Felvette az odadobott kesztyűt Vlagyimir Putyin, és a jelenlegi helyzetben a katonai és a politikai kihívásoknak is megfelelő logikus és racionális választ adott a háború folytatásának jogi kereteit megalapozó referendumokkal, és a részleges mozgósítással. Moszkva már a háború eszkalálására kényszerült, de még mindig megpróbálja ezt a kiterjesztést észszerű keretek között tartani. A nyugati fősodor persze ezt nem így gondolja, de csak azért, mert egyáltalán nem próbálja megérteni Putyin gondolkodását. Most erre teszünk kísérletet. Gondolatok a háború újabb szakaszába lépve.

Új, minden eddiginél pusztítóbb szakaszába lépett a háború Ukrajnában. Az eddig fél kézzel, takarékos üzemmódban, jelentős létszám hátrányban működő orosz hadigépezet magasabb fokozatba kapcsol. Ezt az eszkalációt konkrétan a harkivi fronton beállt fordulat, a váratlanul hatékony és sikeres ukrán ellentámadás, valamint az orosz védelem összeomlása váltotta ki.

„Ukrajna utolsó erejét összeszedve meglódult, hogy igazolja valahogy a nyugati támogatások megalapozottságát, hogy aztán még maga is meglepődjön azon, mennyire nem készült fel erre az orosz védelem”

Kijev ettől vérszemet kapott, Moszkva pedig lépéskényszerbe került, és nem várhatja ki a telet a frontok tartásával elütve az időt. A fagyok beállta mindenképpen eszkalálta volna a háborút, de mivel a jól érezhetően az angolszász stratégák keze nyomát viselő ellentámadással, a front széthúzásával az ukrán erők átvették a kezdeményezést, a Kremlnek már a tél beállta előtt lépnie kellett. De azt is látni kell, hogy 300 ezer tartalékosnak az első vonalba küldése nem oldaná meg az oroszok gondjait. Úgy járnának, mint az ukrán területvédelmisek, akiket a politikai akarat egyre gyakrabban küld a „húsdarálóba”, ezzel az értelmetlen halálba. Felválthatják, illetve erősíthetik viszont a front mögött működő egységeket, hiszen enélkül nem lehet sikeres egy hadművelet. De leválthatnak máshol is az országon belül olyan egységeket, amelyek harcképesebbek lehetnek náluk a fronton.

„Az is egyértelmű, hogy ez a tartalékos állomány igazán csak a télen vethető be, ennél korábban legfeljebb a fronton tátongó lyukakat lehet ennek az élőerőnek a megjelenésével betömni. No, de az sem elhanyagolható, később pedig az ukránok erőkével egyenlő létszám kialakulása már éreztetheti a hatását. Addig viszont az ukránok biztosan megpróbálják kihasználni a számukra nyíló legalább 2 hónapos ablakot”

De úgy is nézhetjük a dolgot, hogy a Kreml felvette a Washington, London, Berlin és Párizs által odavetett kesztyűt, elfogadta a Nyugat kihívását. Mert az eszkaláció része az Ukrajnába egyre nagyobb mennyiségben ömlő fegyver is. A nyugati vezetők láthatóan eltökéltek arra, hogy az ukrajnai frontokon fektessék ki Oroszországot. Végképp elveszítse birodalmi, globális hatalmi státusát, egyszóval a Nyugat évtizedekre lerendezné az „orosz kérdést”. Olyannyira, hogy az amerikai agytrösztökben már Oroszország szétesésének forgatókönyvein dolgoznak.

„Moszkva számára tehát egzisztenciális kérdéssé vált – azzá tették ellenfelei – az ukrajnai háború, így bármennyire más elképzelései voltak, nem kerülheti meg annak további eszkalálását”

Ebben a háborúban ugyanis az egyik félnek meg kell törnie, és Oroszország még azt sem engedheti meg magának, hogy teljesen legyengülve, a kezét utolsó erőfeszítésével felemelő megtépázott, de győztes bokszolóként szálljon ki a ringből. Vlagyimir Putyin tehát lépett, és hosszú tépelődés után részleges mozgósítást jelentett be.

S a dolgok ezzel még nem érnek véget. Négy orosz ellenőrzés alatt álló ukrán megye, a történelmi Novorosszija nagyjából fele pillanatokon belül csatlakozik Oroszországhoz, amellyel felbolydul annak eddig a háború ellenére nyugodt élete is.

