//Orbán miatt bukott a birodalom

Orbán miatt bukott a birodalom

MEGOSZTÁS

A nap, amikor Konstantinápolyt elfoglalták az oszmán hadak – Éppen ma, 466 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én esett el a keleti keresztény világ központja, és ezzel megszűnt létezni a Bizánci Birodalom.

Rengeteget veszítettünk ezzel, hiszen a felvilágosodás korának történészeinek Konstantinápolyról alkotott negatív véleménye ellenére ki kell jelentenünk, hogy Bizánc hatása mind máig érzékelhetőek a világ műveltségében, és ennek a birodalomnak volt köszönhető, hogy fennmaradt a rómaiak jogi munkássága. Uralkodóinak, vagy ahogy nevezzük, a bizánci császároknak remek érzéke volt az államigazgatáshoz, a diplomáciához és a hadviseléshez. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország a bizánciaknak köszönhetően ismerte meg a keresztény vallást, tőlük kaptuk azt a gyönyörű szertartási rendet, amelyet mindmáig tartunk templomainkban, és általuk jutottak el hozzánk az egyházatyák tanításai.

Maga a birodalom hanyatlása természetesen nem az 1453-as oszmán ostrommal kezdődött, hanem sokkal korábban. Bizonyos történészi körök 1071-re teszik, míg mások 1204-re, amikor a keresztes háborúban részt vevő nyugati haderő a velenceiek hatására a Szentföld helyett Bizáncot ostromolta meg és foglalta el. Noha a keleti kereszténység bástyája kitartott, az oszmán terjeszkedésnek végül nem tudott ellenállni. Igaz, 1422-ben II. Murád támadását visszaverték, ám ahelyett, hogy ez a siker meghozta volna a békét, az enyhülést és a felvirágozást a birodalomnak – amely ekkor már csak a gigantikus fővárost és a Boszporusz és a Dardanellák szorosainak néhány erődítményét tartotta a kezében –, II. Mehmed 1451-es trónra lépését követően már látható volt, hogy Konstantinápoly nem lesz képes egy újabb támadásnak ellenállni. Az új szultán elsőként elvágta az élelmiszer-utánpótlást biztosító útvonalakat. Majd 1452 elején erődöt építtetett a Boszporusz északi bejáratához, és egy 120 hajóból álló flottát szereltetett fel, ezzel lehetőséget teremtett Bizánc roppant falainak ostromára.

„Az utolsó császár, az 1449-ben megkoronázott XI. Konstantin 1452 decemberében segélykérő levelet írt IV. Miklós pápának, ám az európai politikai helyzet – az éppen befejeződő százéves háború, a német széttagoltság, Magyarország 1448-as rigómezei veresége – nem tette lehetővé egy keresztes háború indítását, bár az ortodox birodalom még az utolsó pillanatokban is ebben reménykedett”

Amikor megindultak az oszmán hadak Bizánc ellen, a város legfontosabb védelmezője a több min 20 kilométer hosszú hármas falrendszer volt, mely minden oldalról védte a várost és valószínűleg az addigi történelem legerősebb védelmi rendszerének számított. Összesen 5000 bizánci és 2000 genovai zsoldos védelmezte a megközelítőleg 50 ezer fős lakosságot, és a védelmet maga a császár koordinálta, míg a tengeri falnál illetve az aknázással szemben Loukas Notaras nagyherceg vezette a katonákat, ugyanakkor a zsoldosok élén Giovanni Giustiniani kapitány állt. Ezen kívül az Aranyszarv öbölben 26 hajó segítette az ellenállást, melyek közül 10 volt Bizánc tulajdonában, de a legtöbb kiválóan fel volt fegyverezve, és egy torkolatzárral kívánták a hajók mellett megakadályozni azt, hogy a törökök betörjenek az öbölbe.

A támadókról nincsenek ilyen pontos adatok, a kor krónikásainak munkáiban 80-150 ezer főről olvashatunk, amiből az első szám járhat közelebb a valósághoz. Igaz, ebbe a számba már beletartozik a sereg magját alkotó lovasság és a mintegy 5-10 ezer janicsárból álló elitalakulat is. A tenger felől 100-200 közötti számú hajó vonult fel, és ezekből megközelítőleg 30-32 hajó vett részt aktívan az ostromban.

