„Afganisztán a kilátástalanul és reménytelenül elhúzódó, a nagyhatalmakat gyengítő háborúk, ezzel bizonyos értelemben a birodalmak temetőjének szinonimájává is vált, így a felemlegetése érzékeny húrokat pendít meg mind Moszkvában, mind pedig Washingtonban”
Fotó:EUROPRESS/Hoshang Hashimi/AFP
Az Afganisztán szótól alighanem hideglelést kap mind az orosz, mind pedig az amerikai politikai elit. Az orosz emlékek régiek, a Szovjetunió még a 20. század nyolcvanas éveiben próbálkozott hatalomváltással, és a befolyás kiterjesztésével a közép-ázsiai országban. A évtizedes kísérlet kudarccal végződött, és hatással volt a rendszer sorsának alakulására is. A két évtized után 2021. augusztus 30-án a csúfos kivonulással végződött amerikai kaland emléke még élénken él, és alighanem Joe Biden szeretné a legkevésbé, hogy az elnöki ciklusának zárása külpolitikai értelemben a nyitányt idézze.
„Afganisztán a kilátástalanul és reménytelenül elhúzódó, a nagyhatalmakat gyengítő háborúk, ezzel bizonyos értelemben a birodalmak temetőjének szinonimájává is vált, így a felemlegetése érzékeny húrokat pendít meg mind Moszkvában, mind pedig Washingtonban”
Ezért aztán egyik fővárosban sem nagyon örülnek annak, hogy Ukrajna kapcsán a háború előre haladtával egyre gyakrabban rémlik fel Afganisztán. Mert egyre nyilvánvalóbb, hogy ezzel a háborúval is évekig, akár évtizedekig is együtt kell élnünk. Lesznek intenzívebb és nyugodtabb szakaszai, de fenntartható békéről még hosszú ideig nem beszélhetünk.
Az ilyen helyzet pedig nagyon képes koptatni még a legszilárdabb politikai rendszereket is. Nem beszélve azokról, amelyeknek egy ilyen se nem béke, se nem háború helyzet nélkül is elég a gondjuk. A jelenlegi proxy háborúban érintett Európai Unió mély válságot él át, az Egyesült Államok globális befolyása gyengül, belső megosztottsága pedig egyre látványosabb. De a NATO támogatását élvező Ukrajnával közvetlenül harcban álló, míg az új világban elfoglalandó pozíciókért az Egyesült Államok vezette Nyugattal proxy háborút vívó Oroszország belső gondjait is a felszínre hozta ez a kiélezett helyzet.
„Nem véletlen, hogy Moszkva klasszikus háború nélkül akarta megúszni az elkerülhetetlen ütközést, az ukrán kérdés rendezését”
Úgy számolt, hogy hatalomváltással képes lesz az évek óta egyfajta ellen-Oroszországként működő Ukrajnát semlegesíteni, és minimális áldozatok árán visszaszerezni a befolyását a térség számára stratégiai értelemben vett egyik kulcsországa felett. A Kremlben érezhetően nem számoltak egy klasszikus értelemben vett tömegháborúval, amelyre – mint látjuk – az orosz hadsereg nem is volt igazán felkészülve. Mint ahogy a Nyugat sem, amelyről nem tudjuk, hogy mit akart, de tény, hogy nem tett meg mindent a háború elkerüléséért. Sőt, látva az orosz erők tétovaságát, a háború első hónapjának tapasztalata alapján kimondottan vérszemet kapott, és úgy érezte, eljött a pillanat az „orosz kérdés” lerendezésére, Oroszország meggyengítésére.
