„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Harcokban lerombolt lakótömbök a Donyecki területen fekvő Kosztyantynivka településen, az orosz–ukrán háború negyedik évében
Fotó:EUROPRESS/OLEG PETRASIUK/24th Mechanized Brigade of Ukrainian Armed Forces/AFP
„Mi ukránok, természetesen teljes győzelmet szeretnénk aratni, és az orosz birodalom összeomlását akarjuk. Nem utasíthatjuk el azonban azt sem, hogy a háborút az Oroszország feletti teljes győzelem nélkül befagyasszuk, hosszú időre lezárjuk” – fogalmazott az ukrán fegyveres erők korábbi főparancsnoka, Valerij Zaluzsnij, aki biztonsági garanciaként akár atomfegyverrel is ellátná Ukrajnát. A jelenleg Londonban nagyköveti posztot betöltő tábornok szerint a háború nem mindig az egyik fél győzelmével és a másik vereségével végződik. A második világháború e tekintetben ritka kivétel volt, a háborúk túlnyomó többsége mindkét fél vereségével, kölcsönös kifulladással, és ezt követően kompromisszummal zárul. Zaluzsnij megszólalása egyrészről azt jelzi, hogy a tábornok már készül a Zelenszkij utáni időkre, és tisztában van a vég közeledtével. Elfogadja az egyre nehezebben elkerülhető békekötést, ám ő is egyfajta patthelyzetben gondolkodik, és igyekszik döntetlenre kihozni a vereséget. S természetesen ő is azt sugallja, hogy a területek elvesztése nem végleges.
„Valerij Zaluzsnij szavai azonban rávilágítanak a békekötéseket általában jellemző dilemmákra is. Ezek közül talán a leginkább érzékeny kérdés, hogy lehet-e békét kötni területi engedmények nélkül. Aztán ott van az a probléma, hogy az államok területi sérthetetlensége vagy a népek önrendelkezése élvez prioritást. A kettő ugyanis sok esetben nehezen fér össze. De a béke tartósságának szempontjából legalább ennyire fontos a probléma gyökereinek a megszüntetése. De felmerül az is, hogy lehet-e igazságos egy béke. A háborúk lezárása általában az erőviszonyokat tükrözi, és a béke az erősebbet jutalmazza. Persze, az a béke csak akkor lehet tartós, ha nem alázza porig a vesztest”
Látványosan negatív példát szolgáltatnak erre az első világháborút lezáró, a bosszúvágy által dominált Párizs környéki békék, amelyek után a békefeltételek tárgyalásából kirekesztett legyőzöttekben gyorsan érlelődött a reváns iránti vágy. Jó példa ugyanakkor a napóleoni háborúkat lezáró bécsi béke (1815), amely lényegében egészen 1914-ig biztosította az európai békét. Ezt nem utolsó sorban azzal sikerült elérni, hogy a tárgyalásokra minden hadviselő fél meghívást kapott, beleértve a vesztes francia királyságot is. A Zaluzsnij által is említett nagy háborúk után általában könnyebb a béke megkötése, hiszen a helyzet egyértelmű. A győztes diktálja a feltételeket, és amennyiben a támadó fél a vesztes, akkor ez a béke még igazságos is. Azokban a konfliktusokban pedig, amelyekben nem lehet egyértelmű győztest hirdetni, a háború lezárását az segítheti, hogy a felek kénytelen-kelletlen nagyobb hajlandóságot mutatnak a kompromisszumra. Azonban ez sem garancia a tartós stabilitásra. A boszniai háborúra pontot tevő daytoni béke éppen a konfliktushoz vezető okok felületes kezelése hiányában hozott csupán hosszú, ám átmeneti tűzszünetet. A parázs ott szunnyad a hamu alatt, és amennyiben enyhül a külső szorítás, a legerősebb fél legyűri a többi ellenállását, és megvalósítja a neki tetsző békét.
