A II. világháború emlékezete máig megosztó téma Ukrajnában. Miközben az ország a mai napig ünnepként tartja számon a világháborúban aratott győzelmet és a náci megszállás alóli felszabadulást, addig az oroszoktól való kulturális távolság növelése, és az önálló államépítési hagyomány megteremtése érdekében a szovjetek ellen harcoló személyek valamint szervezetek emlékezete is egyre erősödik. Az ukrán-orosz történelmi kapcsolatokkal foglalkozó sorozat negyedik részében a II. világháború körüli ambivalenciákat vizsgáljuk.

Kosztur András írása a #moszkvater,com számára

A II. világháború során a harcok egyik fő színtereként Ukrajna volt az egyik legsúlyosabban érintett terület, amely fölött kétszer is átvonult a front, és amelynek lakói jelentős szerepet vállaltak a háborúban bekövetkezett fordulat kivívásában is. Egy friss felmérés szerint az ukránok többsége szerint éppen hazájuk volt az, amely a legtöbbet tette a náci Németország felett aratott győzelemért. Ennek ellenére Ukrajnában a háború kezdete óta egyre több, a II. világháborúhoz – másik nevén a Nagy Honvédő Háborúhoz – kapcsolódó emlékművet döntenek le.

„Ennek ellenére az említett felmérés szerint a lakosság nagy része nem tekinti ünnepnek a háború lezárásának napját, s arra inkább az emlékezés és megbékélés napjaként tekint”

Ennek a „meghasonlottságnak” az okai részben a korabeli eseményekben, részben pedig a mai politikai szándékokban rejlenek. Ukrajna már 1991-től kezdődően igyekezett valamilyen éles, jól meghatározható választóvonalat húzni saját maga és Oroszország között, ennek érdekében pedig az ukrán nemzeti identitás szerves részévé tettek több olyan eseményt és személyt is, akik éppen Moszkva elleni küzdelmük miatt kerültek be a történelem könyvekbe. Ezek közé tartozott Ivan Mazepa, aki Nagy Péter cár közeli bizalmasából vált annak ellenségévé, és a svédek szövetségesévé az északi háború során, vagy éppen Szimon Petljura, aki a bolsevikok ellen küzdő Ukrán Népköztársaság egyik vezetője volt.

„Idővel azonban a II. világháború korábban részben elhallgatott, részben elítélt figurái is egyre nagyobb szerepet kaptak az ukrán emlékezetpolitikában”

Ezek egyike volt az 1939-es, rövid életű független állam, Kárpát-Ukrajna, amelyet Augusztin Volosin vezetett, és amelynek a magyar csapatok bevonulása vetett véget. A Kárpát-Ukrajna körüli viták a magyar-ukrán ellentétek egyik történelmi hivatkozási pontjává is váltak az ukrán nacionalisták számára. Még jóval az elmúlt évek nyelvi és oktatási törvényei előtt támadások érték a Vereckei-hágónál felállított magyar honfoglalási emlékművet, mivel az ukrán nacionalisták szerint ezen a területen történt 1939-ben a Kárpát-Ukrajnát védő Szics gárdisták kivégzése a magyar vagy lengyel csapatok által.

„Szintén egyre nagyobb figyelmet kapott a II. világháborúban a szovjet csapatok ellen harcoló Ukrán Nacionalisták Szervezete – Ukrán Felkelő Hadsereg (OUN–UPA), és annak vezetői, Sztepan Bandera és Roman Suhevics”

Utóbbiakat már Viktor Juscsenko is megpróbálta Ukrajna Hősévé avatni 2010-ben, egy bírói ítélet azonban érvénytelenítette döntését, 2014 után azonban emlékezetük egyre inkább a hivatalos kijevi álláspont részévé vált, miközben a Győzelem napja jelentősége egyre csökkent. Az OUN–UPA kérdése az elmúlt években is komoly vitákat okozott az ukrán közéletben. A Vörös Hadseregben harcoló felmenőkkel rendelkező ukrán lakosság nagy része rossz szemmel nézte, hogy az egy ideig a németekkel is kollaboráló, és a szovjetek ellen harcoló felkelőket a többi veteránhoz hasonló tisztelettel kezelik.

