//A barbarizálódástól a modernizálódásig
Utcai fotográfus Moszkvában 1998-ban #moszkvater

A barbarizálódástól a modernizálódásig

Lepusztult, megroggyant, kifosztott, a szétesés szélén tántorgó országot vett át húsz éve Vlagyimir Putyin. Olyat, amelyből még nem halt ki a homo sovieticus, megjelent viszont a gátlástalan vadkapitalista. Egy 1998-ban készült riport segítségével időutazásra invitálom Önöket, hogy megérthessük, honnan hová jutott az elmúlt két évtizedben Oroszország.

Utcai fotográfus Moszkvában 1998-ban #moszkvater
Utcai fotográfus Moszkvában 1998-ban
Fotó:EUROPRESS/ALEXANDER NEMENOV/AFP

Moszkva hihetetlenül gyors fejlődése ellenére manapság egyre többet emlegetik ismét a Szovjetuniót. A hatalomba visszatértek – sokan közülük el sem mentek – a ’80-as évek politikai bizottsági tagjai, az utcákon ismét sorok állnak, csak most a bankok előtt, beindult a bankóprés, s újra van a dollárnak feketepiaci árfolyama. Nem remegett meg a Rettegett Ivánig visszanyúló sajátos ázsiai piramishatalom sem. Az utasítások továbbra is felülről lefelé közlekednek. A fővárostól távolodva még külsőségekben is erősen él a múlt, amely az emberek túlnyomó többségében sem halt ki. Vannak változások, de a homo sovieticus még nem halt ki. Hét-nyolc év ugyanis kevés ahhoz, hogy az a mentalitás, amelyet három generáción keresztül tűzzel-vassal, korbáccsal vertek az emberekbe, gyökeresen megváltozzon.

„Oroszországban csak a szovjet ideológia esett szét, a rendszer maga nem, s nem is fog mindaddig, amíg gazdaságilag szabad, önálló polgárai nem lesznek”

Utcai árusok Moszkvában 1998-ban #moszkvater
Utcai árusok Moszkvában 1998-ban
Fotó:EUROPRESS/YURI KOCHETKOV/AFP

A szocialista realizmus, a sztálini barokk emlékei szilárdan állnak, még ha ma már sokszor bankoknak is adnak helyet. A metró is olyan, csak lepusztultabb, mint volt, még ha az állomásokat át is keresztelték, s a Marx sugárút ismét Ohotnij rjad lett. A változásokat jelzi Vera Muhina monumentális alkotásának, Oroszország ma első számú sarló-kalapácsos jelképének, a Munkás és kolhozparasztnő szobrának sorsa is. A kompozíció, amely 1937-ben a párizsi világkiállításon a szovjet pavilon homlokzatáról hirdette a sztálini Szovjetunió dicsőségét, a mai napig ott áll a híres moszkvai nép- gazdasági kiállítás előtti téren. A rozsdamentes borítás ép, a tartószerkezetet azonban kikezdte az idő vasfoga, s a lakóháznyi talapzat is tatarozásra szorul. Próbálták közadakozásból rendbe hozni, a szükséges pénznek azonban csupán töredéke jött össze. Aztán egy vállalkozó drága exkluzív éttermet akart nyitni a talapzat kővel borított betonkockájában, amely most többnyire hajléktalanok búvóhelye, de az engedélyt nem sikerült beszereznie. Néhány hónapja aztán egy magát megnevezni nem akaró amerikai cég vetett szemet a Moszfilm stúdió emblémájául is szolgáló híres-hírhedt alkotásra. S lehet, hogy a külföldre szállítás terve menti meg a korfestő művet.

„Az oroszokban ugyanis azonnal felébredt a nemzeti büszkeség, s szorgos kezek az orosz zászló színeiben burkolták a szobrot, mondván, az marad. Pénzt azonban a helyreállításra azóta sem sikerült szerezni”

Muhina alkotásának a sorsa hűen jelképezi a közállapotokat is. Az elmúlt tíz évben ugyanis olyan gazdasági hanyatláson ment át az ország, amelyhez még a második világháború okozta károk sem hasonlíthatók. A Szovjetunió GDP-je 1985-ben az amerikaiénak 44 százaléka volt. Oroszországé 1992-ben 12 százaléka, 1997-ben kilenc százaléka. Szakértői becslések szerint ugyanakkor 400 milliárd dollárnyi tőkét vittek ki az országból illegálisan. Hihetetlennek tűnhet, de a kleptokrata bürokrácia „lenyúlta” a nyersanyagpiacot is. Ennek óriási jövedelmén mindössze mintegy tízezren osztoznak. A mai Oroszországban a privatizációtól kezdve bármiféle termelésen át legkevesebb ötven százalékában bűnözői módszerekkel intézik az ügyeket. Az állam ezzel szemben az adónak csupán tíz százalékát tudja behajtani, a közalkalmazottak fizetését hónapok óta nem utalták át. Ahogy az egykor a Szovjetunióban üldözött író, Szolzsenyicin mondja,

