Lengyelország Közép-Európában betöltött pozíciójának újragondolása jegyében született meg a Három Tenger Kezdeményezés

Schmidt Andrea írása a #moszkvater.com számára

Idén szeptemberben került sor a Három Tenger Kezdeményezés tagállamainak találkozójára. A magyar sajtóban azonban nem annyira a program, mint az arra igyekvő, ám a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről visszafordulni kénytelen köztársasági elnök megpróbáltatása került a széles nyilvánosság elé. Az Európai Unió tagállamainak egy részét, szám szerint tizenkettőt magában foglaló Három Tenger Kezdeményezésről a közvélemény vajmi keveset tud. Nem igazán ismeri az együttműködés céljait, noha a lengyel és horvát kezdeményezők és a nemzetközi politikai szereplők – akár Donald Trumpról, akár Emmanuel Macronról legyen szó – fontosnak tartják a kezdeményezést. Az együttműködés egyszerre kívánja összefogni Közép-Európa országait, illetve helyez hangsúlyt bizonyos geopolitikai, geoökonómiai kérdésekre.

„A résztvevők az Európai Unió azon tagállamai, amelyek ugyan sikerrel vették a csatlakozás kihívásait, mégis egyfajta egymásra utaltságot fogalmaznak meg ezzel a programmal. Egyaránt fontosnak tartják az Oroszországtól való egyoldalú energiafüggés megakadályozását, illetve az eddig elsősorban a nyugati érdekek mentén történő infrastruktúrafejlesztés mellett alternatív megoldások keresését.  Az előbbiben lelkes támogatóra találtak az Egyesült Államok elnökénél, az utóbbiban a terület iránt fokozott érdeklődést tanúsító kínai befektetőkben, a gyanakvók táborában pedig együtt sorakozik fel Oroszország és az Európai Unió”

A magyar történelmi emlékezetben a „három tenger” fogalom jelenléte megkérdőjelezhetetlen, de inkább a bizonytalan távoli történelmi múltra utal, arra a nagyon is megkérdőjelezett korszakra utal, amikor a feltételezések szerint az egykor dicső Magyarország határait három tenger mosta. A lengyel kontextusban is szerepe van a háromnak, mint bűvös számnak, noha ez a bizonyos három inkább egy 18. századi döntésre utal, amikor a három környező nagyhatalom három felosztás alkalmával mintegy bő évszázadra letörölte Lengyelországot Európa politikai térképéről.  A felosztást követően a lengyelség rendszeresen vette ki részét a 19. századi küzdelmekből, azt remélve, hogy a területi újrarendezés számukra a függetlenség részleges vagy teljes kivívását jelentheti.

Az első világháborút lezáró béketárgyalások alkalmával Lengyelország függetlenségéről is döntés született, a Wilson elnök által megfogalmazott tizennégy pont egyike Lengyelország területi integritása mellett szállt síkra. A közép-európai nagyhatalmak összeomlásával kialakult vákuumot kihasználva néhány vadonatúj állam, illetve néhány hosszú ideje idegen uralom alatt élő régi állam kikiáltotta a függetlenségét. Egyik állam sem húzta meg határait, mindegyik igényt tartott szomszédjai területére. „Az óriások háborúja lezárult – írta Churchill -, mostantól a törpék háborúja következik.” A békekonferencia során megállapodó nyugati nemzetek magukra vállalták, hogy „ésszerű elvek alapján” újrarajzolják a régió határait. Az egyes erős nemzeti öntudattal rendelkező népek önrendelkezési jogát elismerték, másokat betagoztak más nemzetekbe.

Összességében a keleti határok kialakításában az erőszak dominált, a világháborút követően több évig elkeseredett polgárháborút vívott Ukrajna, Lengyelország és Szovjet-Oroszország egyaránt. Az 1920-as évek elején kialakított határok végül az itt élő népek számára további konfliktus forrást jelentettek, az újonnan létrejött államok egymással civakodtak és képtelenek voltak az összefogásra összpontosítani, amire pedig nagy szükség lett volna a nyugatról érkező német fenyegetésnek köszönhetően, de éppen ennek az összefogásnak a hiánya tette ezeket az országokat annyira sérülékennyé a kelet felől fenyegető szovjet veszéllyel szemben is.

A háborút lezáró béketárgyaláson résztvevő lengyel delegációnak alkalma nyílt programjának bemutatására, amely valójában kétféle látásmódot képviselt.

