A menekülteket, a rombolást látva, a nukleáris fenyegetéseket hallva semmi meglepő sincs abban, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb része békepárti lett.
Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com-on
Fél esztendeje, amikor az oroszok bombázni kezdték Kijevet, a magyar társadalom döbbenettel fogadta a szomszédunkban zajló háború hírét. Az előző hónapokban sok vidám mémet láttunk a Kreml hosszú asztaláról, és komoly elemzéseket hallhattunk az úgynevezett „vörös vonalról”, amellyel Vlagyimir Putyin próbálta visszatartani Kijevet és a Nyugatot az ukrán NATO tagságtól. Kevesen gondoltunk reális lehetőségként arra, ami februárban aztán mégis megtörtént, s arra végképp nem, hogy hat hónap múlva nem csak folyik, de eszkalálódik is a háború. Azóta nagyon sokan meghaltak Ukrajnában, közel tíz millióan elmenekültek az országból, és egyre több a rom, a szétrombolt infrastruktúra. Ezt látva semmi meglepő sincs abban, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb része békepárti lett. A szankciók nyilván fájnak az oroszoknak, de bizonyosan fájnak nekünk is, és Ukrajna újjáépítése, gazdasági csődjének kezelése rendkívüli teher lesz az Európai Unió népeinek.
„A nukleáris fenyegetés puszta gondolata tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy a háborúnak véget kell vetni”
Néhány napja egy prágai központú, nyugati értékrendű intézet egy olyan felmérést publikált, amely szerint a magyarok mindössze tizenöt százaléka nevezhető „ukránbarátnak”, a többiek részben vagy egészben – úgymond az orosz propaganda hatására – „oroszbarátok”. Némiképp hasonló, egyharmados-kétharmados arányt mutattak ki magyar felmérések is. Ezeknek a felméréseknek az a legnagyobb hibájuk, hogy meglehetősen rugalmasan értelmezik az „oroszbarát” fogalmát.
„A magyarok nagy többsége az Európai Unió tagja akar maradni, alapvetően a nyugati kulturális és civilizációs mintákkal azonosul. De egyszerűen nem hisznek abban, hogy a Nyugat és Ukrajna mindent megtett a konfliktus megelőzéséért, és nem gondolják, hogy csak és kizárólag, száztíz százalékig egyedül Putyin elnök tehet az eszkalációjáért”
Ferenc pápától a nem-nyugati világ legtöbb vezetőjéig amúgy mások is valahogy így látják a helyzetet. Viharos történelmünket ismerve természetes, hogy a magyar társadalom nagy része egyszerűen békét akar. És azzal is tisztában van, hogy más nagyhatalmaknak is van gyakorlatuk a kisebb népek elleni agresszióban.
Nagyon úgy tűnik, hogy a háború eszkalációját mostanában nem lehet megállítani. Ilyen körülmények között talán illuzórikusnak tűnik azon elmélkedni, hogy melyek a magyar békecélok Ukrajnában.
„De ha másért nem, akkor belpolitikai okokból érdemes elgondolkodni azon, miért és milyen békét szeretnénk”
A háború megítélése tovább élezi azt a szinte hidegháborús hangulatot, amely a megmaradt ellenzék és a fideszes, vagy a politikából kiábrándult tömegek között feszül. Az ellenzék tavasszal nagyon sok szavazatot vesztett azért, mert nem ismerte fel a magyar társadalom eredendő békevágyát. Az Orbán-Putyin párhuzam paródiába hajló erőltetésével még a komolyságát is elvesztette sokak szemében. Ezért úgy gondolom, hogy az ellenzéknek inkább érdekében állna reálisabban gondolkodni a háború és béke kérdéseiről.
Két kérdésben azonban maximálisan egyet kell értenünk Ukrajnával, és ez nem „ukránbarátság”, hanem elemi kötelezettségünk. Időnként nyilvánosságra kerül egy olyan ötlet, hogy Kárpátalja, vagy annak egy része térjen vissza Magyarországhoz. A magyar társadalom ezt leginkább humorosan fogja fel, nem hisz annak realitásában. De amikor az ukránok élet-halál harcot vívnak a területeikért, akkor nem szabad félvállról vennünk az ilyen ötletelést.