„az orosz népet lélektelen rablók egy csoportja egyszerűen kifosztotta”

Közért helyett bútorbolt

Eközben ismét megjelent a hajléktalan, földönfutó gyerekek hada, évente mintegy egymillióval csökken a népesség, s a lakosság negyede teljes szegénységben él. E réteg tagjainak jövedelme legfeljebb 60 dollárt tesz ki havonta, 11 százalékuk fizetése azonban még a 40 dollárt sem haladja meg. Az oroszok ötven százaléka 150 dollárt kap, s csak egy vékony réteg jut 500 dollárnál többhöz havonta. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a statisztikák nem mutatják ki a feketegazdaságból szerzett jövedelmeket, amelyek átlagosan a bevételek felét teszik ki. Ezzel együtt is nehéz megélni a világ harmadik legdrágább városának tartott Moszkvában, még ha ott az orosz átlagnál jóval jobbak is a jövedelmi viszonyok. De hát egy minipizza nyolc dollár, egy korsó import sör öt. A fogyasztás a fővárosban legalábbis eszeveszett méreteket ölt. Az üzleteket persze elöntötték a külföldi áruk, az utakon rengeteg Mercedes fut, bár a Volgákat, Zsigulikat kiszorítani egyelőre aligha tudják. Ugrásszerűen megnőtt a bútorboltok száma is, hiszen az újgazdagok évente cserélik garnitúráikat. Egy idős néni arra panaszkodik, hogy a régi, bevált közértje helyén is az van. – Ki tud ennyi négyezer dolláros ágyat megvenni? – tűnődik.

Kleptokrata klánok

Sokan nem érzik az értékét a pénznek, hiszen azért nem dolgoztak meg. Így aztán e felfordult világban a zöldhasú sokszor ahogy jön, úgy megy is. A felpörgött fogyasztás aztán a szolgáltatások árát is ehhez igazítja. A repülőtéren a taxis például irreálisan sokat, 60 dollárt kér a központig, s amikor az okok felől érdeklődöm, csak annyit mond, hogy a szerelő is sokba kerül, s a boltban sem adnak ingyen semmit. Az új világ egyéb paradoxonokat is produkál. Nemrég tanúja voltam egy költözködésnek, s a három nagyobb darab elszállítására hívott négy munkás, miközben félrészegen mindent összevissza tört, félórai munkáért csak fitymálta a százdollárost.

– Oroszországban a barbarizálódás folyamata zajlik – értékel Szilágyi Ákos, akinek a közeljövőben kerül a boltokba Oroszország elrablása című kötete. – A szemünk előtt porlad szét az a
kulturális vagy mondjuk higiénés civilizáció, amelynek megszületését a diktatúra így vagy úgy kikényszerítette. Ma „tűpontszerű” modernizációról, s általános demodernizációról beszélhetünk. Az államot egy kleptokratikus, bűnöző, korrupt, klánkapitalista struktúra uralja, amelybe az egész társadalom beleintegrálódott. S ez, mint látjuk, erős kéz nélkül iszonyatos „eredményeket” produkál.

„Ami most a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint a Szovjetunió fejlődésének utolsó szakasza, s az ország útja továbbra is lefelé vezet”

A ’ 80-as évek reformnemzedékének kiábrándultsága érződik Jurij Afanaszjev szavain is, aki a moszkvai Orosz Állami Egyetem politikától visszavonultan élő rektora.

– Az események más irányú fordulatot vettek, mint azt reméltük. A Szovjetuniónak még nincs vége, a szovjet rendszer folytatódik Oroszországban. Természetesen nem szó szerinti értelemben, nem ugyanazokon a határokon belül, nem az alatt a zászló alatt, talán még más ideológiai alappal is, de a lényeg ugyanaz. A hatalom és a társadalom viszonya, magának a társadalomnak a jellege nem változott. Ebben az értelemben sajnos nem voltak nagy változások – mondja.

Persze a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy már maga a szovjet fejlődés is az ázsiai típusú oroszban gyökerezik. A mai negatív jelenségekkel kapcsolatban is érdemes az írót, Karamzint idézni, aki már a XVIII. században így felelt, mikor azt kérdezték tőle, mi az oroszok legnagyobb baja:
„Az, hogy lopnak!”