„Az orosz társadalom mellett ezután már nem tud úgy elmenni a háború, mint idáig. A lakosság egyre nagyobb része fogja azt a saját bőrén is érezni”

A mostanáig inkább csak a televízióban dúló háború szép lassan valósággá válik. Eddig a „különleges katonai műveletek” egzisztenciálisan leginkább a középosztályt, ezen belül is a társadalom maximum 10 százalékát kitevő ellenzéki érzelmű részét érintették. S nem csak egzisztenciálisan, de érzelmileg is. Mint ahogy a társadalom másik szintén aktív, ennél jóval nagyobb arányt képviselő táborát, a patriótákat is. Ők pozitívan, az orosz nagyság visszatérésének esélyeként, pontosabban folytatásaként élték meg az elmúlt fél évet, és Harkiv megye elvesztése után ugyancsak felerősödött a hangjuk. Keményebb fellépést, sikereket várnak a hatalomtól. De immár megérinti a háború szele az ez iránt idáig közömbös tömeget is, amelyet Izjum feladása sem rendített meg, és önfeledten ünnepelte Moszkva születésnapját, itta a sört, falta a pirogot és gyönyörködött a tűzijátékban.

„Most valahol ott tartunk, hogy az orosz elit még a <különleges katonai műveletek> világában él, míg a társadalom egyre inkább megérti, hogy ez bizony már háború. S a háborút azért természetes módon a többség Oroszországban sem szereti, legfőképpen pedig nem akar benne résztvenni”

A referendumok kiírása, és az október 1-ig jó eséllyel befejeződő csatlakozás Oroszországhoz erősen emlékeztet az invázió megindulása előtti napok történetéhez. Míg február 24. előtt a két szeparatista alakulat elismerése a támadás megindításához, a mostani aktus(ok) a „különleges katonai műveletről” a háborúra történő átálláshoz teremti meg a jogi alapot. S nem utolsó sorban ennek részeként ahhoz is, hogy a mozgósított tartalékosok, de szükség esetén akár sorállomány is bevethető legyen a haza védelmében, az orosz törvények szerint kvázi belföldön.

„Ezzel tehát Putyin katonai értelemben is kiszélesítette a mozgásterét, az élőerő említett növelésétől egészen a taktikai atomfegyver bevetéséig eszközök sora áll a rendelkezésére. Legalábbis az orosz jog alapján. S hogy mit szól ehhez a Nyugat? Ezen már rég túl vagyunk!”

De az orosz elnök lehetőségeit politikai értelemben is bővíti ez a lépés. Ne felejtsük el, hogy e területek csatlakozásával még egy sikeres ukrán ellentámadás sem tüntetné el az „orosz státus” kérdését. Ezen kívül Putyin olyan helyzetet teremt utódai részére is, amelyben már minden leendő orosz vezetőnek megnő a felelőssége Novorosszijával szemben. Így pedig az ott élő orosz identitású lakosság elárulása nélkül Putyin háborújától, magától Putyintól sem nagyon lehet majd a jövőben elhatárolódni. Ráadásul e megyék csatlakozásával Oroszországhoz Moszkva nyomást gyakorol Ukrajnára és az Egyesült Államokra is, egyúttal azt üzeni, hogy az ukrán ellentámadás nem térítette el Moszkvát az eredeti céljaitól. Ezen kívül ez a lépés az utóbbi két hét katonai értelemben vett sikertelenségeit is kompenzálhatja az orosz társadalom jelenleg leghangosabb, és a belső stabilitásra potenciálisan veszélyt jelentő szegmensében. Persze, természetesen vannak és lesznek a behívótól félve tiltakozások, ám ez egyelőre teljesen kezelhető.

„A lényeg, hogy Moszkva legalább az orosz társadalom szemében visszavegye a kezdeményezést”

Vannak, akik szerint ez a lélektani hatás fontosabb, mint a mozgósítás lehetséges eredménye a fronthelyzet alakulásában. Vannak olyan vélemények is, hogy ezzel a mozgósítással Putyin valójában tárgyaló asztalhoz ültetné Ukrajnát, hiszen ezt kérte tőle a napokban a kínai és az indiai vezető is, véleményem szerint azonban jelenleg mindkét fél győzelemre játszik, nem pedig a másikat szeretné tárgyalásra bírni. Putyinnak a háború minél gyorsabb befejezésére tett ígéretét inkább úgy értelmezném, hogy a katonai helyzet átbilletésével, ezzel párhuzamosan az energetikai infrastruktúra rombolásával a télen megtörné az ukrán ellenállást. Persze, ehhez még az ukránoknak, és főleg a nyugatiaknak is lesz pár szavuk.

