Putyin és az oroszok történelmi küldetése

Az új tanévre átírták a 11. osztályosok történelem tankönyvét. Az új megközelítésben a korábbinál egyértelműen pozitívabban tűnik fel a szovjet korszak. E logika alapján a magyar 1956-ot is előnytelen színben tünteti fel, amit mi természetesen nem fogadhatunk el. A kérdést azonban a történelmi távlatba kell helyeznünk, hogy jobban megértsük ezt a barátságtalan lépést.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Az ukrán-orosz háború sok nagyon kellemetlen következménnyel járt, és fog még járni Európa számára. Az Európai Unió és Oroszország közötti kifejezetten jó viszony mára egyértelműen negatívra fordult, s ha ez rendeződni is fog, az akkor is évekbe telik. Mindezeken túl ott van az a kölcsönös bizalomvesztés, amely Putyinra is igaz lett, mivel a hírek szerint úgy írták át a 17 éveseknek szóló történelem könyvet, hogy abban az 1956-os Magyarországi szovjet bevonulást helyes, míg a kivonulást Közép-Európából elhibázott döntésként említik. Az 1956-os magyar népfölkeléssel az orosz tankönyv két bekezdésben foglalkozik, ahol az olvasható, hogy

„Sztálin személyi kultuszának kritikáját számos kelet-európai országban felhasználták a szovjetellenes erők. (…) A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában”

(idézi: https://g7.hu/vilag/20230827.) Ez így természetesen nem igaz, bár erről lehet vitázni, az ENSZ különbizottsága megállapította, hogy „a magyar szabadságharc kommunista provokációra kirobbant spontán felkelés volt…” Semmi közük nem volt a nyugati titkosszolgálatoknak a felkelés kirobbanásához, leszámítva a Szabad Európa rádió megtévesztő adásait, amelyek azt sugallták, hogy a magyarok számíthatnak a nyugati segítségre. A magyar kommunisták keményvonalasai, mint Rákosi, Gerő és Farkas Mihály szándékosan készíthettek elő egy nagyobb provokációt, amelyből azonban világtörténelmi jelentőségű esemény lett.

„A Vörös Hadsereg 1956. november 4-én egy országos támogatottságú szabadságharc leverését kezdte meg”

A Kreml által elhatározott cél, hogy kiegyenesítsék a szovjet-orosz történelem elavultnak számító tételeit, ilyen módon biztos nem fog sikerülni. Magyarországon 1956-ban ugyanis konkrétan erőszakot vettek egy népen, aminek nem mellesleg olyan következménye lett, hogy a világháborúban hősiesen küzdő Szovjetunió imázsát egy pillanat alatt porig rombolta, és olyan erkölcsi eróziót indított meg, amely eltartott 1989-ig. A Nyugat a Vasfüggönyön át csak nehezen tudott ügynököket átjuttatni, ezért is képtelenség, hogy ők szervezték volna meg ’56-ot. Ha az idézett tétel tényleg így kerül be az orosz tankönyvekbe, akkor az szomorú és mondhatjuk, elhibázott döntés, mert több ponton is hamis állításokat tartalmaz.

„Egy hamis történelmi narratíva erőltetése nem fog segíteni a párbeszéd kialakulásában”

Mert az még elfogadható érv, hogy a II. világháborúban a Szovjetunió a háborús mechanizmus (csapás-ellencsapás) elve alapján járt el, de azt követően erre már nem lehetett hivatkozni, az már birodalmi zsarnokság volt.

Oroszországnak több évszázados törekvése volt, hogy a birodalom fennhatóságát a Balkánig terjesszék ki, márpedig a Balkánra Közép-Európán keresztül vezetett az út. Ezért állt Szentpétervár folyamatosan hadban az Oszmán Birodalommal, amely uralta a térséget, és ezért kötöttek többször katonai szövetséget a Habsburg Birodalommal. Nagy nehézségek, több kisebb, és két világháború után sikerült elérni, hogy szovjet-orosz uralom alá került Európa központi része a Berlin-Prága-Pozsony- Budapest tengely mentén. Egyben a balkáni tengerszorosok is nyitottá váltak az orosz kereskedelmi- és hadi hajók számára. Ráadásul a török-orosz kapcsolatok meglepő fordulatot vettek Lenin és Kemál Atatürk kapcsolata révén, az ellenségekből barátok lettek.