A mai Oroszországról, az elmúlt évtizedről szólva megkerülhetetlen a társadalomnak óriási traumát okozó csecsen háború. Emlékeztetnek rá a hírek mellett az autók között kéregető, féllábú, megkeseredett, tüzes tekintetű huszonévesek. Azok, akiknek – a még a nehéz időkben Groznijt is megjárt, ma legnépszerűbb rockegyüttes, a DDT egyik, az önmarcangolást sem nélkülöző dalával szólva – az

 „ország rock and rollt énekelt, s ordította, együtt vagyunk, minden rendben, hogy aztán csak egy műanyag koszorúra fussa neki, miközben a hátországtól távol zsírosodtak a generálisok”

A nemrégiben újjáalakult szociáldemokrata párt elnökének, Oleg Rumjancevnek az illúzióvesztését szintén indokolja személyes sorsa is. Öt évvel ezelőtt, 1993 októberében az alkotmányt védelmezve a Jelcin által lövetett moszkvai „Fehér Házban” maradt, s e kiállásáért nemcsak politikai karrierjének megtörésével fizetett. Az ellenállás gyors megtörése után fizikailag is bántalmazták.

— Nincs alkotmányos rend, az elnök maga is sorra megsérti az alaptörvényt – mondja Rumjancev. – Ezek után ma érthetően senki sem hisz a demokratikus intézményekben, a bíróságban, a kormányban, a parlamentben folytatja. – A társadalomra rászabadították a vadkapitalizmust, az ország az IMF-től, a hitelektől függ, a pénzügyi stabilitás, pedig az államilag űzött piramisjátéktól függ. Közben felnőtt egy új – s teszi hozzá -, cinikus nemzedék is, amely már a közelmúlt eseményeire sem emlékszik. Csak a szex, a narkó, a buli érdekli őket, apolitikusak. Ezzel párhuzamosan a prostitúció, a banditizmus mindennapi jelenségekké váltak.

Fiatalok a régi Arbaton 1998-ban #moszkvater
Fiatalok a régi Arbaton 1998-ban
Fotó:EUROPRESS/Dimitry Korobeinikov/Sputnik

Ezzel szemben Alekszej megvédi korosztályát, s pozitívumként említi, hogy eltűnt a különbség nyugati és orosz fiatal között. Ma már ugyanazokat a filmeket nézik, ugyanazt a zenét hallgatják, s ugyanazt a hamburgert eszik. Számára a többséghez hasonlóan az elmúlt évek változásaiból a legfontosabb a szabadság élménye.

– Ez már nem a Szovjetunió! – húzza alá. – Alapvető különbség, hogy ma már mindenki előtt ott a lehetőség a kiugrásra. Aki igyekszik, akinek céljai vannak, az viszi is valamire. Persze pénze már sokaknak van, bár élni még nem tudnak vele. Sokan minden ízlés nélkül össze-vissza vásárolnak vagy narkóra, alkoholra költik.

„Az átmenet problémái között említi azt is, hogy rengetegen átesnek a ló túlsó oldalára, egyfajta belső gátlástalanság jellemzi őket”

Erre az érzékletesség kedvéért ismert politikai példákat is hoz. Az egykori demokratákét, a felelősségre vonás elől külföldre távozott Szobcsakét és Sztankievicsét. Egyfajta „keszonbetegségnek” tartja az ő esetüket. Ők a hatalommal nem tudtak élni, mindent egyszerre akartak, s azt hitték, azért, mert demokraták, nekik mindent szabad, s minden sikerülni is fog.
Andrej szintén azok közül való, akik sikeresen kapták el a ritmust, s felkészülten várták az
új idők kihívásait. A ’90-es évek elején még szovjet módon tengett-lengett, s az intézeti minimális bért innen-onnan kiegészítve vegetált. Közben a konyhában minden este nagy vendégség volt, s ment a terefere, folyt a vodka. Ma egy amerikai-orosz jogi tanácsadó cég konzultánsaként háromezer dolláron felül keres, reggeltől késő estig dolgozik, a legújabb divat szerint öltözik, szabadságát külföldön tölti, s legfeljebb sört vagy bort iszik.

– Annak idején pihentem eleget, most jólesik a munka! – mondja a siker ízét megtapasztaltak hűvös pragmatizmusával, mikor azt firtatom, jut-e még ideje az ismerősökre.  A Szovjetunióból csak az antonovka alma hiányzik neki.  – Ezek a spanyol vagy magyar almák hiába olyan szépek, más az ízük – panaszkodik.

Előtűnik a múlt

Példáját alátámasztják a szociológus adatai is.