„Az egyik ezek közül az úgynevezett realista álláspont volt, amit más néven Piast álláspontnak is neveznek. Ennek alapja a Szovjet-Oroszországgal kialakított egyenrangú, szuverén felek közötti megállapodás volt. Ez a nézet egy kisebb területű, homogén nemzetállamként létrejött Lengyelországgal számolt. Ezzel ellentétes nézetet képviselt Józef Pilsudski. A Jagello néven ismertté vált programja oroszellenes jelleget öltött, az elképzelés értelmében Lengyelország függetlenségének záloga a körülötte elhelyezkedő ugyancsak független Ukrajna, Litvánia és Belarusz (az úgy nevezett ULB államok) lennének, amelyek ugyanakkor megfelelnének Lengyelország föderációs elképzelésének is”

Pilsudski Lengyelországot egyfajta közép-európai regionális nagyhatalom szerepében szerette volna látni. A program értemében az orosz felet nem tárgyalópartnerként, hanem ellenfélként kezeli, Lengyelország számára pedig egyfajta felelősségvállalást tűzött ki az ULB államok irányában, illetve a lehetőségekhez mérten a Kaukázus egyes területei iránt. A program ugyanakkor kiegyensúlyozott Nyugat-barát magatartást is feltételez.

A terv a Jagelló elnevezést kapta utalva a Jagelló uralkodó házra, amelyik sikeresen egyesítette a lengyel és litván területeket. A gondolat alapfeltételezése az 1569-es lengyel határok voltak, noha Pilsudski maga sem számolt annak realitásával, hogy egy újjászülető Lengyelország ténylegesen ekkora területtel fog rendelkezni. A végül Rigában megkötött békeszerződés eredményeként Lengyelország területe ugyan jelentősen megnövekedett, ugyanakkor a viszonylag homogén Lengyelország egy soknemzetiségű, jelentős etnikai kisebbséggel rendelkező állammá vált. Az új országhatárok számos ellentétet is generáltak, ami megakadályozta a két világháború közötti időszakban a Lengyelország által kezdeményezett összefogást a térségben.

„Pilsudski terve a két világháború közötti időszakban Intermarium néven vált ismertté. Intermarium alatt egy Litvániával, Belorussziával és Ukrajnával alkotott föderációval a középpontban összefogta volna a Balti-tenger, a Fekete-tenger és az Adriai-tenger által határolt területeinek országait. A cél egy egységes szövetség kialakítása volt, amely sikeresen vette volna fel a versenyt a két nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió növekvő befolyásával szemben”

Maga az elképzelés az európai nagyhatalmak részéről is gyanakvást váltott ki, noha mind Franciaország, mind pedig Nagy-Britannia kénytelen volt belátni, hogy Közép-Európára már csak a földrajzi távolságból adódóan sem lehet tényleges befolyása. De Lengyelországban is szép számmal akadtak ellenzői a gondolatnak, elsősorban a Nemzeti Demokraták körében, akik szívesebben láttak volna egy homogén lengyel nemzetállamot és akik Lengyelország keleti orientációja miatt egy esetleges soknemzetiségű Lengyelországot potenciális veszélyforrásnak tekintettek.

Pilsudski 1935-ben bekövetkező halálával sem merült feledésbe az Intermarium elképzelés és a Jagelló szemlélet. Az elsősorban Józef Beck külügyminiszter nevével fémjelzett lengyel külpolitika és a közép-európai együttműködést hangsúlyozó politika egyszerre kívánta felvenni a harcot az orosz imperializmus és a lengyel, valamint litván nacionalizmus ellen. Lengyelország a Molotov-Ribbentrop paktumot követően az 1939. szeptember 1-i német, majd szeptember 17-i szovjet bevonulást követően újfent eltűnt Európa térképéről, a kormány pedig előbb Franciaországba menekült, majd áttette székhelyét Londonba, ahol 1942-ben dolgozta ki Közép-Európára vonatkozó tervét, együttműködve a szintén Londonban székelő jugoszláv, görög és csehszlovák emigráns kormányokkal. Az általa vizionált Közép-Európa Unió potenciális tagállamai közé Lengyelország mellett ekkor már csak az előkészítésben résztvevő három ország csatlakozása volt feltételezhető. Ekkorra ugyanis a három balti állam már a Szovjetunió része volt, ugyanakkor a formálisan ekkor már Hitler szövetségeseként harcoló Magyarországot sem zárta ki az együttműködésből. A tervezet egyszerre fókuszált a gazdasági együttműködésre és biztonságpolitikai szempontból is kiemelt jelentőséggel bírt volna Közép-Európára nézve a II. világháborút követő időszakban, így érthető módon komoly gyanakvást keltett a Szovjetunióban.