De a kérdés problémát okozott Ukrajna más országokkal való viszonyában is. Oroszországon kívül Izrael és Lengyelország is többször nehezményezte az OUN–UPA dicsőítését. Előbbi az ukrán nacionalistáknak a holokauszt során játszott szerepe miatt, utóbbi pedig a volinyi mészárlás néven elhíresült, a mai Ukrajna területén élő lengyelek ellen elkövetett akciók miatt.

„A II. világháború kérdése területi okokból is ambivalens Ukrajna számára”

Miközben ugyanis Kijev egyre inkább hajlik afelé az álláspont felé, hogy a Szovjetuniót és a náci Németországot egyenlő mértékben a II. világháborút kirobbantó agresszornak tekintse. Sőt, a szovjet hadsereget is megszállóként értékelje – bár ez az abban harcoló ukránok magas száma miatt problémás –, addig többen figyelmeztettek az elmúlt években arra, hogy ez az álláspont következetesen végiggondolva súlyos károkat is okozhat Ukrajnának. Még a jelenlegi kormánypárt képviselői között is voltak olyanok, például Maksz Buzsanszkij, akik felhívták a figyelmet arra, hogy

„amennyiben a Szovjetunió 1939-es lengyelországi bevonulását Ukrajna törvénytelen agressziónak tekinti, úgy végső soron az ezen bevonulás következtében az országhoz került ukrán területek státuszát is megkérdőjelezheti”

Ukrajna ugyanis a II. világháború alatti/utáni szovjet területszerzések egyik haszonélvezője volt, és ennek köszönhetően sikerült az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság keretein belül egyesíteni az ukrán nemzeti gondolkodók által is ukrán földeknek tekintett területek nagy részét. 1939-ben Lengyelországtól a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SZSZK-hoz került a mai Voliny, Rivne, Ternopil, Lemberg és Ivano-Frankivszk megyék jelentős része. 1940-ben Romániától a Szovjetunióhoz került Besszarábia és Észak-Bukovina, utóbbi a mai Csernyivci megyét jelenti, előbbiből pedig a Moldovát a Fekete-tengertől elválasztó földsáv került Ukrajnához. 1945 után pedig Kárpátalja területe is az Ukrán SZSZK része lett.

„Az ukrán emlékezetpolitika ennek megfelelően nehezen tud mit kezdeni a II. világháborúval”

Egyrészt a jelenlegi politikai helyzetben kézenfekvőnek tűnne a múlt ezen részével való szakítás is, hiszen az elmúlt nyolc évben és most is jelentős szerepet játszó nacionalista erők a II. világháborús győzelem emlékét csupán szovjet maradványnak tekintik – nem véletlen járnak élen az emlékműbontásban is. Más kérdés, hogy egy ilyen szakítás felvállalása mennyire lenne előnyös egy olyan pillanatban, amikor Moszkva „nácitlanításra” hivatkozva indított háborút az ország ellen, és amikor éppen emiatt Kijev a mai Oroszországot hasonlítja a náci Németországhoz.

„De nehézséget okoz a társadalom hozzáállása is, amit jelez, hogy máig nem törölték el vagy helyezték át május 8-ra a május 9-i Győzelem napját, és nem született központi döntés a II. világháborús szovjet emlékművek eltávolításáról sem”

Ugyanis még a fentebb idézett felmérés szerint is a lakosság 40 százaléka ellenzi ezek elbontását (igaz, majdnem ugyanennyien vannak, akik számára a kérdés semleges), és így a bontás támogatói kevesebben vannak, mint azok, akik eltávolítanák az orosz irodalmat a tantervekből, az orosz zenét pedig kitiltanák a rádióból és a szórakoztató szférából. A háború vélhetően kedvez a II. világháború átértékelését érintő tendenciáknak – már csak a szembenálló felek szimbólum használata okán is –, azonban így sem világos még teljesen, hogy az ukrán emlékezetpolitika végül pontosan hol is állapodik meg ebben a kérdésben.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)