– A változások hordozója a fiatal, képzett, nagyvárosi lakos – húzza alá Lev Gudkov. – A skála másik végén az idős, alacsonyan kvalifikált vidéki, falun élő áll – teszi hozzá, megjegyezve, hogy a szovjet mentalitás azért a fiataloknál is utolérhető. Gyenge még a civiltársadalom, kevés az önálló kezdeményezés, s legtöbben továbbra is mindent – leginkább létbiztonságot, jólétet, munkahelyet, fix bért – az államtól várnak. A mutatókat, a változások gyorsaságát tekintve nagy a különbség központ és periféria, nagy- és kisváros, város és falu között az előbbiek javára, s különösen kiugrik a városok közül Moszkva. A szociális depresszió jelei azért a fővárosban is erősen érezhetők.
„Voltak olyan idők, / Voltak olyan pincék, / Volt, hogy az árakat lejjebb vitték. / A csatornák
hordták a szennyet, / oda, ahova kellett.” – énekelte Vlagyimir Vi- szockij, a Brezsnyev-korszak lelkiismeretének is nevezett „bárd”. Aligha gondolta volna, hogy az akkor elégedetlenek közül is visszasírják majd a diktatúra időszakát.

„No, persze azt sem tudhatta, hogy a változás oly sok szennyet hoz a felszínre”

S persze a változások sem olyan gyorsak. A modern, új időket idéző külső mögött ismerős jegyek bukkannak fel. A hipermodern, föld alatti üzletközpont kissé ízléstelen, túlzott díszítése például leginkább talán a szovjet metróra emlékeztet. Aztán hiába a kitűnő ötlet a McDonald’s mintájára létrehozott Orosz bisztró gyorsbüfé hálózat, ha kifelejtették belőle a WC-t. A jól öltözött üzletemberek, „új oroszok” gazdagságot sugárzó megjelenése mögül is elő-előkerül a szovjet neveltetés. Az Armani-öltönyben, a büfék előtt az utcán ácsorogva pompázók kezében például ugyancsak furán mutat a sörösüveg. Nem is beszélve a Chanel- kosztümös hölgyekről.

Aztán hiába vált a mauzóleum helyett az új Oroszország szimbólumává a Megváltó Krisztus-székesegyház, besúgók még mindig vannak. A tudósítót például „áldásos” működésüknek köszönhetően a bulvárokon sétálgatva érte utol a katonai járőrcsapat, mert pár perccel azelőtt a város központjában lévő védelmi minisztérium környékén fényképezett. Szerencsére ezúttal a testi fenyítés elmaradt, de a magas rangú tisztek viselkedése még igencsak a totalitárius időket idézte.

Akárcsak a határőrök napja, amelynek tiszteletére ugyan már nincs tűzijáték, de a Gorkij parkban és városszerte bőven öntözik a torkokat. Ennek köszönhetően aztán sokakból előtör a múlt. Egy öltönyös hivatalnok például egy utcai bódénál erősen sörközi állapotban fejtette ki, mennyire gyűlöli Jelcint, a külföldieket, s Zjuganov az Isten. Később aztán kiderült, hogy a szakszervezet egyik magas rangú vezetője osztotta meg velem gondolatait. Nem kell tehát a híres, nemcsak lakói miatt, de szürkeségével is jelképpé vált rakparti házhoz zarándokolni ahhoz, ha a szovjet múlt emlékeit keresi az ember, s egyetérthetünk Jurij Ljubimovval abban, hogy a „szovjet” kifejezés ma is időszerű.

– Avagy talán önhittségünk, rendszertelenségünk, győzelmi fanfárunk és hurráoptimizmusunk, Potyemkin-falvaink a múltba tűntek? – kérdez vissza keserűen a Taganka Színház híres rendezője, aki munkáival folyamatosan harcolt e rendszer ellen. – A Moszkva alapításának 850. évfordulóján rendezett ünnepségek például semmiben sem különböztek a szovjet korszak jubileumaitól. Ugyanaz a birodalmi szellem, ugyanaz a birodalmi pompa, s ugyanaz a Joszif Kobzon éppoly optimistán énekel. Éppen akkor, amikor padlóra került a tudomány, a kultúra és a művészet. S értelmiségünk, amely már megszokta, hogy hű ebként kockacukorért szolgáljon, ismét gazdára lelt. De talán a legfontosabb, hogy mindez nemcsak a hatalom baja, hanem a miénk is. Változatlanul él bennünk minden, ami szovjet volt. Csak az elbizonytalanodott csorda úgy döntött, hogy a másik irányba rohan. De végeredményben nem is az a fontos, mely irányba száguld a csorda, hanem az a fontos, hogy csorda, és rohan.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.