„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„Miközben a nyugati fejlesztési bankok az utóbbi évtizedekben vonakodtak olyan hatalmas projekteket finanszírozni, mint például a vasút-, autópálya- és kikötőfejlesztések, Kína éppen ezekben látta meg a lehetőséget, hogy gyorsan és látványosan növelje befolyását”
Fotó:EUROPRESS/RAUL BRAVO/AFP
Az Egyesült Államok már az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrína óta hangoztatja, hogy a nyugati félteke az ő „különleges érdekszférája”, és nem engedi, hogy a térségben külső hatalmak befolyást szerezzenek. A doktrína eredetileg az európai nagyhatalmakat akarta távol tartani, a 20. századra azonban egyre inkább az Egyesült Államok befolyásának kiterjesztését szolgálta Latin-Amerikában. A „hátsó udvar” szerepe sokáig egyfajta hallgatólagos konszenzust jelentett, a világ nagyhatalmai elfogadták, hogy Washington erőteljesen szót kér magának Latin-Amerika ügyeiben, sőt gyakran közvetlenül be is avatkozott, ha az érdekei úgy kívánták.
„Az elmúlt évtizedekben azonban e hegemón törekvés meggyengült, Washington elhanyagolta a hátsó udvarát, miután a figyelme fokozatosan más régiók, például a Közel-Kelet és Kelet-Ázsia felé fordult”
Eközben Latin-Amerika politikailag és gazdaságilag is új partnerek és lehetőségek felé tekintett, miután a globalizáció olyan alternatív forrásokat hozott a régióba, amelyekkel az USA nemigen tudott vagy akart versenyezni.
A hatalmi űrbe Kína lépett be, amely mára a legtöbb dél-amerikai ország első számú kereskedelmi partnerévé vált. A latin-amerikai kormányok számára a kínai tőke és hitelezés, a kínai piachoz való hozzáférés és a nagy számban érkező kínai turisták nettó gazdasági nyereséget jelentenek. Hondurastól Panamán át Tajvan diplomáciai elismerésének fokozatos felszámolása pedig a szimpátiák eltolódását tükrözi. Kína stratégiája sokkal inkább a puha hatalomra, és olyan, számára hasznos gazdasági lehetőségek kiaknázására fókuszál, amelyekre a Nyugat még nem figyelt fel. Ellentétben Washingtonnal és a hidegháború alatti Szovjetunióval, Peking az együttműködési feltételeit nem politikai és ideológiai szempontok mentén alakítja, és a stratégiai előnyökre összpontosítva bárkivel szívesen együttműködik az adott kormány politikai orientációjától függetlenül.
„A számok magukért beszélnek. Kína 2001 és 2022 között 33-szorosára növelte a Latin-Amerikából származó import értékét, a kétoldalú árucsere pedig 2022-ben – ha Mexikót nem számoljuk – 30 százalékkal haladta meg a térségnek az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmét”
Peking gazdasági jelenléte azonban nem korlátozódik pusztán a nyersanyagok és agrártermékek importjára. Míg Kína részesedése a latin-amerikai működőtőke-befektetésekből 2001-ben mindössze 0,1 százalék volt, ez az arány 2021-re 8,5 százalékra emelkedett. Napjainkra a Kínai Fejlesztési Bank összesen mintegy 160 milliárd dollár finanszírozást nyújtott több mint 250 projekthez szerte Latin-Amerikában. Peking Chilével, Costa Ricával, Nicaraguával és Peruval is szabadkereskedelmi megállapodást kötött, és a térségből már 22 ország csatlakozott az Egy övezet, egy út (BRI) projekthez.
„Miközben a nyugati fejlesztési bankok az utóbbi évtizedekben vonakodtak olyan hatalmas projekteket finanszírozni, mint például a vasút-, autópálya- és kikötőfejlesztések, Kína éppen ezekben látta meg a lehetőséget, hogy gyorsan és látványosan növelje befolyását”
Dél-Amerikában ugyanis óriási az igény az infrastrukturális fejlesztésekre mind az országokon belül, mind azok között. Nem meglepő, hogy számos latin-amerikai kormány lelkesen fogadja a kínai tőkét, amely pozitív hatással van a gazdasági teljesítményre.
„Kína befektetései még a Peking-ellenes kormányok esetében is visszautasíthatatlan lehetőségeket kínálnak”
Erre kiváló példa Argentína Trump-párti elnöke, Javier Milei: bár hivatalba kerülésekor leállította országának a BRICS-hez való csatlakozását, és számos kínai tőkéből finanszírozott projektet is elutasított, 2024-re már fontos földgázexport-, devizacsereügylet- és atomenergia-projektek előkészítésébe kezdett Pekinggel. Mindeközben az USA sem ült tétlenül, és igyekezett gátat szabni Kína térnyerésének: Dél-Argentínában megakadályozta két stratégiai kikötő kínai fejlesztését, és 2003 óta először nyújtott katonai támogatást, 40 millió dollár értékben, amelyet F–16-os vadászgépekre fordítanak.
