//Itt a piros, hol a piros?
Vlagyimir Putyin találkozója Mihail Misusztyin kinevezett kormányfővel Moszkvában, 2020. január 15-én #moszkvater

Itt a piros, hol a piros?

A világ ezen a héten elsősorban Moszkvára figyelt, ahol Vlagyimir Putyin sokakat meglepve elindította a politikai rendszer átalakítását célzó alkotmányreformot, és lemondott a kormány. Közben kormányválságot élt át Ukrajna is, a Nyugat pedig megirigyelte az orosz-török tengely líbiai aktivizálódását.

Vlagyimir Putyin találkozója Mihail Misusztyin kinevezett kormányfővel Moszkvában, 2020. január 15-én #moszkvater
Vlagyimir Putyin találkozója Mihail Misusztyin kinevezett kormányfővel Moszkvában, 2020. január 15-én
Fotó_EUROPRESS/Alexey NIKOLSKY/SPUTNIK/AFP

Oroszország állt az elmúlt héten a sajtó figyelmének középpontjában. A politikai rendszer reformjának, ezzel gyakorlatilag a hatalmi átmenet megkezdésének a bejelentésével Vlagyimir Putyin sokkolta a világot. Az elemzők azóta azt találgatják, melyik székbe és mikor ül át az orosz elnök, és milyen lesz az Oroszország jövőjét Putyin mandátumának lejárta után is hosszú időre meghatározó rendszer.

„Putyin alkotmányreformja egy a világ nyilvánossága előtt zajló itt a piros, hol a piros játék, amelyben mindegy, hol a golyó, hiszen a játékot mindig ugyanaz a kéz irányítja”

A német Bild írja le ezzel a hasonlattal az Oroszországban történteket, megjegyezve, hogy Putyin nem mehet el csak úgy nyugdíjba. Ezzel egyet is érthetünk, hiszen a köré felépült rendszer, ezzel az ország stabilitását a 2024-ben lejáró elnöki mandátum utáni időkre is biztosítani kell. A liberális demokratikus modellel a ’90-es évek tapasztalata alapján nem érdemes még egyszer kísérletezni. Főképp akkor, amikor a világban olyan hatalmas bizonytalansággal járó átalakulás zajlik, mint most. Az ország modernizálása, a 21. század posztindusztriális kihívásaihoz igazítása, és globális pozícióinak a megtartása csakis stabil politikai átmenet biztosíthatja.  Bármilyen hihetetlen is egyeseknek, Putyint mindenek előtt nem a saját, hanem az ország jövője foglalkoztatja. Ez a jövő pedig nagy eséllyel a jelenlegi hibrid berendezkedés kereteinek a megtartásával és dinamizálásával lehet a legkevésbé hektikus.

„Nyugatról azonban ez sokak szemében úgy néz ki, hogy Putyin a változásoktól retteg”

Azt a Bild újságírója is látja, hogy Putyint nem a hatalomba szeretett bele, hanem küldetésként fogja fel elnökségét, mindezt azonban a szovjet típusú szocializálódásból vezeti le. Vladimir Kaminer az országot több mint húsz éve irányító szűk elitet a szovjet titkosszolgálat tisztjeinek egy csoportjaként írja le, amely a birodalom összeomlásából azt a következtetést vonta le, hogy Oroszországot ellenségek veszik körül, tele van tolvajokkal és ismét megbicsaklik, ha a nép kezébe adják a döntést.

A szerző szerint ez a kör úgy élte meg a Szovjetunió felbomlását, hogy amíg ők, az ország biztonságáért felelős emberek elmentek elszívni egy cigarettát, az ország hirtelen eltűnt, elárulták, eladták. Éppen ezért ezek a világot barátokra és ellenségekre osztó „szilovikok” önként nem adják át a hatalmat. Sőt, ahogy Kaminer látja, a gazdaságtól a művészeteken át a sajtóig mindent ellenőrizni akarnak, a határaikon ott is ellenséget látnak, ahol nincs, és rettegnek mindenféle változástól. Közben a nép arccal a föld felé, hátracsavart kézzel fekszik az aszfalton, a hatalom pedig azt hirdeti, hogy a társadalom elégedett.

„Ezzel a durván leegyszerűsítő helyzetképpel „csupán” az a baj, hogy a változásoktól a sokat megélt nép jobban fél, mint a hatalom, amely nem mellesleg a politikai rendszer dinamizálásában, hatékonyabbá tételében érdekelt. Mint ahogy a társadalom is. Oroszország pedig valóban ellenséges környezetben próbál egyről a kettőre jutni. Amióta pedig a ’90-es évek szétcsúszása után magát összeszedve felegyenesedett, geopolitikai vetélytársai mindent megtesznek azért, hogy ismét térdre kényszerítsék”

Ennek a kényszerítésnek az egyik eszköze az emlékezetpolitika. Mivel Putyin rendszerének ideológiai sarkköve a II. világháborúban aratott győzelem, a Nyugat mindent megtesz a Szovjetunió Hitler legyőzésében játszott szerepének kisebbítése érdekében. Ezért az Európai Parlament előbb határozatban tette a náci Németország mellett a Szovjetuniót is felelőssé a világháború kirobbanásáért, majd most újabb vitában vádolta meg Putyint a történelem meghamisításával. Ebben a „harcban” az élen jár Lengyelország, ahol még Varsó felszabadulásának az évfordulóján is igyekeztek sokan elhallgatni a szovjet hadsereg ebben játszott szerepét. Erre a Kreml korabeli dokumentumok közzétételével válaszolt, és mint Putyin bejelentette, létrehozzák a II. világháborúval kapcsolatos archív anyagok központját

