//Változó díszletek, változatlan érdekek
Joe Biden és Vlagyimir Putyin találkozója 2011-ben Moszkvában #moszkvater

Változó díszletek, változatlan érdekek

MEGOSZTÁS

A paraván változik, azonban a lényeg mögötte marad. Ahogy Donald Trump politikája is inkább csak csak külsőségeiben és eszközeiben tért el elődje vonalvezetésétől, úgy ez Joe Bidenre is igaz. Az elnökök változnak, Amerika érdekei azonban változatlanok. A cél, a globális hegemón szerep megőrzése. Ebbe a képbe beleillik a most meglebegtetett orosz-amerikai csúcstalálkozó is.

Joe Biden és Vlagyimir Putyin találkozója 2011-ben Moszkvában #moszkvater
Joe Biden és Vlagyimir Putyin találkozója 2011-ben Moszkvában
Fotó:EUROPRESS/ALEXEY DRUZHININ/POOL/AFP

Joe Biden találkozóra hívja Vlagyimir Putyint azután, hogy lelketlen gyilkosnak nevezte, Kelet-Ukrajna körül pedig a közvetetten is, de a két nagyhatalom között az idegek játéka folyik. S miközben a világ azt találgatta, hogy melyik fél rántja végül félre a kormányt, esetleg csattanás lesz a vége, jött a két elnök telefon beszélgetése, és a csúcstalálkozó ötlete. Most, hogy az elemzők fellélegezve és elégedetten hátra dőlve azt latolgatják, vajon Putyin az erődemonstrációjának a „jutalma” ez a hirtelen konstruktívabbá vált hangnem, és a „bölcs” Biden így akarja elkerülni a további eszkalációt, más, az amerikai tárgyalási készség mögé néző, Washington egoizmusát megvilágító megközelítést ajánlunk.

„Mégpedig azt, hogy akárcsak Donald Trump, Joe Biden számára is egy a fontos, megőrizni Amerika globális vezető szerepét. Az eszközök változhatnak, a lényeg azonban ugyanaz. Az amerikai érdekek mindkettőjük szemében felülírnak mindent. Korán örültek tehát azok, akik arra számítanak, hogy az Egyesült Államok politikája megváltozik. Legfeljebb a stílusa, és az sem okvetlenül jó irányban”

Az új amerikai adminisztráció első lépései látványosan megmutatták, hogy Washington kész minden erővel megvédeni a Trump érában megrendült globális dominanciáját. Annak ellenére, hogy Amerika gyengül, a lehetőségei szűkülnek, és már nincs elég eszköze a folyamatok kézben tartására és irányítására. Biden mindezt hangos és megdöbbentő, sokszor diplomácia kereteiből kilépő kijelentéseivel igyekszik ellensúlyozni. Mint láttuk, az amerikai elnök nem válogatja meg a szavait, és még a „szövetségeseinek” is ultimátumokat osztogatva próbálja meg ismét a Fehér Házból irányítani a világot. Nem törődve azzal, hogy Washingtonnak már nincs sem anyagi, sem katonai, sem pedig diplomáciai ereje ahhoz, hogy a világ egyedüli ura legyen. Sőt már az úgynevezett puha erőnek sincs olyan hatása, mint egykor.

„Amerika évszázadának, ezzel a Nyugat mintegy 300 éves uralmának vége. A többpólusúvá váló világrendben a <szövetségesek> terelésének durva módszereit is mindinkább felváltják a diplomáciai eszközök, a szituatív koalíciók alakítása”

A washingtoni dekoráció radikális változása, az amerikai külügy feltűnő aktivitása ellenére is déjà vu érzésünk lehet, ha az új adminisztráció konkrét lépéseit vesszük górcső alá. Ha eltekintünk az hangos és harcias retorikától, akkor azt látjuk, hogy Biden és Trump külpolitikája a fő irányokat tekintve lényegében azonos. Az első számú ellenség és kihívó továbbra is Kína, és nem csökken az Oroszországra gyakorolt nyomás sem. Washington nem tett le arról, hogy az akaratát rákényszerítse Moszkvára. Mutatják ezt az olyan kijelentések, mint hogy Ukrajna közelítésének mértéke és tempója a NATO-hoz Moszkva viselkedésétől függ. Egyre inkább kiterjednek a szankciók, és mind élesebb támadások zajlanak az információs térben is. Az amerikai érdekeket követve folytatódik a Moszkva és Berlin közötti energetikai szövetség szétzúzása, és nem csökken a NATO kelet-európai aktivitása sem.

„A stratégiai stabilitást érintő kérdésekben ugyanakkor Biden elődjénél érezhetően következetesebben követi az amerikai külpolitika prioritásait”

Így az új elnök megválasztása után azonnal bejelentette, hogy meghosszabbítja a lejáró START-III szerződést, ezzel valamelyest csökkent az atomháború Amerikát közvetlenül érintő veszélye. A fegyverzetek Lengyelországban, a Baltikumban és Romániában folytatódó telepítése ugyanakkor egyre inkább Moszkva célkeresztjébe állítják ezeket az európai országokat.

„Washington közben a kis és közepes hatótávolságú rakéták felszámolása érdekében kötött INF-szerződés, vagy a Nyitott Égbolt megállapodás felmondásával, a támadó és rakétavédelmi eszközök európai telepítésével az Európai Unió területét egy Oroszországgal kiéleződő lehetséges konfliktus esetén a katonai szembenállás leginkább valószínű színtérévé teszi”

Washington a stratégiai stabilitást érintő kérdésekben tehát megőrizte a szerződéses, jogi rendszer azon részeit, amelyek erősítik Amerika biztonságát. Azokat az egyezményeket azonban, amelyek az európai szövetségesek biztonságát garantálták, gond nélkül felmondta. E téren már ciklusokon átnyúló a folyamatosság az amerikai külpolitikában. De Washington a térségben a bizonytalanságot növelve tudatosan felborítja Európán belül a felmondott megállapodások által szabályozott erőegyensúlyt is.

„Az Európai Unió pedig nemcsak szó nélkül tűri ennek a veszélyes tendenciának a kibontakozását, de tudatosan ki is szolgálja az európai lakosságot felelőtlenül veszélyeztető amerikai politikát”

Így amikor most Európában mindenki megkönnyebbülve figyeli Joe Biden Oroszország irányában megmutatkozó hirtelen támadt konstruktivitását, akkor elfelejtik, hogy az adott helyzetben ez ugyan erősíti a földrész biztonságát, ám Washington nem ezért, hanem kizárólag saját érdekeit szem előtt tartva akar tárgyalni Moszkvával. Közben tovább feszíti a helyzetet Kelet-Ukrajna körül, és ha a helyzet úgy hozza, ugyanúgy gyengíti az európai biztonságot, mint tette az ezt garantáló egyezmények felmondásával.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.