A Jagelló nézet utóbb, a bipoláris rendszer fennállása alatt a lengyel emigráció körében élt tovább és az úgynevezett Giedroyc-Mieroszewski doktrínában fogalmazódott meg. Maga a program átértékelődött a rendszerváltás, valamint az euroatlanti integráció eredményeként.

„Az ezredforduló lengyel politikusai közül Donald Tusk, valamint az egykori külügyminiszter, Radek Sikorski gondolkodásmódja egyértelműen a Piast álláspontot képviselte. Ukrajna, Litvánia és Belarusz helyett Nyugat-Európa vált elsődleges irányvonallá az akkori lengyel külpolitikában”

A lengyel bekapcsolódás a keleti politikába felerősítette Varsónak a keleti szomszédok iránti felelősségvállalását. Ez Donald Tusk lobbi tevékenységében, valamint a német, francia és lengyel külügyminiszterek ukrán ellenzékkel folytatott tárgyalásai során volt megfigyelhető. Lengyel értelmiségi körökben napjainkban is fel-felmerül az ország orientációjának problémája. A vélemények általában két fő vonal mentén fogalmazódnak meg. Lengyelország lehet a nyugati világ perifériája, de akár közép-európai nagyhatalom is. Másképpen, Németország vazallusa vagy regionális hatalom.

A külpolitikai irányváltás a 2015-ben hatalomra kerülő Jog és Igazságosság Párt (PiS) kormányzásához köthető.  A párt a Jagelló eszme mellett tette le a voksát, kevésbé támaszkodott a Nyugattal való együttműködésre,  ám annál nagyobb szerepet szánt Lengyelországnak a keleti végeken és újfent előtérbe helyezte a regionális nagyhatalom vízióját. Az orosz fenyegetettség fényében a balti államok sem elleneztek egy erőteljesebb lengyel fellépést. S bár ez az elképzelés folyamatosan felmerült a lengyel törvényhozásban, valahányszor csak az ország nyugati orientációt kellett kritizálni, egyetértés volt ugyanakkor abban, hogy Oroszországtól tartani kell.

„Ennek az új, a PiS által képviselt külpolitikának lett egyik sarkalatos eleme Lengyelország Közép-Európában betöltött pozíciójának újragondolása”

A Három Tenger Kezdeményezést, amelyet a lengyel és a horvát köztársasági elnök kölcsönös szándéknyilatkozata is megtámogatott, gyakran egybemossák az Intermarium programmal, noha a kettő közötti eltérés egyik sarkalatos pontja éppen az, hogy míg az előbbi a két világháború közötti közép-európai realitást lengyel szemszögből megközelítve egy föderáció irányába hajló programnak készült, addig az utóbbi inkább napjaink fő geopolitikai, sőt geoökonómiai kihívására válaszoló program.

Az előbbit 2016-ban, a Három Tenger Kezdeményezés megszületése után ukrán és litván szélsőséges mozgalmak kezdték népszerűsíteni, akik egyaránt tagadják a – szerintük –  fasiszta Európát, de Oroszország nyomásából sem kérnek, az utóbbi viszont egyértelműen az Európai Unió peremzónájának programja. Maga az együttműködés több kihívást is hordoz magában. Kritikusai és támogatói egyaránt érkeznek az Európai Unióból és az azon kívül eső országokból is. A Három Tenger Kezdeményezést 12 tagállam alkotja mintegy 112 millió lakossal, az együttműködés pedig nem kis mértékben próbál a történelmi tapasztalatra alapozni, noha célszerű inkább a gazdasági jelentőségét hangsúlyozni. A résztvevő tagállamok mást és mást láttak kezdeményezésben. A balti államok például Lengyelországban, illetve magában az együttműködésben egyfajta védőpajzsot érzékeltek Oroszország potenciális fenyegetései ellen is. A Dubrovnikban 2016-ban elfogadott közös nyilatkozatban az alapító partnerek ugyanakkor az infrastruktúra megerősítésére és a kelet-közép-európai országok összekapcsolására fókuszálva a program gazdasági vetületét emelték ki. A közös nyilatkozat szerint az energia, a közlekedés, a digitális kommunikáció és a gazdasági szektor együttműködésének bővítése révén Közép- és Kelet-Európa biztonságosabbá és versenyképessé válhat. Nem tekintették azonban ezt a programot a meglévő együttműködési mechanizmusokkal párhuzamos struktúrának, azaz egy ilyen regionális integráció nem a már meglévő együttműködések ellen, hanem azok mellett jöhet létre.

