//Korrigálta az irányt Amerika Montenegróban
„Annyit azonban sikerült elérni, hogy az albán Dritan Abazović személyében betette a lábát a Nyugat is” #moszkvater

Korrigálta az irányt Amerika Montenegróban

MEGOSZTÁS

Több mint két hónapig tartó huzavona után, április 28-án a montenegrói parlament megszavazta az ország 43. kormányát. A kormány alakításra annak a pártnak, pontosabban mozgalomnak az elnöke kapott megbízást, amelyik 2020-ban hatalomra juttatta a Zdravko Krivokapić vezette „szakértői kormányt”, majd 2022. február 4-én meg is buktatta azt. Ez a magát neoliberális zöld pártként definiáló Egyesült Reform Akció Polgári Mozgalom (GP URA), amelynek elnöke Dritan Abazović, nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő és koordináló miniszterelnök-helyettes volt az előző kabinetben.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

„Annyit azonban sikerült elérni, hogy az albán Dritan Abazović személyében betette a lábát a Nyugat is” #moszkvater
„Annyit azonban sikerült elérni, hogy az albán Dritan Abazović (középen) személyében betette a lábát a Nyugat is”
Fotó:EUROPRESS/SAVO PRELEVIC/AFP

A Krivokapić-kormány országlása másfél évig tartó vesszőfutás volt. Jóllehet, maga mögött tudhatta az orosz és szerb barát erők, vagyis  három több kisebb-nagyobb pártból álló koalíció, és persze Belgrád, valamint a háttérben Moszkva támogatását, mindössze egy mandátumnyi többsége volt a parlamentben, amire az URA jóvoltából sikerült szert tennie. „Az Úr adta, az Úr elvette”, így szólt  egykor a népi bölcsesség, bár nem pártokra értette.

„Abból a szempontból mégis ráillik a jelenlegi montenegrói helyzetre, hogy az úgynevezett geopolitikai momentum most a liberális, zöld pártokat teszi a politika uraivá a világ civilizáltnak, és persze demokratikusnak tekintett részében”

Montenegróban az URA volt az „úr”, és jelenleg is az. Nem lehetne azt mondani, hogy neoliberális és zöld létére bármiben is konfrontálódott volna a saját elnöke, Krivokapić által „apostolinak” nevezett kormánnyal, sőt, amennyire csak lehetett kiszolgálta azt. Hogy ennek mégis miért kellett véget érnie, abban elsősorban külső tényezők játszottak szerepet.

Az előző kabinet, és a mögötte álló erők túlságosan nagy vehemenciával láttak hozzá a montenegrói identitás lebontásához, és nyomták a kisebbik szerb lakosságú országot a nagyobbik, Szerbia felé.

„Montenegró azonban NATO-tag, és stratégiailag egyre fontosabb a szövetség számára, így a jelenlegi helyzetben nem engedhető meg, hogy túl hamar kerüljön közel a NATO-ból deklaráltan kimaradni kívánó, és Oroszországhoz húzó Szerbiához”

A 2020-as választási kampányt nem kísérte kellő figyelemmel az Egyesült Államok, mert éppen Donald Trump trónfosztásával volt elfoglalva, az Európai Unió pedig már régen elvesztette a fonalat a Balkánon. Mivel a befolyását is, aligha tudott volna érdemben közbelépni, ha időben észreveszi is, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Summa summarum, hatalomra került egy a Nyugatnak nem tetsző kormány, amely leváltotta a Milo Djukanović vezette Szocialisták Demokratikus Pártját (DPS), elsősorban például a Washington és Brüsszel által is fennen hangoztatott korrupció miatt.

„Annyit azonban sikerült elérni, hogy az albán Dritan Abazović személyében betette a lábát a Nyugat is”

Krivokapić kormánya, fenti hibája mellett semmivel sem volt kevésbé korrupt, mint elődje, tovább mélyítette a szakadékot a társadalom függetlenség és szerb párti része között. A gazdasági helyzet , részben a járvány, sőt még inkább az amiatt rosszul sikerült idegenforgalmi szezon okán tovább romlott, a jogállamiság a korábbinál is mélyebb szintre süllyedt, az állampolgárok közérzete nem javult. Ennek (is)köszönhető, hogy a parlamentben kialakult az a DPS-ből, annak hagyományos koalíciós partneréből, a Szociáldemokrata Pártból (SDP), Szociáldemokratákból (SD), valamint az URA-ból, a CIVIS Polgári Szövetségből és a kisebbségi, albán és bosnyák pártokból álló többség, amely 44 szavazattal ennek a kormánynak és a házelnöknek a leváltását megszavazta.