„A kormánynak, a politikai életnek és a médiának világossá kell tenni, hogy a magyar-ukrán határon nem kívánunk változtatni, provokációnak tekintjük ezt a felvetést. Csak a magyar kisebbség jogainak a tiszteletben tartását várjuk el”
Hasonlóképp fontos annak deklarálása, hogy számunkra prioritás Ukrajna függetlenségének a megőrzése. Szerintem Putyin nem is akarja helyreállítani a Szovjetuniót, de akár akarja, akár nem, ez ellentétes lenne az elemi magyar érdekekkel.
„Egy független, semleges Ukrajnában vagyunk érdekeltek, amelynek határait – némiképp Ausztriához hasonlóan – a nagyhatalmak garantálják”
Ukrajna határai a múltban folyamatosan, hullámzásszerűen változtak. Ha nem tudatos békeszerződés rögzíti az újakat, akkor a háború újból és újból kiújulhat. Európa pedig a klímaváltozás, a kínai gazdasági kihívás, a migráció és a demográfiai válság helyett ismét az ukrán konfliktusra pazarolja el erőforrásait.
A fentieket axiómaként elfogadva azt is érdemes megfogalmazni, hogy milyen békét szeretnénk. Fájdalmas veszteség lenne az orosz kultúra kincseinek a betiltása, az orosz emberek megbüntetése.
„Nem érdekünk sem Ukrajna, sem Oroszország megalázó veresége, gazdaságának teljes tönkretétele, lakóinak tömeges migrációja”
Még kevésbé érdekünk, hogy a tajvani szoros körüli feszültség fegyveres vagy kvázi fegyveres konfliktusba csapjon át, és Moszkva Peking kényszer szövetségese legyen benne. Minden nap veszélyesebb világban élünk, és az ukrán háborúval párhuzamosan egyre több újabb válsággócban dördülnek el a fegyverek. A béke elmondhatatlanul nagyobb érték lenne, mint mondjuk Donyeck státusza, amely békeszerződés nélkül amúgy a jövőben úgyis újabb háborúkat robbanthat majd ki.
„Az <ukránbarátok> csekély számára az is magyarázat lehet, hogy a magyar és az ukrán nép nemigen ismeri egymást”
A magyarok összes szomszédunk közül az ukránokról tudnak a legkevesebbet. Az ukránok jelentős része viszont – az Orbán-kormány kioktató stílusa, Kárpát-Ukrajna múltja és az ukrán-ruszin viszony tisztázatlansága miatt – nem barátja a magyaroknak. Türelemmel és jó szándékkal lehet változtatni ezen, de amíg tart a háború, addig erre kevés a lehetőség. Mi magyarok területileg és etnikailag komoly áldozatokat hoztunk a békéért. Természetesen az ukrán nép és az őt felfegyverző Nyugat, illetve Oroszország dolga eldönteni, akarnak-e békét és milyen feltételekkel. De múltunk ismeretében van erkölcsi jogunk kimondani, hogy mi békét és békeszerződést akarunk.
(A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő)
(Az írás eredetileg az Index portálon jelent meg)
Elvileg a második világháború utáni stabilitás alapja a határok sérthetetlensége. Ebből két lényeges dolog kimaradt! A tisztességes és igazságos határ fogalma. Mindezt a nemzetek önrendelkezésével, népszavazással és/vagy tényleges fegyveres erővel lehet elérni.
Ukrajna „átalakulása” elég „érdekes” helyzetet is teremthetne a Kreml számára. Az világos, hogy az orosz többségű területekre igényt formálnak. Amennyibe egyéb területek is leválasztódnának a 2021-es Ukrajna területéről
– minden esetben NATO és EU tagállamhoz kerülnének, melyeknek nagyságrendekkel jobbak az életkörülményei és a gazdasági mutatói
– ezek jelentős része nem orosz-barát
A nagy kérdés, hogy az adott területek lakossága mit gondol erről!
A politikai események a lengyel irányba történő ukrán elmozdulást „valószínűsítik”, a jogok kiterjesztése és az egységesülés irányba mutatása.
A cikkben súlyos csúsztatások, és tárgybeli tévedések is vannak, amelyeket az előző hozzászólók kifejtettek.
Kárpátalja egyszerű népét is meg lehetne kérdezni, hogy terror hatása nélkül, őszintén mit gondolnak a kérdésről! Valahogy mintha hiányoznának onnan az EU által másoktól annyira számon kért kisebbségi és emberi jogok!