„Nem véletlenül mondják, hogy egy háborút könnyebb elkezdeni, mint befejezni. A békekötésnek jelen esetben is számos buktatója van”
Eleve meghatározza a béketeremtés kereteit, hogy valójában az átalakuló világrendért folyó egymásnak feszülés egyik kiemelt terepe Ukrajna. Valójában egy proxy háborúval állunk szemben, amelyben Ukrajna csupán eszköz és felvonulási terület. Igazából az Egyesült Államok vezette Nyugat és Oroszország néz egymással farkasszemet. Ráadásul Oroszország mögött ott van Kínával az élen az úgynevezett globális Dél, amely számára azért egyáltalán nem közömbös a háború kimenetele. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a háború kirobbanásáig vezető úton komoly, és egyáltalán nem pozitív szerepet játszó Egyesült Államok most már a konfliktus lezárásában érdekelt, így ebben a kérdésben szembe került szövetségeseivel, az egyelőre még Ukrajna háborúban tartásában, ezzel az Oroszországra gyakorolt nyomás fenntartásában érdekelt európai „tettrekészekkel” is.
„Ráadásul az esetek többségével ellentétben nem egyértelmű a háború kirobbanásáért viselt felelősség kérdése sem. Így aztán már azt is nehéz lenne meghatározni, hogy mi lenne valójában az igazságos béke”
Igaz ugyan, hogy 2022. február 24-én Oroszország indította el az inváziót, és ez nemzetközi jogi értelemben agresszió, ám eddig hosszú út vezetett, és a háború kirobbanásáért súlyos felelősség terheli mindenek előtt az Egyesült Államokat, Washington vazallusaiként az európaiakat, és nem hagyható ki e sorból a 2014 után minden értelemben a Nyugat Oroszországgal szembeni bástyájává vált, a minszki megállapodások végrehajtását európai támogatással beismerten bojkottáló Ukrajna sem. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy minden érintett fél beleragadt a háborúba, pedig nem is ebben gondolkodott. Oroszország egy hatalomváltást akart, egyfajta „kabuli forgatókönyvet”, amellyel visszaszerezte volna a befolyását az „ellen Oroszországgá” váló Ukrajna felett. Az Amerika vezette Nyugat is csak akkor kapott vérszemet, amikor megérezte, hogy Oroszország gyengébb, mint azt gondolta, és az angolszász vonal megtorpedózta az isztambuli megállapodást. Úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben gyorsan térdre kényszerítheti Oroszországot. Ezért fokozta Ukrajna fegyveres támogatását, Kijev pedig egyre inkább belelovalta magát abba, hogy megfordíthatja a háború menetét, visszaszerezheti az elveszített területeket, és a Nyugattal a háta mögött megrendítő csapást mérhet Oroszországra. Mindenki tévedett, és most már lassan négy éve tart az elkeseredett és véres háború.
„Mindegyik szereplő arcvesztés nélkül akarja lezárni, a valóság azonban egyre inkább utat tör magának”
Oroszország 2023 végétől egyértelműen átvette a frontokon a stratégiai kezdeményezést, egyre hatékonyabban működik a felőrlés, ám az élőerő kímélése és a drónok tömeges megjelenése miatt csak lassan halad előre. Közben a gazdaság is érzi a szankciós nyomást és a háború terhét, és a társadalom sem bánná, ha lezárulna a „különleges katonai művelet”. Moszkva még 2-3 évekig biztosan fenn tudja tartani a jelenlegi ütemben a háborút, azonban végső soron gyengíti, így bizonyos kompromisszumokkal, de alapvetően a saját feltételei mellett kész lenne a békekötésre.
Ennek próbál megágyazni a Fehér Ház is, Donald Trump számára ugyanis ez a konfliktus a prioritások között háttérbe szorult. Washington már a gazdasági és geopolitikai üzletekre/alkukra koncentrálna Oroszországgal és akár bevonva Kínát is. Ennek érdekében nemcsak területi engedményekre kényszerítené rá Kijevet, de azokat el is ismerné, így elveszítenék jogalapjukat a szankciók, és megnyílna az út a befektetések előtt. Az igazi kérdés, hogy mennyit enged Donald Trump hazai és a nyugati blokkon belüli mozgástere. Ezt jelentősen kiszélesítette azzal, hogy Joe Bident tette felelőssé a háborúért, így könnyedén ledönt bizonyos tabukat, a Fehér Ház ugyanakkor a kecsegtető kilátások ellenére sem engedheti meg, hogy Ukrajna összeomoljon, Oroszország pedig túlnyerje magát.