„Ettől fogva az angolszászok vezette nyugati blokk, benne a velük sodródó európaiakkal egyértelműen arra játszottak, hogy Oroszországot minél inkább belehúzzák a háborúba, és <második Afganisztánjává> változtassák Ukrajnát. Ezért aztán megtorpedózták a Minszkben indult, majd Isztambulban folytatódó, a háború gyors lezárásával kecsegtető tárgyalásokat. A cél ugyanis ekkor már egyértelműen Oroszország meggyengítése volt”
Ennek érdekében csúcsra járatták a gazdasági háborút, amelyben szolgai, a saját érdekeit is sutba dobó partnerre találtak az Európai Unióban. Egymást érték a szankciók, felpörgött az ukrán hadsereg felfegyverzése. A Washington vezette Nyugat azzal számolt, hogy Oroszország gyorsan megtörik. A Fehér Ház stratégái ekkor még komolyan bíztak a Vlagyimir Putyin fémjelezte rendszer megdöntésében is. Abban, hogy a társadalmat és/vagy az elit egy részét sikerül az elnök ellen fordítani. Ahogy a hatalomváltásra, Zelenszkij csapatának eltávolítására alapozó orosz villámháborús terveknek is volt realitása, úgy a háború azért előhozta – lásd Jevgenyij Prigozsin operett zendülése – az orosz rendszer gyengeségeit is. Ám sem az ukrán, sem pedig az orosz rendszer nem dőlt meg. Sőt, a maga módján mindegyik megerősödött.
„Közben ahogy a hónapok pörögtek, az orosz hadsereg és a politikai vezetés úgy alkalmazkodott egyre jobban az új helyzethez”
Az őszi mozgósítás kiegyenlítette az élőerőben az ukrán fölényt, a hadiipar háborús üzemmódba állításával pedig megmaradt az orosz technikai előny. Kiderült, hogy a nyugati fegyverek a jelenlegi trend mellett a háború fenntartására, elhúzására elegendőek, a megfordítására nem. Az egyre inkább elhúzódó anyagháborúban Oroszország áll jobban, és a tartalékai is jóval nagyobbak. Az ukránok elszántak, ám a társadalom tartalékait a végsőkig kifeszítette a háború. Az orosz oldalon eközben növekszik az aggodalom, a háborúval, illetve a következményeivel azonban egyelőre még inkább csak a határmenti és a déli körzetekben, valamint Szibériában szembesültek. Kérdés, hogy az egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő újabb mozgósítást is sikerül-e a földrajzi és társadalmi értelemben vett perifériákon tartani.
A Nyugat másfél év után egyre inkább rádöbben arra, hogy ez a háború elhúzódik. Oroszország nem rogyott térdre, a gazdaság megbirkózik a szankciókkal és az egyéb kihívásokkal, a szociális háló nem gyengül – erre Putyin kiemelten ügyel –, a rendszer a problémák ellenére szilárdan áll. Moszkvát nem sikerült elszigetelni, sőt az új helyzet inkább felgyorsította az úgynevezett nem nyugati világ, a „globális Dél” pólussá formálódását. Egyre inkább kirajzolódnak a többközpontú világrend kontúrjai. Vlagyimir Putyin ráadásul továbbra figyel arra, hogy az orosz hadsereget ne húzzák bele túlságosan ebbe a háborúba. Tisztában van ugyanis azzal, hogy Ukrajna a világrend körül dúló háborúnak csak az egyik terepe, és még több ütközet is áll Oroszország előtt.
„Úgy is fogalmazhatnánk, hogy sok tekintetben a Kremlt is sokkolta az Ukrajnában és ennek nyomán előállt helyzet, ám egyre inkább az látszik, hogy az akarata ellenére kibontakozó többfrontos háború inkább felébresztette, semmint kifektette az alvó, elkényelmesedett medvét”
Oroszország kezdi összeszedni magát, új, legalább másfél milliós, immár harcokban edzett hadsereget épít, igyekszik erősíteni technológiai értelemben is a szuverenitását, diplomáciai értelemben pedig egyre hatékonyabban nyit kelet és dél felé. Ez a folyamat messze nem problémák nélküli, Moszkva azonban felkészült az új világrend alakulásának hosszú és bizonytalan időszakára, benne az ukrajnai háború elhúzódására. A Kreml láthatóan egyre inkább felfogja, hogy ez a helyzet számára nem csupán komoly kihívás, de páratlan lehetőség is a globális pozícióinak asszimetrikus erősítésére. Putyin hosszú, többlépéses játszmába keveredett, és a kezdeti bizonytalanság után mintha egyre jobban kezdené élvezni.
