„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„A így egy decentralizáltabb, alkualapú kapcsolatrendszert hozna létre, ahol a gazdasági nyomásgyakorlás a fő eszköz. A szövetségi kapcsolatokat egy tranzakcionálisabb, feltételekhez kötött szolgáltatássá alakítaná át, amelyben már nem lenne magától értetődő az amerikai védőernyő”
Fotó:EUROPRESS/CHANDAN KHANNA/AFP
Ray Dalio, a neves befektető és makrogazdasági szakértő hosszú éveken át tartó kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy a történelem ismétli önmagát, és a nemzetek felemelkedése és hanyatlása egyfajta „Nagy Ciklus” mentén zajlik. Dalio szerint az Egyesült Államokban jelenleg több olyan kulcstényező is jelen van, amely a világrendszer átalakulását jelzi. Így a hatalmas államadósság és nagymértékű pénznyomtatás, mély belső konfliktusok a növekvő vagyoni és értékrendbeli szakadékok mentén kibontakozó politikai polarizáció miatt, illetve Kína, mint feltörekvő rivális nagyhatalom kihívása. Dalio rámutat, hogy ez a veszélyes hármas konstelláció utoljára az 1930 és 1945 közötti, drámai globális változásokat hozó időszakban állt fenn. A történelmi párhuzam felveti a legfontosabb kérdést, milyen válaszok születnek minderre a Fehér házban?
Donald Trump és gazdasági csapata – élén Scott Bessent pénzügyminiszterrel és Steven Miran vezető gazdasági tanácsadóval – radikális változásokat sürget.
„Diagnózisuk középpontjában az Egyesült Államok iparának leépülése áll, amelyet halálos fenyegetésnek tartanak”
Míg az 1950-es években az USA a világ gyártóközpontja volt, mára a feldolgozóipar hozzáadott értéke a GDP 28 százalékáról alig 10 százalékára csökkent, és Trump első ciklusának kereskedelmi háborúja sem tudta érdemben megfordítani ezt. A dezindusztrializáció letarolta Amerika ipari hátországát, a „rozsdaövezetet”, amelynek lakói a globalizáció vélt veszteseiként elsöprő többséggel Trumpra szavaztak.
„Mára az Egyesült Államok ipari kapacitásai messze elmaradnak Kínáétól, ami egy háborús helyzetben végzetes hátrányt jelent”
Így például egyetlen kínai állami cég tavaly több kereskedelmi hajót épített, mint amennyit Amerika a második világháború vége óta összesen.
Trump és csapata a Bretton Woods-i rendszer 1970-es évekbeli felbomlása után kialakult neoliberális világrendig vezeti vissza ennek a folyamatnak gyökereit. Ez a rendszer, bár lazább kereteket adott, mint elődje, továbbra is fenntartotta és megerősítette a dollár tartalékvaluta szerepét. A dollár „túlzott kiváltsága” lehetővé tette Amerika számára a túlköltekezést anélkül, hogy súlyos valutaválsággal kellett volna szembenéznie, ez viszont egyre nagyobb külkereskedelmi deficithez vezetett. A tartalékképzési igény felhajtotta a dollár árfolyamát, ami ugyan az amerikaiakat gazdagabbá tette (nagyobb vásárlóerő), de megdrágította az amerikai munkaerőt és termékeket a világpiacon, ami felgyorsította az ipari munkahelyek kiáramlását.
A folyamatot Kína 2001-es WTO-csatlakozása csak fokozta. A helyzetet további pénzügyi kihívások tetézik, amelyek megoldása egyre sürgetőbbé vált: számos elemző felhívta már arra a figyelmet, hogy az USA 36 000 milliárd dolláros szövetségi adósság halmából idén mintegy 9200 milliárdnyi adósságot kell refinanszíroznia, ami az összes kint lévő állampapír közel egyharmada.
„Ez a hatalmas refinanszírozási kényszer nyomás alá helyezi a kormányzatot, hiszen a növekvő adósságszolgálat elszívja azokat az erőforrásokat, amelyeket a hazai ipar újjáélesztésére lehetne fordítani”
A kialakult helyzethez jócskán hozzájárult az is, hogy az Egyesült Államok a második világháború vége óta aktív biztonsági ernyőt nyújt szövetségeseinek, valamint biztosítja a tengeri világkereskedelmi útvonalakat, ami óriási költségekkel járt. A globális katonai jelenlét, a bázisok üzemeltetése 70 országban, valamint a külföldi háborúk és beavatkozások hatalmas összegeket emésztettek fel. Trump csapata szerint pedig az USA birodalmi szerepvállalása mára veszteségessé vált.