„Konkrétumok tekintetében az elsősorban a fejlett nyugati tagállamok érdekeit szolgáló kelet-nyugat irányú infrastrukturális fejlesztés mellé építendő 3300 km hosszú Via Baltica autópálya rendszert lehet említeni”

Az erről szóló megállapodást 2016-ban Varsóban nyolc partner, Lengyelország, Litvánia, Ukrajna, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, valamint az együttműködésben érintett, ám nem Európai Uniós tagállam Törökország írta alá. A Cseh Köztársaság földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően megfigyelőként vett részt az ülésen. A Via Baltica a Transzeurópai Hálózat (TEN-T) része, amely a Balti-tenger, az Égei-tenger és a Fekete-tenger közötti összeköttetést javíthatná.

A másik fő kérdés az Oroszországtól való energiafüggés mérséklésének lehetősége volt. A partnerek 2017-ben Varsóban tartottak tanácskozást, amelynek különös jelentőségét Donald Trump részvétele adta meg. Magyarországot Áder János köztársasági elnök képviselte. Az esemény nem kapott nagyobb publicitást a magyar médiában, a magyar részvétel során jobbára csak a magyar külpolitika, a migrációs kérdés került említésre, talán éppen a program orosz ellenes, illetve Amerika barát jellege miatt.

„A projektet az egyes nagyhatalmak saját szájízük szerint értelmezik”

Az Egyesült Államok például saját geopolitikai stratégiájának részeként kezelheti, nem véletlenül hasonlították tehát egy nagyobb geopolitikai játékban lefolytatott sakkjátéknak. A nyugat-európai uniós tagállamok kritikus megközelítése felismerhető volt már a térség kohézióját hangsúlyozó egyéb együttműködések fogadtatásában is. Gondoljunk akár a Visegrádi Csoport megosztására és gyengítésére irányuló kísérletekre. Míg Lengyelország Donald Trump látogatásának előkészítésére összpontosított, szinte ugyanakkor egy nagyon fontos találkozót szerveztek Slavkovban 2017 júniusában. Ez a háromszög Szlovákia, Ausztria és a Cseh Köztársaság részvételével úgy is értelmezhető, mint a visegrádi együttműködést hátráltató kísérlet. A találkozó fő kezdeményezője Emmanuel Macron francia elnök volt, aki az álláspontját 2017 augusztusában Salzburgban egy csúcstalálkozó keretei között osztotta meg. A Három Tenger Kezdeményezés a franciák mellett a németek gyanakvását is felkeltette. Az idei szeptemberi Bukarestben tartott találkozón ez alkalommal ismét fontos vendéget köszönthettek. Jean-Claude Juncker az Európai Unió képviseletében érkezett, Rick Perry energiaügyi miniszter az Egyesült Államok kormányát képviselte, míg Heiko Maas német külügyminiszter a térségben leginkább érdekelt európai nagyhatalmat, Németországot.

„A kezdeményezés nagy tervekkel tekint a jövőbe, de elsősorban kiutat keres a néhány éven belül jelentősen lecsökkenő uniós támogatások utáni időszakra”

Ahogy a korábban létrejött visegrádi együttműködés is elsősorban szükség hozta megoldásként vonult be a regionális integrációk történetébe, a Három Tenger Kezdeményezés is egy sajátos kiútkeresés eredményeként erősödhet meg. Egy jelentős különbség mindenképpen jelen van e két együttműködés között. Míg a három, majd négy állam a visegrádi együttműködést a nyugati orientáció mellett hitet téve, az euroatlanti integrációt végső célként fogalmazta meg, ez a program már belülről próbál kritikai megjegyzést megfogalmazni és kiutat találni az Európai Unión belüli hátrányos helyzetből.