Látják ezt a másik oldalon is, így némiképp változik a stratégia. Az mára egyértelművé vált, hogy Oroszországot gyorsan kifektetni nem lehet. Gyengítéséről, a se háború, se béke állapot hosszú idejű fenntartásáról azonban Washington nem tett le. Annak ellenére sem, hogy ez a helyzet – ezzel is erősítve a nem nyugati világot – már most egymásra tolta Oroszországot és Kínát. Az amerikai gondolkodás így egyre inkább a konfliktus befagyasztására, egyfajta koreai szcenárió kialakítására felé hajlik.
„Ukrajna ebben a helyzetben „második Afganisztánná” válik. Kérdés, hogy inkább az orosz, vagy az amerikai fél számára”
Moszkva számára nem jó, ha gazdasági és katonai erőit leköti ez a konfliktus, ám úgy tűnik, hogy a maga javára tudja fordítani az időt, és képes kezelni a helyzetet. Annak ellenére, hogy az itt lekötött energiák nagyon kellenének a modernizáció felgyorsítására, a technológiai lemaradás csökkentésére, a gazdaság erősítésére. Az Egyesült Államok tehát részben eléri célját, hiszen fékezi az orosz növekedést. Közben azonban akaratlanul is erősíti a „globális Dél” formálódását, így középtávon gyengíti a saját pozícióit. De nemcsak stratégiai, hanem taktikai értelemben is sürgeti az idő Washingtont. A háború zsákutcába jutása a jövő évi választási kampány közeledésével egyre inkább próbára teszi Joe Biden elképzeléseit, hiszen felveti az Ukrajnának juttatott milliárdok értelmét.
„A Fehér Ház így már egye inkább befagyasztaná a konfliktust, és ennek elérésére még az idén leültetné egymással a feleket”
Talán nem véletlen, hogy egyre többet hallunk bizonyos, az Egyesült Államok korábbi magas rangú nemzetbiztonsági tisztviselői és a Kreml magas rangú tagjai között folyó titkos diplomáciai tárgyalásokról. Legutóbb a megbeszélések egyik résztvevője erősítette meg a tárgyalások tényét a The Moscow Timesnak. Néhány hete az NBC számolt be először e háttérbeszélgetések létezéséről, amelyek során volt amerikai tisztviselők diszkrét eszmecserét folytatnak a Kremllel, valamint találkoznak Szergej Lavrov külügyminiszterrel, hogy megteremtsék az ukrajnai háború befejezését célzó tárgyalások alapjait. Úgy tűnik, ha későn is, de a Biden-kormányzat kezdi komolyabban venni Oroszországot. Ahogy az említett forrás fogalmazott, szakítva az eddigi politikával, Washington igyekszik Oroszországot kreatívabb szereplőként visszahozni az európai biztonságról folyó gondolkodásba.
„Kijev és Moszkva leültetése azonban egyelőre nem nagyon lehetséges az ukrán ellentámadás megrekedése miatt”
Ukrajna a napokban ismét nagyobb léptékű támadó hadműveleteket indított meg a zaporizzsjai front mentén, amelyet sokan már az ellentámadás második, döntő hullámának tulajdonítanak. Az idő egyre jobban sürgeti Kijevet és Washingtont is, hiszen az ukrán erők lassan két hónappal a nagy médiavisszhanggal bejelentett ellentámadás megindulása után sem voltak képesek áttörni az orosz védelem első vonalát, és akkor az Azovi-tenger partjának vagy a Krímnek a végső célként kitűzött eléréséről még nem is beszéltünk. A mintegy nyolc hónap alatt kiépített orosz „Szurovikin-vonal” áttörése egyre nagyobb kihívásnak tűnik. Az Ukrajna számára rendelkezésre álló időablak közben egyre szűkül, és amennyiben a jelenlegi támadás sikertelenül zárul, Kijevnek nem lesz több dobása erre az évre. Nem véletlen próbálkozik Kijev egyfajta alternatív opcióként ismét Bahmut/Artyomovszk térségében kisebb helyi támadásokkal. Bahmut esetleges visszafoglalásával ugyanis a nyugati támogatók és a hátország szemében elfedhetővé válnának a zaporizzsjai kudarcok.