„A most összeállt Abazović-kabinetbe azonban egy december közepén váratlanul aláírt együttműködési memorandum alapján bekerült egy kakukk-tojás, a szerb barát táborhoz tartozó Szocialista Néppárt (SNP) is”

Az elhúzódó koalíciós tárgyalások során nyilvánvalóvá vált, hogy voltaképpen ő szabja meg, ki lehet benne az új kabinetben, ki nem, mi kerülhet be a programjába, és mi nem.  Az SNP koalíciós tagságához kizáró ok volt például a DPS részvétele, sőt, kezdetben az SD-é és az SDP-é is. Az utóbbi esetében azonban később  engedett. A kormány programjába bekerültek olyan pontok, amelyek az SNP – és részben az URA – kivételével minden koalíciós partner számára korábban elfogadhatatlanok voltak, mint például az alapszerződés megkötése a Szerb Pravoszláv Egyházzal (SPC), a nemzeti, Montenegrói Pravoszláv Egyház (CPC) kárára vagy az úgynevezett „Nyitott Balkán”-hoz csatlakozás, ami az EU előszobájában várakozó nyugat-balkáni államok közössége lenne, ám a rossznyelvek szerint Nagy-Szerbia, illetve Nagy-Albánia elődje.

„Az SNP mellett ebben a pálfordulásban szerepe lehetett Abazovićnak is, akiben megvan a lehetőség, hogy akkora művésze legyen a Kelet és Nyugat között egyensúlyozó politikának, mint Alekszandar Vucsics, aki a szerb külpolitika e legmarkánsabb vonásának örököse”

Miközben az SNP vezetősége hónapokig rágódott a belépéséről a kormányzó koalícióba, a leváltott kormány tüntetéseket szervezett az új ellen, amelyek azonban hamar abbamaradtak. Utólag visszatekintve valószínűleg színjáték volt, de az SPC befolyása miatt a tömeg radikalizálódni kezdett, és a fő korifeusok alighanem túlságosan veszélyesnek ítélték a demonstrációk folytatását, az ukrajnai konfliktus miatt. Az SNP végül eldöntötte, hogy belép a kormányba, és a parlament április 28-án megszavazta az új  kabinetet. Ebben a DPS szavazatai voltak a döntők. A szerb párti ellenzék, természetesen, távol maradt. Abazović kormánya két legfontosabb célkitűzéseként a jogállamiság erősítését, és a gazdaság fejlesztését jelölte meg.

„Mit várhat a lakosság ettől a soktagú, várhatóan nem túl stabil koalíciótól, amely távolról sem rendelkezik többséggel a parlamentben?”

Sokan, persze, azt remélik, hogy véget vet a drágaságnak, de 60 százalék gondolja azt, hogy új választások kiírása jobb megoldás lett volna. Brüsszel jutalmul a csatlakozási folyamat felgyorsítását ígéri, és reméli, hogy a kormány együttműködő lesz.  Az Egyesült Államok szorosabb összefogást ígér a korrupció elleni harcban és a védelem terén, a NATO partnerségen belül. Az Abazović-kabinet minden eddiginél nagyobb – divatos szóhasználat szerint „inkluzív” –, amelyben minden nemzetiség (albán, bosnyák, horvát, szerb) képviselve van. A miniszterek száma 20, ebből négy miniszterelnök-helyettes és két tárca nélküli. Az SNP kapta a házelnöki posztot. A  DPS, hálából  a parlamenti bizottságok egy harmadában jut elnöki poszthoz, továbbá  – a híresztelések szerint – állami vállalatok vezetőségeibe is delegálhat szakembereket.

„A legkisebb esélye arra, hogy a várakozásai teljesülnek – ha csakugyan azok, amelyeket fennen hangoztat – az Egyesült Államoknak van”

Jóllehet teljesen véletlenül úgy időzítette Karen Donfried, külügyminiszter-helyettes és Gabriel Escobar, nyugat-balkáni külön kiküldött látogatását, hogy az elsők között gratulálhassanak az új kabinet megválasztásához. Ha valóban a NATO-beli partnerség erősítése volt a célja a kormányváltás „elősegítésével”, miért tüntette ki bizalmával az URA-t, amely párt nem szavazott Montenegró NATO-tagságára, ahogyan az SNP sem? Egyáltalán, hogy került ebbe a csapatba az SNP? Árulkodó lehet a pártelnök Beraneban rögzített elszólása, miszerint a regionális „játékosok” nem tanácsolják, hogy levegye a kezét az új kormányról, mert most egy Koszovó, Montenegró, a Boszniai Szerb Köztársaság és Szerbia számára komoly sakkjátszma folyik. Ennek szerepe lehet abban is, hogy annyi időhúzás után röviddel a szerbiai választások után szavazták meg az új montenegrói kormányt?

MEGOSZTÁS