Peru a kínai beruházások másik szemléletes példája. Az ázsiai nagyhatalom mára az ország legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált, és otthont ad a régió egyik legnagyobb kínai projektjének, a nemrég átadott, 3,6 milliárd dollárból elkészült chancayi megakikötőnek. A létesítmény a kontinens legnagyobb mélyvízi kikötője, ami jelentősen lerövidíti a szállítási időt Kína és Dél-Amerika között, megkönnyítve az exportcikkek piacra jutását. A kikötőt olyan konténerhajók kezelésére tervezték, amelyek méretüknél fogva nem tudnak áthaladni a Panama-csatornán. Ekkora tétet az Egyesült Államok nem volt hajlandó ellensúlyozni, így az akkor még regnáló Biden elnök válasza mindössze kilenc helikopter átadása volt a drogellenes harc támogatására.
„A Monroe-doktrína feltámadásának a leglátványosabb példája Grönland, amelyet Trump nemzetbiztonsági okokból az Egyesült Államok részévé kíván tenni”
Az ötlet nem új, az Egyesült Államok már a 19. században, közvetlenül Alaszka felvásárlását követően felfigyelt a világ legnagyobb szigetének stratégiai elhelyezkedésére és természeti kincseire, a terület iránti érdeklődése pedig rendre előkerül, ha az Egyesült Államok újra szeretné magát pozícionálni a geopolitikai sakkjátszmában. A jégtakaró olvadásával létrejövő új, északi kereskedelmi útvonalakkal és az így elérhetővé váló bőséges nyersanyagkészletekkel, valamint a térségben egyre fokozódó orosz és kínai jelenléttel Grönland helyzete rendkívül felértékelődött, és az amerikai stratégia egyik kulcsszereplőjévé vált.
„Ami Latin-Amerikát illeti, Washington aggodalmai elsősorban Kína stratégiai helyszíneken zajló infrastrukturális fejlesztéseire irányulnak, amelyek komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek számára”
A már említett perui Chancay kikötője például konfliktus esetén a kínai hadi- tengerészet bázisává válhat, amely veszélyeztetheti az amerikai utánpótlási vonalakat. A Trump-kormányzat különös figyelmet fordít Panamára, amely stratégiai elhelyezkedése és a Kínával erősödő gazdasági kapcsolatai révén kiemelt geopolitikai szerepet kapott. 2017-ben Panama megszakította a diplomáciai kapcsolatait Tajvannal, és a BRI (Egy övezet, egy út program) első latin-amerikai tagjaként jelentős kínai beruházások érkeztek az országba, többek között egy új, negyedik híd a Panama-csatorna felett. Washington számára fejfájást okoz, hogy a csatorna két végén lévő kikötőket évtizedek óta egy hongkongi cég üzemelteti, amelyet Kína a nemzetbiztonsági törvényei révén kényszeríthet hírszerzési vagy katonai célok támogatására. Panama kormányai eltérően viszonyultak a kínai beruházásokhoz, az ország megosztott az ázsiai országból érkező lehetőségek kihasználásával kapcsolatban.
A Trump-féle külpolitika a Monroe-doktrína újjáélesztését szorgalmazza, amit az Egyesült Államok egyik legnagyobb segélyezettje, Kolumbia példája jól ábrázol. Miután a kolumbiai vezetés először elutasította az USA-ból deportált illegális bevándorlók visszafogadását, Trump vámokkal fenyegette meg a dél-amerikai országot, így végül Bogotá fejet hajtott. Kérdés azonban, hogy ez az erős fellépés nem üt-e vissza azáltal, hogy Kína a puha eszközeivel még vonzóbb partnerként mutatkozhat. Kolumbia az elmúlt években erősen közeledett Kína felé: 2023-ban stratégiai partnerséget kötött Pekinggel, és csatlakozni tervez a BRI-hez, valamint a BRICS-bankhoz is.
„Bár az Egyesült Államoknak kétségkívül megvan a gazdasági és politikai ereje – és Trump alatt az akarata is – arra, hogy rákényszerítse az akaratát az Újvilág többi részére, a Monroe-doktrínához való merev ragaszkodás szinte biztosan súlyos ellenkezést fog kiváltani. A keményebb megközelítés az amerikai gazdaságnak kiszolgáltatott országok esetében működhet, számos dél-amerikai államnál azonban már más a helyzet a Kína nyújtotta lehetőségek miatt”
Az Újvilág országai ugyanis nem egységes tömbként reagálnak Washington és Peking jelenlétére, sokkal inkább földrajzi és gazdasági érdekek mentén oszlanak meg. Közép-Amerika és a karibi térség erősen kötődik az Egyesült Államokhoz (Mexikó exportjának mintegy 80 százaléka északra megy), miközben Dél-Amerika inkább az erőforrások, a nyersanyagok és az agrártermékek nagy felvevőpiacát jelentő, illetve az infrastruktúra-igényeket kielégítő Kína felé nyit.
„Washington azzal a dilemmával szembesül, hogy míg rövid távon elérheti a céljait, hosszabb távon még inkább Kína felé fordíthatja a térséget”
Az amerikai stratégia mögül mindeddig hiányzik ugyanis a konkrét, nagy volumenű fejlesztési pénz a belpolitikai viták és a megváltozott prioritások miatt. A kérdés tehát nemcsak az, hogy az amerikai nyomásgyakorlás hiteles lesz-e – Trump esetében az eddigiek alapján igen –, hanem hogy hajlandó-e Kínával szemben valódi gazdasági alternatívát, például nagyszabású fejlesztési hiteleket, új kereskedelmi megállapodásokat nyújtani a latin-amerikai partnereknek.
Az írást jegyezte: Bácsi Attila, Ladics Máté és Mórász Ferenc
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
