 évig a Moszkvai Állami Egyetemen dolgozott tudományos munkatársként és talajtan szakértőként. Diákokat vezetett kirándulásokra az európai fekete földvidékre.
A nyolc év alatti fiúk közül Ivanykovóból senki sem élte túl a koncentrációs tábort
A szovjet foglyokat sújtó átok csak Mihail Gorbacsov peresztrojkájának idején tört meg. Csak ekkor szerveződhettek hivatalos egyesületekbe a német koncentrációs táborok túlélői.
„A háború mély sebeket ejtett Evdakija szülőfaluján. Ivanykovóban a háború előtt 256-an éltek. Közülük 78 férfi vonult be a frontra, köztük Evdakija apja is. A borzalmakat azonban csak hárman élték túl, és tértek vissza a háborúból. Evdakija édesapja katonaként eltűnt valahol Leningrád előtt, felesége pedig egész életében hiába várta őt haza”
Az Észtországba deportált falubeliek közül csak 52-en tértek vissza, köztük 19 gyermek. Minden nyolc év alatti fiú meghalt a német koncentrációs táborokban. Evdakija azzal magyarázza, hogy túlélte a tábor borzalmait, hogy erős vallásos háttérrel rendelkező családból származik. Elmondása szerint ősei „óhitűek” voltak, a nagyapja pedig pap. Ő maga is hisz Istenben, de – mint azt nyíltan bevallja – nem követi szigorúan az egyházi szabályokat.
„Véradás” a salispilsi, auschwitzi és egy harkivi otthonban is
Az, hogy szovjet gyermekektől vért vettek a német gyermekkoncentrációs táborokban, szerepel egy 2003-ban publikált, Vlagyimir Rudjuk kijevi újságíró által készített vizsgálatban is. Az újságíró hivatkozik a rigai Salispils koncentrációs tábor emlékhelyének dokumentációjára, amely megállapítja, hogy a német megszállás első 18 hónapjában összesen 3500 liter gyermekvér került ki a Salispils koncentrációs táborból.
A kijevi újságíró vizsgálatában Anna Sztricskova, egy kijevi nő is megszólal. Ő 1943 decemberében került az auschwitzi koncentrációs táborba. Bár csak kétéves volt, később megtudta, hogy többször 300 gramm vért vettek tőle. Az eljárás fájdalmas volt, ezért emlékszik rá.
„De voltak olyan gyerekek is, akikből másfél liter vért vettek. Ők a véradás után többnyire meghaltak”
Egy tartályba kerültek, amely „felhasznált anyagok” számára volt fenntartva. Azonban nem minden gyermektől vettek vért. A zsidó gyermekeket, a partizánok és a Vörös Hadsereg parancsnokainak gyermekeit „előzetes felhasználás nélkül” elpusztították.
Vérvételre került sor a Harkov közelében található „Szokolnyiki” gyermekotthonban is, számolt be a berlini napilap 2008-ban egy cikkben az ukrán Nyikolaj Kalasnyikovról. Kilencéves korában került a „Sokolnyiki” gyermekotthonba, ahol rendszeresen vért vettek tőle, amelyet aztán sebesült német katonáknak adtak.
– Vért vettek tőlünk, amíg el nem ájultunk. Néha a pulzusunk nullára esett ” – emlékszik Kalasnyikov. A gyermekotthonban sok gyermek halt meg a kényszerű vérátadás következtében. „A Szokolnyiki gyermekotthonban becslések szerint 2000 gyermek közül csak 56 élte meg a szovjet hadsereg általi felszabadítást.
A koncentrációs táborok szovjet áldozatainak összlétszáma
„A második világháború alatt 4,9 millió szovjet civil került német koncentrációs táborokba, ebből 1,8 millió halt meg. A halottak között 900 ezer 12 év alatti gyermek volt”
A német „Emlék, felelősség és jövő” alapítvány 2002 és 2007 között csak 8000 olyan személynek fizetett kártérítést, akik gyermekként voltak koncentrációs táborban, vagy azoknak az anyáknak, akiknek gyermekei koncentrációs táborban haltak meg.
Tény, hogy a német koncentrációs táborokban kiskorúként fogva tartott szovjet állampolgárok közül csak rendkívül kis hányad részesült kártérítésben a német alapítványtól. A kártérítés összege legfeljebb 4200 euró volt. Evdakija Anyikanova 3000 euró kártérítést kapott, mert az alapítvány véleménye szerint nem tudta bizonyítani, hogy egy évig, és nem csak két hónapig volt koncentrációs táborban. Az alapítvány összesen 1,6 millió embernek fizetett kártérítést 100 országból.
Hogyan él ma Evdakija?
Evdakija ma lányával, unokájával és vejével él egy lakásban Moszkva délnyugati részén. Férje meghalt. Evdakija továbbra is a moszkvai kerületben élő kiskorú, koncentrációs táborokat megjárt foglyok szervezetének elnöke. Jelenleg pénzt gyűjt, hogy humanitárius segélyt nyújtson az Ukrajnában harcoló orosz katonáknak. Az orvosok megtiltották neki a számítógépes munkát, mert kímélnie kell a szemét. Most készül a dácsájába, már be is pakolta a gurulós táskáját. 480 eurónak megfelelő nyugdíjat kap, ami orosz viszonylatban bizony nem rossz.
(A cikk eredetileg itt jelent meg németül, magyarra Péli Éva fordította.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