Trump sokak által vitatott válasza, a szövetségesekre és riválisokra egyaránt kivetett vámterv nem csupán egy populista „kereskedelmi hiszti” vagy Kína-ellenes ad hoc lépés. Sokkal inkább egy átgondolt, bár rendkívül kockázatos, többlépcsős stratégia első, figyelemfelkeltő és nyomásgyakorló eleme lehet. A terv fő célja és egyben legnagyobb dilemmája, hogyan lehet egyszerre újraiparosítani az USA-t és megőrizni a dollár globális tartalékvaluta-státuszát? A legtöbb közgazdász szerint ez a két cél – az ipart segítő gyengébb és a tartalék státuszt biztosító erős valuta – eredendően kizárja egymást, Steven Miran szerint azonban ez mégis lehetséges. Így egy háromlépcsős „Make America Great Again (MAGA)-mesterterv” körvonalazódik a globális rend átalakítására.
„A mostani vámkáosz szakaszában a cél a maximális nyomásgyakorlás és bizonytalanság keltése, akár a tőzsdei esés vagy az átmeneti gazdasági lassulás árán is. Azaz a jelenlegi vámok csak az alku eszközeként szolgálnak. Miután a <sokkhatás> elérte célját, a terv a kölcsönösségen alapuló vámrendszer felé mozdulna el, ami megszüntetné az eszkalációs dinamikát és differenciálná az országokat”
A legspekulatívabb, de a terv szempontjából kulcsfontosságú elem egy új, átfogó nemzetközi valutamegállapodás lehetne – ezt nevezhetjük Mar-a-Lagó-egyezménynek. Ha a vámkáosz és a reciprokális vámok kellő nyomást gyakorolnak a fő kereskedelmi partnerekre, azok elfogadhatják a valuta megállapodást a vámok csökkentéséért cserébe. Miran szerint,
„ha a kereskedelmi egyensúly helyreállítása érdekében a dollár gyengülne, akkor nem lenne szükség a vámokra és egyéb protekcionista eszközökre, mert az amerikai export versenyképesebbé válna, a valuta manipuláció mértéke pedig csökkenne”
A tervhez kapcsolódik Bessent „zöld, sárga és piros kosár” elképzelése is, amely az országokat aszerint kategorizálná, hogy mennyire működnek együtt az új szabályrendszerrel. A „zöld” országok alacsony vámokat, katonai védelmet és preferált dollár hozzáférést kapnának, és vállalnák, hogy valutájukat a dollárhoz kötik és felértékelik. A többiek pedig magukra maradnának. Ez lehetővé tenné a dollár menedzselt gyengítését az amerikai export és az újraiparosítás érdekében, miközben a dollár iránti intézményesített kereslet a tartalékvaluta státuszt is megtartaná.
„A <MAGA-mesterterv> így egy decentralizáltabb, alkualapú kapcsolatrendszert hozna létre, ahol a gazdasági nyomásgyakorlás a fő eszköz. A szövetségi kapcsolatokat egy tranzakcionálisabb, feltételekhez kötött szolgáltatássá alakítaná át, amelyben már nem lenne magától értetődő az amerikai védőernyő”
A Trump-csapat a jelek szerint elvárná, hogy ezek a „kiváltságos” szövetségesek fizessenek is a védelemért anyagi hozzájárulással (például alacsony kamatozású, extrém hosszú lejáratú államkötvényekkel) vagy más jelentős gazdasági engedményekkel, lényegében „hűbéri adóként”. Ez illeszkedik abba a törekvésbe, hogy az USA a saját globális szerepvállalását a vélt terhek csökkentése, és a saját érdekek maximalizálása mentén definiálja újra.