„Ez a nyugati irányú orosz expanzió meggyőződésem szerint az oroszok egyik nagy történelmi küldetése volt, függetlenül attól, hogy erről nekünk mi a véleményünk”

És valószínű, hogy Putyin ezt a történelmi küldetést igyekszik most a történelem könyvek átírásával valamilyen mértékben elismertté tenni, köztudatba hozni, hiszen ennek elérése kétségtelenül rengeteg áldozattal járt részükről. Arról nem is beszélve, hogy a Nyugat politikai és az angolszász államok meghatározó katonai segítsége nélkül kérdéses, hogy mennyire tudták volna érni ezt a célt.

Ha az orosz expanzió lényegét nem értjük meg, akkor magát az orosz történelmi magatartást sem fogjuk megérteni. Azonban van itt egy probléma. Hiába jutottak el ugyanis az orosz csapatok Berlinig, Budapestig, hiába szilárdították meg itt hatalmukat, az évtizedek múlásával világossá vált, hogy az orosz itt nem tud tartósan megtelepedni.

„Az itteni népek – elég ha csak a magyarokra és a lengyelekre koncentrálunk – elég hosszú és értékes történelemmel rendelkeznek, elég öntudatosak ahhoz, hogy ne tűrjenek el maguk fölött idegen, zsarnoki vagy atyáskodó hatalmat”

Az oroszoknak is viszonylag nagy tapasztaltuk van nem orosz népek fölötti uralomban, ha azt vesszük Putyin remekül oldotta meg a csecsen kérdést, lezárva és egyben szövetségesévé téve a kis kaukázusi országot. De az a forma, ahogy Szovjet-Oroszország megjelent 1914-ben és 1944-ben a magyar határon, tehát erővel és brutalitással, nők tömeges erőszakával semmiképpen nem lehet számunkra elfogadható. Aztán eljött 1989, és egy olyan váratlan megszabadulás a szovjet jelenléttől, amit már-már csodának is nevezhetnénk, mert erre senki, de tényleg senki nem számított. Bevált a Ronald Reagen által indított csillagháborús ál-fegyverkezési verseny, és a könyörtelen „kamatlábak” padlóra küldték a szovjet népgazdaságot. Mint a g7.hu portál írásában idézi,

„a most átírt orosz történelem könyv a szovjet szatellit államok, többek között Magyarország elengedését is óriási hibának tartja”

Ahogy a tankönyv fogalmaz, „1989-ben megkezdődött a szovjet csapatok egyoldalú kivonása Kelet- és Közép-Európából. Ez különösen átgondolatlan döntés volt, mert a szovjet katonai jelenlét gyengülése a szövetséges országokban a nacionalista és szovjetellenes érzelmek erősödését okozta, és ezzel megszakadtak a Kelet-Európához fűződő hagyományos kapcsolatok”. Ebben a kontextusban Gorbacsov a nyugati népszerűséget hajhászó, egyoldalú engedményeket tevő politikai szereplőként jelenik meg, akinek az elhamarkodott reformjai, a glasznoszty és a peresztrojka végül a szovjet állam széteséséhez vezettek.

Gorbacsov azonban a mi szempontunkból jól tette, amit tett és megtörtént az elképzelhetetlen, hogy egy birodalom harc nélkül kivonul egy olyan területről, ahová egyébként sok idő és sok áldozat után eljutott. A szovjetizáció nem hozott sem gazdasági emelkedést, sem szellemi-lelki megújulást, de éppen hogy ezek ellentétét eredményezte, még ha ez a birodalmi szellemben gondolkodó Putyin számára nem is elfogadható tény. Az orosz elnök mondhatná azt is, hogy igen, a Szovjetuniónak is megvoltak a maga bűnei, nemcsak külföldön, de otthon is, elég a Gulágot megemlíteni, hiszen ezt ő is tudja.

„Ehelyett inkább a birodalmi narratívát veszi elő, mintegy a Szovjetunió szellemi örökösének szerepébe kerülve”

Ennek az egyik kiváltó oka az elmúlt években a Nyugat részéről tapasztalt oroszellenesség, és a meg sem indult történelmi párbeszéd hiánya. A mostani háborúskodás tehát felébresztette vagy fölerősítette Putyinban a birodalmi eszmeiséget, a birodalmi szemszögből adott történelmi narratívákat, és erre tényleg semmi szükség nem lett volna, ha Oroszországot nem szorítják a falnak a NATO keletre tolásával, és az ukránok fölheccelésével.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com