A jelenleg Ukrajnából menekülő emberek jelentős része valamelyik hozzátartozójához vagy ismerőséhez megy valamelyik nyugati országba, esetleg korábbi üzleti partnere segítségével igyekszik a szakmájában elhelyezkedni. Mivel az országból a 18 és 60 év közötti ukrán állampolgárságú férfiakat nem engedik ki, az érkező menekültek 90 százaléka asszony és gyerek. Németországba érkezve elsőként a Bahnhofsmission önkénteseitől kaphatnak segítséget. Ezt a szervezetet még az 1800-as években alapították, és alacsony küszöbű segítséget nyújt mindazoknak, akik valamilyen formában támogatást igényelnek, akár egy jó falat, egy kávé, lelki segély, bizonyos esetekben szálláshely vagy éppen a továbbutazás koordinálása formájában. Az ukrán menekülteknek a tolmácsolás, fordítás és a megfelelő menekültügyi szervekhez való átirányítás is fontos segítségnyújtási forma. A német Alkotmánybíróság székhelyeként ismert Rajna-parti város, Karlsruhe különösen fontos csomópontnak számító pályaudvarán működő Bahnhofsmission vezetője, Susanne Daferner nyilatkozott az aktuális helyzetről a #Moszkvatérnek.

Posta Ákos István interjúja

– Mennyire változtatta meg a korábbi időszakhoz képest a Bahnhofsmission munkáját a jelenlegi helyzet? Hirtelen volt a változás, vagy fel lehetett rá készülni?

– Nagyon gyorsan érkeztek a menekültek. Gyorsan kellett lépnünk, miután kitört a háború, amelyet az oroszok hivatalosan nem is neveznek annak. A február végi eseményekre reagálva március harmadikán kezdtünk el az ukránok fogadásával foglalkozni, mivel láttuk, hogy nagyon sokan érkeznek. Főként asszonyok és gyermekek. Már a Bahnhofsmission 1876-os alapításától fogva, – még ha azóta jelentősen bővült is a tevékenységi körünk – az egyik alapfeladatunk a segítségre szoruló asszonyok és lányok megsegítése.

– A szervezet által megsegített emberek között milyen arányban vannak az ukránok, az oroszok, a máshonnan érkező menekültek és a helyi lakosok? Tapasztalható hasonló harc a különböző rászoruló csoportok között, mint például a különböző szociális boltokban, ahol a helyi kisnyugdíjasok és az újonnan érkezett rászorulók között gyakran összecsapások folynak a szűkös élelmiszer-kapacitások miatt?

– Az érkezők 90 százaléka ukrán. Akadnak néhányan, akik Oroszországból jönnek, mert nem tetszik nekik, ami most ott történik. A hangsúly azonban az ukránokon van. Gyakran újra és újra visszatérnek, hogy újabb információkhoz juthassanak a tolmácsaink segítségével. Például hová fordulhatnak különböző ügyekben, hol találnak lakást. Annak ellenére, hogy sok intézmény van, amelyik velük foglalkozik, alapesetben a pályaudvarra jönnek, mert itt nem kell várni, hanem mindenképpen tudnak olyan emberhez fordulni, aki beszéli a nyelvüket. Az elosztási harc, amire a kérdésében utalt, érezhető, de nem nálunk. Itt Karlsruhéban, a szociális boltokban jelenleg nem lehet új ügyfélként tagsági igazolványt kiváltani, mivel a szűkös keretből örülnek, ha a már meglévő, évek óta törzsközönségnek számító rászorultakat segíteni tudják. Ez konfliktushelyzetet eredményez, de erről mi csak a szociális boltokban dolgozó kollégák, ismerősök elbeszéléseiből értesülünk, itt szerencsére ilyet nem tapasztalunk.

– Hogyan viszonyulnak egymáshoz az ide érkező ukránok és oroszok? Szolidárisak vagy ellenségesek? Hogyan viszonyulnak a menekültek a saját hazájukból érkező honfitársaikhoz?
– Nálunk mintegy 250 önkéntes dolgozott az utóbbi hónapokban két-két órás műszakokban, reggel nyolctól este tízig. Az önkéntesek fele ukrán vagy orosz. Soha nem volt semmilyen gond, nagyon szolidárisan viszonyultak egymáshoz az emberek. Olyan esetben sem merült föl problémás helyzet, ha egy ukrán menekültnek éppen egy orosz nemzetiségű önkéntes tolmácsolt. A német önkéntesek részéről sem volt semmi gond. Nem voltak nemzetiségi feszültségek. Mindenki jól tudott egymással együttműködni.

– Hogyan tudnak azok az emberek segíteni, akik nem tudnak ukránul vagy oroszul, csak németül vagy más nyelven? Milyen hasznos tevékenységgel tudnak részt venni ebben a munkában?
– Tandemben dolgozunk. Mindig szükségünk van egy olyan emberre, aki német, és a helyi viszonyokkal tisztában van, és egy ukrán vagy orosz fordítóra. Meg kell teremteni a kapcsolatot például a jegypénztárossal. El kell magyarázni, hogy mondjuk,szükség van arra, hogy négy ember eljusson Köln érintésével Hamburgba. Ezt a német segítő tárgyalja le a vasúti jegypénztárossal. Vagy ha a mellékhelyiséggel van gond, vagy éppen keresnek valamit. Az anyanyelvi tolmácsok pedig a fordítással, tolmácsolással vannak elfoglalva.

– A segítő személyzet ezt a munkát önkéntesként végzi. Sem fizetést, sem szolgálati időt nem kapnak. Van esetleg a városi, járási, tartományi vagy szövetségi intézményrendszertől, vagy a vasúttól valami bónusz ezeknek az embereknek? Ha nincs, hogyan lehet hosszabb távon motiválni őket? Lehet egyáltalán elég olyan embert találni, aki szakmailag megfelelően kvalifikált?