Bár az általános importvámok növelik a termelési költségeket és inflációt gerjesztenek, egy éles költségsokk arra kényszerítheti az amerikai cégeket, hogy felülvizsgálják globális ellátási láncaikat, lokalizálják a beszerzést és újjáépítsék a hazai ipari kapacitást. A folyamatot célzott adókedvezmények, támogatások és kedvező szabályozások kísérnék, így a vámok innentől iparpolitikai eszközzé válnak. A terv hitelességét és a piaci félelmek enyhítését szolgálná az Elon Musk-féle Kormányzati Hatékonysági Osztály (DOGE), amely évi mintegy 1000 milliárd dollárt takarítana meg. Mindez jól illeszkedik Bessent „3-3-3 tervének” ambiciózus céljaihoz: 3 százalékos GDP-növekedés, 3 százalékos GDP-arányos költségvetési hiány, és napi 3 millió hordóval több olaj kitermelése.
Bár a MAGA-terv egyes elemei logikusnak tűnnek, a megvalósíthatóságával és a lehetséges következményeivel kapcsolatban óriási kérdőjelek és kockázatok merülnek fel. A terv leggyengébb pontja a bizalom. Egy új világrendet, különösen ha (kényszerített) együttműködésen alapul, nem lehet egyoldalú lépésekkel, fenyegetésekkel és a partnerek folyamatos bizonytalanságban tartásával felépíteni. Ha az USA felrúgja a saját kereskedelmi megállapodásait (pl. Kanada és Mexikó esetében), vagy ha azzal fenyegetőzik, hogy szövetségeseinek a területeit annektálja (Grönland), hogyan várhatja el, hogy más országok önként csatlakozzanak egy új, számukra potenciálisan hátrányosabb rendszerhez? A „zöld kosár” feltételei – a saját valuta felértékelése a dollárral szemben, a katonai védelemért való fizetés – „vazallus” státuszt jelentenének, amihez óriási bizalomra lenne szükség az USA iránt – ez jelenleg nem túl sok országban van meg. A kereskedelmi háborúk történelmi példái (lásd az 1930-as éveket) is óvatosságra intenek. Bár Miran szerint az USA egyedi helyzetben van, mert „mindenki az USA-ba akar exportálni dollárért”, ez a feltételezés sem biztos, hogy kiállja a próbát egy eszkalálódó globális konfliktusban.
„A terv egyik fő célja a dollár tartalékvaluta státuszának megőrzése, de ironikus módon éppen a radikalizmusa és a nemzetközi partnerek elidegenítése vezethet ennek a meggyengüléséhez. Ha túl sok ország keres alternatívákat, az alááshatja a dollár globális dominanciáját”
Valóban egy új korszak küszöbén állunk, ahol Washington megtette tétjeit, majd 19-re lapot húzott. A siker azon múlik, hogy az Egyesült Államok képes-e olyan mértékű bizalmat és vonzerőt sugározni, ami elegendő országot győz meg arról, hogy érdemes csatlakozni egy új világgazdasági rendhez, akár kedvezőtlenebb feltételek mellett is. A kudarc következményei beláthatatlanok. Az elhúzódó globális kereskedelmi háború, a nemzetközi bizalom további eróziója, a dollár tartalékvaluta státuszának megrendülése nemcsak Amerikát, de az egész világgazdaságot súlyos válságba sodorhatja. Trump terve olyan forgatókönyvet vázolt fel, amelyet az USA-nak – ha még továbbra is az elsőszámú nagyhatalom kíván maradni – előbb-utóbb valamilyen formában meg kell lépnie. Hogy a világ végül melyik utat választja, az a jövő nagy kérdése.
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
“Bár a MAGA-terv egyes elemei logikusnak tűnnek, a megvalósíthatóságával és a lehetséges következményeivel kapcsolatban óriási kérdőjelek és kockázatok merülnek fel.”
—————————————————————————
Óriási bukás a láthatáron! Anno, azokban az ötvenes években nemcsak más volt az ipar szerkezete és az előállított termékek köre, hanem a gyártási technológia is merőben más volt. Elég megnézni egy korabeli fényképet a Ford művek gyári futószalagáról. Ma robotok végzik ezt a munkás tízszeres teljesítménnyel és a gyártási minőség nagyságrenddel jobb. Egy korszerű autógyár sokkal kevesebb embernek ad munkát. (A példa szándékos, anno az autógyártás volt a húzó iparág.)
Kína ma nemcsak mennyiségben gyárt többet, hanem minőségben és korszerű tervezésben is élen jár. 1950-ben az USA-nak egyszerűen nem volt vetélytársa, ő uralta a piacot. Ezt visszahozni nem lehet.