„A fő gondot azonban egy magyar ágyúmester okozta – csak annyi maradt fenn a nevéből, hogy a családi neve Orbán volt –, aki miután a bizánciaktól nem kapta meg azt a pénzt, amit a tüzérség fejlesztéséért elkért, így beállt II. Mehmed zsoldjába. Orbán egyrészt mintegy 100 ágyúra növelte az oszmán tüzérségi arzenált, melyek között olyan hatalmas ostromágyúk is voltak, melyeket – a krónikások leírásai alapján – 60 ökör és 400 ember vonszolt az ostrom helyszínére”

Maga az ostrom 1453. április 2-án kezdődött, de ezen a napon a védők sikerrel zártál el láncokkal a városhoz vezető hajóutat, így a törökök később is sikertelenül próbáltak meg hajóikkal behatolni az Aranyszarv-öbölbe. Egy darabig nem is maradt más választásuk, mint a legerősebb védvonalak elleni támadás, egészen addig, amíg április 23-án az ostromlók egy kerülő szárazföldi úton kisebb hajókat juttattak az Aranyszarv-öbölbe, így a tenger felől is támadni tudták már a várost. Az eddig remekül küzdő, és minden ostromot visszaverő védőknek ezt követően meg kellett osztaniuk erőiket, ám lassan kezdtek kifogyni az élelemből és a hadi felszerelésből, ráadásul a különböző kitörési akcióik sem jártak túl nagy sikerrel.

A védősereg továbbra is bízott a keresztény világ segítségében, ám amikor május 23-án egy kis velencei hajóraj legénysége a városba érve elárulta, hogy a bizánciak a tengerről nem számíthatnak erősítésre és készleteik feltöltésére, a hír meglehetősen demoralizálta a védősereget. II. Mehmed is tartott a nyugati világ felmentő seregeitől, így május 28-ról 29-re virradó éjszakán megindult a mindent eldöntő roham, de egyiket a másik után verték vissza a védők, így a támadók bevetették az elitcsapatokat, a janicsárokat.

Május 28-án, a végső ostrom előtt a város falain litániát tartottak, a Hagia Sophiában keresztény misét mondtak – mint kiderült, a legutolsót – a császár pedig a vár védői között, a Szent Romanosz kapunál töltötte az éjszakát. Másnap hajnalban indult meg a végső roham, ami a bizánciak számára végzetesen alakult. A legendás Giustiniani életét vesztette, és a zűrzavarban emberei nyitva hagyták a város egyik kisebb kapuját – a Kerkoportát – ahol a törökök bejutottak a városba. Ezzel egy időben, a frontális támadás során XI. Konstantin is hősi halált halt, ezután pedig Mehmed csapatai elfoglalták a várost, és hatalmas vérengzést rendeztek. A gyilkolás állítólag olyan méreteket öltött, hogy a mecsetté átalakított Hagia Sophiából később három napon át hordták ki a hullákat. Gyilkolás, erőszak, fosztogatás jutott osztályrészül a polgári lakosságnak, melyből kb. 50 ezer főt hurcoltak el rabszolgának.

„Egy máig élő legenda szerint 1453. május 29-én a Hagia Sophia székesegyházban a papok addig énekeltek az oltárnál, amíg el nem fogták őket. Ekkor néhányan az utolsó pillanatban felkapták a szent edényeket, megnyílt előttük a szentély déli fala, majd be is zárult mögöttük. Ott maradnak addig, míg az épület nem lesz ismét keresztény templom”

Bizánc eleste az oszmán-török terjeszkedés egyik jelentős állomása volt, hiszen ezt követően Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. Birtoklása módot adott a térség kereskedelmének ellenőrzésére, és ellátási, illetve logisztikai bázisát képezte a későbbi hadjáratoknak. Az uralmát rablással és terrorral nyitó szultán ugyanakkor hosszú távon toleráns uralkodónak mutatkozott. Miután megszilárdította hatalmát, visszahívta az ostrom előtt és alatt elmenekülő polgárokat, a túlélő lakosok tulajdonát visszaadta, és különlegesen türelmesnek mutatkozott azok vallása és életformája iránt.

II. Mehmed birodalma új fővárosában, Konstantinápolyban hamarosan jelentős építkezésekbe kezdett –  az Aranymecset kialakítása, a Héttorony építtetése – melyeket utódai is bőkezűen finanszíroztak. Bizánc bukása hatalmas csapás volt a keresztény világ számára, elsősorban szimbolikus okokból, másodsorban pedig azért, mert Európa legnagyobb városa korábban hatalmas erőket kötött le, és ezek most már Európát, közvetlenül pedig Magyarországot fenyegették.

MEGOSZTÁS