„Magától értetődően merül fel a kérdés, hogy miért kellett erre a mobilizációra több mint fél évet várni?”

Kezdjük azzal, hogy Putyin kezdettől fogva nem háborúban, hanem „különleges katonai műveletben” gondolkodott. Ez az elnevezés egyáltalán nem elterelés, hanem tökéletesen lefedi az eredeti elképzeléseket. Politikai okokból a Kreml még akkor is ragaszkodott a visszafogott, fél kézzel vívott műveletekhez, mikor kiderült, hogy tetszik, nem tetszik, belesodródott egy komoly háborúba. Az sem tántorította el Putyint ettől az elképzeléstől, a műveletek totális háborúvá kiterjesztésétől, amikor egyértelművé vált, hogy egyrészről Ukrajna már azt folytatja, másrészről az egész eltökélt Nyugattal áll szemben. Bízott a technikai, mindenek előtt a 6-8-szoros tüzérségi fölényben, és a télben. Egy sikeres háborúhoz azonban nem csak vas, hanem bakancs is kell, és nagyjából 200 ezres létszámmal jó kétszer ennyi ellen, csak ennyire telik. A végső lökést a harkivi front összeomlása, az ennek következtében az ellenfél szemében, az orosz társadalom egy meghatározó részében és Oroszország nemzetközi pozícióit is veszélyeztetően a globális porondon elszenvedett presztízsveszteség adta meg.

„Putyin láthatóan még ekkor is sokat vívódott az eszkaláció mértékén, végül az eddigi logika kereteiben maradva racionális, jó eséllyel a front kihívásait is kezelni képes, valamint a belpolitikai stabilitást is megőrző lépések mellett döntött”

Tudom, sokaknak nehéz ezt elhinni, de az orosz elnök most is hű maradt önmagához, és az idő majd eldönti, hogy az invázió megindításával elszámolta-e magát, ám utána végig racionálisan, kiszámíthatóan, a lehetőségekhez mérten is biztonsági játékot játszva, a kockázatokat csökkenteni próbálva cselekedett.

S ebben a logikában gondolkodva igazat kell adnom azoknak, akik szerint Putyin szemében jelenleg nem is az Ukrajnában vívott háború, hanem a globalista, liberális világ és az Oroszország közötti szembenállás az első számú prioritás. Ennek keretében kiemelt fontosságú az Európával vívott gazdasági háború. Ennek van e narratíva szerint alárendelve az ukrajnai háború is, amelynek az elhúzódása megtörheti Európát, amely nem csupán az orosz, hanem az amerikai érdekeklnek is megfelel. A „különleges katonai művelet” célja e gondolatmenet szerint nemcsak az ukrán, hanem az európai projekt lezárása is lehet.

„Emellett vívja a maga mentális harcát az országon belül az orosz társadalom gondolkodásának megváltoztatásáért, a szuverenitást és a családot a középpontba helyező konzervatív gondolkodás térnyeréséért, a nyugatos, kozmopolita globalizmus eltüntetéséért”

E tekintetben lényeges, és az orosz birodalmi gondolkodás, az orosz nagyság keretei között válik igazán érthetővé a Putyin által egyfajta polgárháborúként értelmezett harc Ukrajnában. S csak mindezek után következik fontosságban az Amerikával vívott proxy háború. Én ugyan ezt a liberális világ és Oroszország szembenállásának részeként látom az új világrendért folyó harc keretében, ám ez a lényegen nem sokat változtat. Azt minden esetre ez a prioritási sorrend megérteti, hogy Putyin hosszú, soklépcsős vetélkedéssel, szembenállással számol, amelyben csak egy fejezet az Ukrajnai háború, amelyben nem szeretné ellőni az összes töltényét. Láthatóan épp ezt szeretné elérni a Nyugat, kérdés hát, hogy melyik akarat érvényesül.