„Ukrajna a katonai- és a belpolitikai helyzet miatt a falhoz szorítva próbálja valahogy a tárgyalóasztal mellett döntetlenre kihozni ezt a háborút, Trumpék eltökéltsége és az egyre inkább fogyóban lévő európai pénzek azonban nem sok jóval kecsegtetik Kijevet”
A NATO-tagságról le kell mondania, a 800 ezres hadsereg megtartása is irreálisnak tűnik, a Donyecki terület még ellenőrzése alatt lévő részéről pedig vagy lemond, vagy pedig az ellenkező esetben tovább folytatódó háborúban veszíti el. Volodimir Zelenszkij csak a rossz és a még rosszabb között választhat, és egyre inkább el kell gondolkodnia nemcsak Ukrajna, hanem a saját jövőjén is.
Európa tragédiája, hogy egy rosszul felfogott biztonságpolitikai koncepcióból kiindulva – Ukrajna lesz Európa ökle, a keleti védvonal – és a belső problémák elől menekülve, azokat így elleplezve beleállt egy olyan konfliktusba, amelynek megvívására nincs se pénze, se megfelelő ipari háttere, s nem is akar nagyon sokat feláldozni érte. Az orosz veszély felturbózása, a hiszterizálás mellett magasztos morális elveket hangoztatva cinikus módon proxyként használja Ukrajnát, miközben valahol maga is Amerika proxyja. Akkor kellett volna kiszállnia, vagy legalábbis a békét erőltetve hátrébb lépnie, amikor amerikai sugallatra felrobbantották az Északi Áramlatot, De legkésőbb Trump visszatérésekor.
„Európa azonban ehelyett egyre inkább az ukrajnai konfliktus túszává vált, és e minőségében szemben áll nemcsak Putyin Oroszországával, hanem Trump Amerikájával is”
Ebben a helyzetben vett új lendületet az alaszkai amerikai-orosz csúcs után a béketeremtés, amelyből az utóbbi időben Trump mintha kiszállt volna, és alelnökére J.D.Vance-re és annak csapatára – így kapcsolódott be a folyamatba Keith Kellogg helyett Daniel Driscoll -, valamint külügyminiszterére, Marco Rubióra hagyta a tárgyalásokat. Újdonság, hogy az elnök bizalmasa, a Moszkvával eddig is sikeresen tárgyaló Steve Witkoff mellett Trump szintén a közel-keleti béketeremtésben edződött veje, Jared Kushner is bekapcsolódott az amerikai részről továbbra is a daytoni folyamathoz hasonlóan ravasz, ügyeskedő, seftelő „wheeler-dealer” stílusban folyó egyeztetésekbe.
„Mert jelenleg nem beszélhetünk többről, mint egyeztetésről, az álláspontoknak a dolog természeténél fogva hatalmas média zajban, kiszivárogtatások közepette zajló tisztázásáról. Ebben a helyzetben A Fehér Ház nyomja a pedált, az európai „tettrekészek” kívülről igyekeznek rálépni a fékre, az ukránok megmaradt mozgásterüket maximálisan kihasználva megpróbálnak jobb feltételeket kialkudni, míg Moszkva figyel, mi sül ki ebből, és mire is kell majd reagálnia”
A Kremlnek most az is kisebb fejtörést okozhat, hogy kivel is kellene egyáltalán tárgyalnia az amerikai oldalon. Trump nem hajlandó belemenni a részletekbe, és inkább csak a végső fázisba kapcsolódna be. Steve Witkoff adja magát, eddig is ő járt Moszkvába, fogékony is az orosz elképzelésekre, ám az amerikai államapparátusban elszigetelt és politikailag sebezhető, amit jól mutat a Putyin külpolitikai tanácsadójával, Jurij Usakovval folytatott beszélgetésének lehallgatása és nyilvánosságra hozatala. Akceptálja az orosz érdekeket, újracsomagolja azokat, amelyek aztán el-elvesznek a geopolitikai és belpolitikai csatározások vadonjában. Az utóbbi hetekben aktivizálódott Marco Rubio nem lelkesedik az orosz célok elismerésért, és nehezen talál közös nevezőt a Kirill Dmitrijevvel szemben a „rossz rendőr” szerepét játszó Szergej Lavrovval. Megjelent a képben Dan Driscoll, ám a Kreml még láthatóan nem érti, milyen minőségben jár el, és mi a valódi megbízatása.