Sajátos a cikk írójának békepártisága. Igaz ez egyes elemzők szemléletére is. …”„A nukleáris fenyegetés puszta gondolata tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy a háborúnak véget kell vetni”… Az idézet sorok írója egyrészt, nem figyelt Putyin beszédére, amelyben nem fenyegetőzött, hanem FIGYELMEZTETETT. A ketttő nem ugyanaz. Az viszont, amikor cinikusan kijelenti egy elemző nyílt tv-adásban, hogy: „Hát,…Öööö!….Hogy is mondjam csak!…Őőőőő! Van itt két bukkanó! Senki nem fenyegette Oroszországot”…Ezt már a műsorvezető sem hagyhatta szó nélkül, és emlékeztette az újságírót, hogy a NATO-rakétatámaszpontok már az orosz határnál vannak. Jellemző volt a válasz: „Hja, tetszettek volna forradalmat csinálni, és nem feloszlatni a VSZ-t!”…idézte az antalli bon mot-ot az említett szakújságíró. De még nála is tovább ment egy másik közismert elemző, aki azt állította, hogy szerencsére, a NATO védőernyője alatt vagyunk, és hogy a magyar NATO-csatlakozást egyedül Európában Magyarországon előzte meg népszavazás, amit bő 2/3-os többséggel meg is szavazott a magyar lakosság. A helyzet az, hogy a szavazásra jogosultaknak (8.059039 fő(100%) csak 49.24%-a szavazott, aminek csak 85.30%-a volt „igen”, az elhanyagolható 1% érvénytelen szavazat mellett, 14.67% „nem” mellett, ez minden, csak nem 2/3. Ugyanis a „tartózkodás” még véletlenül sem jelent igen-t, amire a mindennapi életben is van jócskán példa. Így ha a metró peronjainak végén nem világít a feszültségjelző lámpa se szabad (fehér) sem kék (tilos) fénnyel, a pálya automatikusan áramalattinak tekintendő. De vannak más területek is, ahol hasonló az állapot megítélése. Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a 2003-as EU-csatlakozást illető népszavazáskor is…Pedig akkor még hol volt az EU a mai állapotától! Még valami a NATO-t illetően: már1990-ben, Jeszenszky Géza a brüsszeli NATO parancsnokságon tett hivatalos látogatást. Mi keresnivalója volt ott MÁR akkor, amikor a népszavazás csak 1997-ban volt?…Az EU-t csak azért említettem, mert a cikkíró ezt írja:…”A magyarok nagy többsége az Európai Unió tagja akar maradni”…Olyan biztos ebben? Különösen azok után hogy már 2003-ban sem lelkesedett mindenki az EU-ért (ahogy a szavazási eredmények is mutatták (lsd. Wikipédia)), pedig akkor még „futott a szekér”, és a IV. Birodalom megdönthetetlennek látszott……”„Egy független, semleges Ukrajnában vagyunk érdekeltek, amelynek határait – némiképp Ausztriához hasonlóan – a nagyhatalmak garantálják”…Ez is egy szofizma. 1. A Nagyhatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország), soha semmilyen garanciát nem tartottak be. Ezért jutottunk a mostani helyzetbe. 2. Az ukránok sem fogadták el ezt a verziót, és most méginkább nem (főleg egy Zelenszkíj, vagy bárki is ülne a helyére, akit a Nyugat elfogad). …”Nem érdekünk sem Ukrajna, sem Oroszország megalázó veresége”… Meséljen a cikkíró: milyen egy orosz „nem” megalázó vereség?… S ha már itt tartunk, milyen volt a trianoni, majd 45-ben a párizsi szerződés?…
Mit ért Orbán kioktató stílusán? Mert én ilyesmit nem tapasztaltam.
Sokszor egyetértek Hegyi Gyulával. Most is egyet értenék, de ez a hajó már elment. Ott volt a Minszki egyezmény. Garantálta volna mind azt amit Gyxula vagy én szerettem volna. Sajnos levonva a tanulságot, Oroszország nem engedheti meg, hogy vissza térjen egy hasonló paktumhoz. A minimum a békéhez, az orosznyelvü területek elcsatólása és egy semleges Ukrajna.