– Ez önkéntes munka, lényegében véve intézményes módon senki nem támogatja. Sok önkéntest találtunk az interneten, különböző fórumokon keresztül, és egyikük sem igényelt érte jövedelmet vagy más formában történő elismerést.

– És az a veszély nem fenyeget, hogy alábbhagy a segítőkedv?

– Ó, jaj, dehogynem! Jelenleg is tapasztaljuk! Most, a pünkösdi szünet alatt csak naponta néhány órára tudjuk biztosítani, hogy legyen valaki a pultnál, mivel bizonyos napszakokra egyáltalán nem találunk embert. Remélem, hogy a szünet után újra több segítőnk lesz. Ugyanakkor már érződik, hogy azok, akik már a kezdetektől fogva velünk vannak, az erejük végén járnak és mondják, hogy más dolgokkal kell foglalkozniuk. Ott a család, a munka. Már négy hónapja csináljuk! Mivel a régebbiek egyre inkább búcsút intenek, újakra lenne szükség… ugyanakkor, aki hajlandó és alkalmas a környéken, már mind bevetésre került.

– Vannak esetleg tervek, hogy akár a város, a járás, a tartomány vagy a szövetség anyagi hozzájárulásával hosszabb távra, valamilyen jogviszonyban foglalkoztathatók legyenek az emberek, így garantáltan fenntartható maradjon a Bahnhofsmission tevékenysége? Egyáltalán, mi a hosszabb távlati perspektíva? Még hónapokon keresztül érkezhetnek a menekültek? Vagy hamar véget fog érni a krízis, és az emberek visszatérhetnek? Vissza akarnak egyáltalán térni, vagy inkább itt akarnak integrálódni?

– Én most csak a Bahnhofsmission nevében beszélhetek. Úgy érzem, hogy a munkánkat előbb-utóbb be kell, hogy fejezzük, mivel ki fogunk fogyni az emberekből. De a városban és a járásban egyaránt van sok olyan tanácsadó szerv, amelyiket vagy személyzeti állományában megerősítettek, vagy újonnan hoztak létre. Már most ezekre a helyekre küldjük az embereket.

– Bizonyos körök azzal vádolják Európát, hogy a segítségnyújtásnak rasszista háttere van, ugyanis az európai, fehér, nagyrészt keresztény vagy ateista ukrán menekülteknek sokkal készségesebben segítenek, mint a néhány éve mondjuk az „arab tavasz” után érkezőknek. Ez a rasszizmus vád jogos, vagy puszta hangulatkeltés? Van különbség a helyieknek a korábbi és a mostani migránsokkal kapcsolatos hozzáállásában?

– Nem olyan, mint korábban. Én már 2015-ben is itt voltam. Akkor is krízishelyzet volt, szírek és afgánok érkeztek. Akkor is nagyjából ugyanannyi segítőnk volt, mint korábban. Annyiból akkor könnyebb volt a helyzet, hogy nem kellett az élelmezésükről gondoskodnunk, hanem egyszerűen a tartományi menekültügyi központokba irányítottuk őket. A mostani helyzet más. Múlt hétig uzsonnát is osztottunk. A segítőkészség azért magasabb, mivel most nagyrészt asszonyok és gyerekek érkeznek, akiket a helyi lakosság alapvetően inkább vél védelemre szorulónak, mint fenyegetésnek, ellentétben az akkoriban szinte kizárólagosan érkező fiatal férfiakkal! Most hosszabb távra tekintve is sokkal nagyobb a segítő szándék, de a különbséget nem a rasszizmusra vezetném vissza, hanem arra, hogy most főként asszonyok és gyerekek jöttek. Az előző menekültválság során szinte kizárólag sötétbőrű fiatalemberek ültek itt, akik jóval kisebb mértékben váltottak ki szimpátiát a helyiek körében.

– Mennyire szoros az együttműködés Bahnhofsmission különböző helyi szervezetei között? Mindenki azt csinálja, amit éppen akar és tud, vagy van koordináció? Például, ha valakit tovább kell irányítani az úti célja felé, akkor a célállomáson vagy valamelyik tranzitállomáson működő Bahnhofsmissionnal értesítik kölcsönösen egymást?

– Nagyon szorosan együttműködünk. Jelenleg 103 Bahnhofsmission működik Németország-szerte. Kéthetente tartunk online vezetőségi értekezleteket, ahol megbeszéljük az aktuális helyzetet, és beszámolunk egymásnak a tapasztalatainkról. Ha például úgy látjuk, hogy mondjuk egy utas, akinek Mannheimban kell majd átszállnia, erre egyedül nem lesz képes, akkor jelezzük az ottani kollégáknak, hogy ki megy és melyik vonattal. Ők felkészülnek, és segítik az átszállásban. Ez is az alapfeladataink közé tartozik, és teljesen mindegy, hogy az illető német, ukrán vagy lengyel. Ha segíteni tudunk, akkor mindenkinek segítünk.

– Milyen az együttműködés magával a vasúttal, mint a pályaudvar tulajdonosával? Kap a vasúttól a Bahnhofsmission bármilyen anyagi vagy szakmai támogatást?

– Nagyon jól működünk együtt, elvégre azok, akiken segítünk, a vasút ügyfelei. Most is segítettek például innivaló biztosításával, amit ki tudtunk osztani a rászorulóknak. A jegyekkel és a menetrenddel kapcsolatban felmerülő ügyekben is olajozottan tudunk összedolgozni.