Persze, vannak a nyugati sajtóban olyan elemzők is bőven, akik nem a liberális demokrácia modell felől ítélik meg a most elkezdődött folyamatot. Az ugyancsak német Die Weltben Pavel Loksin éppenséggel esélyt lát a politikai rendszer átalakításában. Mint fogalmaz, e reformoknak semmi közük nincs a nyugati értelmezésben vett demokráciához és a jogállamhoz, ennek ellenére a hatalmi ágak, a parlament, az elnök és az államtanács közötti jogkörök újraelosztása levegőhöz juttathatja a rendszert, és feloldhat bizonyos belső akadályokat.

„A súlyok és ellensúlyok átrendezése olyan berendezkedést hozhat létre, amely túlélheti magát Vlagyimir Putyin is”

Jelenleg az intézményrendszer gyenge, működése nem hatékony, az eliten belüli két fő tábor nagy állami cégek érdekeitől kísért egymásnak feszülése pedig még inkább lebénítja. Az úgynevezett szilovikok, az erőszak szervezetek köré tömörült csoport és a liberális gazdasági blokk azonban most új platformot kaphat a kompromisszumra. A szerző szerint Mihail Misusztyin kormányfői kinevezése szintén segítheti ezt, mert elődjével ellentétben egyik tábor sem mondhatja a magáénak. Loksin szerint most a Kreml azt üzente az elitnek, hogy eljött a kompromisszumok ideje. Ez azonban azzal jár, hogy Putyin a nemzet vezetőjeként döntőbíróként ügyel a stabilitást biztosító egyensúlyok fenntartására.

„Eközben azonban Oroszországon kívül is zajlik az élet, így a Moszkva-Ankara tengelyt ellensúlyozandó, Berlin csúcstalálkozó rendezésével kapcsolódott be a líbiai rendezésbe”

Ahogy a Le Monde fogalmaz, Németország az elmúlt időszak sorozatos kudarcait látva a Nyugat, ezen belül is az Európai Unió diplomáciai közvetítő szerepét szeretné erősíteni. Mint a szerző megjegyzi, a nyugati világot mindenek előtt Oroszország és Törökország líbiai aktivizálódása sarkallta erre a lépésre, amelytől azt reméli, hogy az egység megteremtésével visszatérhet a játszmába. A vasárnapi berlini találkozón házigazda Angela Merkel mellett részt vett az orosz, a török, az egyiptomi és a francia elnök, a brit kormányfő, valamint az amerikai külügyminiszter, s természetesen a Líbiában szemben álló felek is.

S hát ne felejtsük el azt sem, hogy – mintha megirigyelte volna a Moszkvára irányuló figyelmet – Ukrajna sem akart kimaradni az első oldalas hírekből. Egy valóban kínos – egyébként a miniszterek egymás közt oroszul beszéltek – beszélgetés kiszivárogtatása nyomán lemondott a kormány. Igaz, nem a radának, mint azt kellett volna, hanem az elnöknek, Volodimir Zelenszkij pedig a lemondást nem fogadta el. Ügyes!

„Ezzel párhuzamosan Kijev ismét nekifutott a decentralizációról szóló törvénynek, amely bíráló szerint többek között a járások kiiktatásával inkább központosít. A rada ugyanakkor már első olvasatban elfogadta a középiskolai oktatást szabályozó,  korábbi irányvonalon semmit sem változtató, a kisebbségeket három kategóriába soroló törvényt”

Mint arról a sajtó beszámolt, a törvény három csoportba sorolja az Ukrajnában élő kisebbségeket, és eszerint ír elő számukra megfelelőnek tartott oktatást. Az első az úgynevezett őslakos népek, amelybe főként a krími tatárok tartoznak, s amelyeknek nincs saját államuk, valamint nyelvük különösen megóvásra, fejlesztésre szorul. Számukra a törvény biztosítja az anyanyelven történő oktatást az ukrán nyelv tanulása mellett az elsőtől a tizenkettedik osztályig.

A második csoportba az európai uniós tagállamok nyelvét beszélő kisebbségek kerültek. Számukra az ötödik osztályig biztosított az anyanyelven történő oktatás. Az ötödik osztályban az éves óraszámok legkevesebb 20 százalékánál viszont már el kell érni, hogy ukrán nyelven folyjon az oktatás, és ezt folyamatosan növelni kell. A kilencedik osztályig ennek az aránynak a tantárgyak 40 százalékáig kell eljutnia, a felsőbb osztályokban pedig legalább a 60 százalékot el kell érnie.

A harmadik modellt a maradék, az ukránhoz közel álló nyelvet beszélőknek, elsősorban az orosz ajkúak számára dolgozták ki. Számukra az ötödik osztályig szintén biztosított az anyanyelven történő oktatás. Az ötödik osztályban és attól felfelé viszont legalább a tanórák 80 százalékában át kell térniük az ukrán nyelvű oktatásra.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.