Kétségtelen, hogy az eredeti 28 pontos terv Oroszország prioritásainak jelentős részét tükrözi, egyes rendelkezések – például az ukrán hadsereg megengedett mérete, a nagy hatótávolságú fegyverek tilalmának hiánya, Kijev Moszkva vagy Szentpétervár elleni potenciális támadásának említése – azonban közvetlenül ellentmondanak a kulcsfontosságú orosz követeléseknek. A megfogalmazás ráadásul a tartalom túlságosan tág értelmezését teszi lehetővé, és fennáll a veszélye annak, hogy a végrehajtási szakaszban felhígul. Nem véletlenül emelte ki az orosz elnök, hogy ezeket a pontokat alapos megtárgyalásuk után még le kell fordítani a diplomácia nyelvére. További akadály, hogy Moszkva szerint az ukrajnai alkotmányos válság miatt lehetetlen jogi megállapodást kötni Ukrajnával. „Ezért a hangsúly most azon van, hogy Oroszország garanciákat kapjon a Nyugattól, beleértve a Krím, a Donbassz, valamint az érintkezési vonal mentén Zaporizzsja és a Herszon régió orosz területként való jogi elismerését. Nem de facto, hanem de jure”
Putyint aggasztja az Egyesült Államokban uralkodó belpolitikai zűrzavar, az egyáltalán nem egyértelmű viszonyulás Oroszországhoz, a kapcsolatok bizonytalansága is. Az nem érdekli, hogy Oroszországot meghívják-e a G7-be vagy sem, készen áll ugyanakkor arra, hogy megvitassa Európával a biztonsági rendszer új konstrukcióját.
Ez utóbbi kapcsán fogalmazott úgy a magyar miniszterelnök immár moszkvai megbeszéléseinek a tudatában, hogy Európa katonai biztonságát és a béke alapját képező katonai egyensúlyt kell helyreállítani. Orbán a Die Weltnek nyilatkozva aláhúzta,
„az egyetlen lehetséges tartós megoldás az, ha a háború utáni rend alapvető elve az lesz, hogy Ukrajna ismét azzá a puffer állammá váljon, ami egykor volt”
Moszkva valójában még csak most szembesül a tárgyalások tárgyával. Volt a 28 pont, aztán lett belőle 19, majd 22, végül jelenleg 20. De még ez is alakul, mivel Zelenszkij számos égető kérdést közvetlenül szeretne megvitatniTrumppal. Jelenleg ott tartunk, hogy az alaszkai alku alapján fokozatosan formálódik egy békemegállapodás egyelőre még mindig túlságosan képlékeny koncepciója. A Kremlnek hivatalos, írásos szövegre van szüksége, ilyen pedig még nem létezik. De ami a legfontosabb, nem látszik, mi kényszerítené Putyint arra, hogy újragondolja a Nyugat szemszögéből maximalistának tartott céljait, vagy feladja alapvető követeléseit.
„Putyin most a korábbiaknál is jobban bízik az orosz katonai erőben, és meg van győződve arról, hogy kivárhatja azt a pillanatot, amikor Kijev végre kénytelen lesz Oroszország feltételei szerint tárgyalni. A Kreml úgy gondolja, ha az amerikaiak segítenek felgyorsítani az előrehaladást ebben az irányban, az nagyszerű, ha pedig nem, akkor Putyin tudja, mit kell tennie”
Ez a helyzet most, és még messze van a folyamat az olyan részletkérdések tisztázásától, mint például a demarkációs vonalak, a területekről a kivonulás ütemének tisztázása, a Zaporizzsjei Atomerőmű vagy éppen a Dnyeper torkolatánál lévő, jelenleg orosz ellenőrzés alatt álló, ám a négy szóban forgó régión kívül eső stratégiai fontosságú sziget hovatartozásának a kérdése. Arról nem is beszélve, hogy ki és hogyan fogja ellenőrizni a fegyverszünet betartását. Így aztán tényleg igazi karácsonyi meglepetés lenne, ha még az idén beköszöntene a béke. De azon sem lepődhetnénk már nagyon meg, ha még a következő karácsonykor is a béke esélyeit latolgatnánk.
(A cikk először a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