„Ez azonban még mindig nem tenné lehetővé a konfliktust befagyasztását, amelyre csak Ukrajna súlyos veresége, vagy Kijevnek a jelenleginél legalább előnyösebb pozíciói mellett kerülhet sor. Oroszország akárcsak részleges győzelme esetén pedig a tárgyalás amerikai szempontból egyenesen megengedhetetlen”
A mostani helyzetben a tárgyalások az afganisztáni kivonulást idéznék, ami nem tenne jót Joe Biden, illetve a demokraták esélyeinek. Érzik ezt a republikánus jelöltek is, hiszen mind Donald Trump, mind pedig Ron DeSantis jelezte, hogy csökkentenék az Ukrajnának nyújtott pénzügyi és katonai támogatást. Mondani sem kell, hogy a kampány egyben Vlagyimir Putyin mozgásterét növeli.
Miközben tehát Washington és Moszkva igyekszik a másik számára „második Afganisztánt” jelentő helyzetet teremteni, jelenleg csak az biztos, hogy Ukrajna Afganisztánhoz hasonlóan vesztes, és elkezdheti tanulmányozni, hogy miként alakult Kabul számára a múlt század ’70-es éveitől a helyzet.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Ne feledjük, hogy ahogyan Oroszországot védi a fagy, ugyanúgy Afganisztánt a zord hegyvidék.
HandaBandy says:
A sors fintora az afgán kirándulást illetően, hogy az USA a gerillataktikát volt ideje Vietnámban tanulmányozni,
a SZU pedig alkalmazta a II. világégésben. Oszt’ mégiscsak megköszönni tudták a pofonokat, visszaadni már csak
korlátozottan. Mind a ketten. A britek veresége anno kissé más volt. A SZU esetében még érthető volt a mögöttes
szándék de az USA esetében nehezen.
Rác Gábor says:
…”A Kremlben érezhetően nem számoltak egy klasszikus értelemben vett tömegháborúval, amelyre – mint látjuk – az orosz hadsereg nem is volt igazán felkészülve. Mint ahogy a Nyugat sem, amelyről nem tudjuk, hogy mit akart,”… Igen érdekes kérdést vet fel a cikk írója, de én egy másfajta szempontból kérdezem azt: Mit NEM akart a Nyugat? Elsősorban azt, hogy az oroszok Ukrajnában maradjanak. A másik tény, amit nem akartak, az hogy Oroszország gazdaságilag kibírja a szankciódömpinget. Azt sem akarták. hogy kialakuljon egy kínai-orosz tengely. Sőt, kialakult a “globális Dél” nyugatellenessége, amit szintén nem akartak az amerikaiak. Végül, de nem utolsósorban: Ukrajna NEM lett a NATO tagja, s még ha ezt megkerülendő, a Zelenszkij-rezsim köt is egy “védelmi szerződést” az USA-val, annak kockázata ugyanakkora, mint a NATO-ba való belépésé….
HandaBandy says:
Lelki rohamom támadt… Úgy mégis mi a fészkes fenét akar ez a Nyugat ezzel a “mindent bele” ukrán segítséggel? Mindenki tudja, hogy
ha egy konfliktusban a gyengébb felet pátyolgatják akkor az óhatatlanul a végtelenbe húzza el az összetűzést. A lényegi kérdés, hogy
mi ebben a valós üzlet? Nehezen elképzelhető, hogy a fegyverekre költött ill. a bábkormány etetésére fordított pénz nem hiányzik máshol.
Előbb-utóbb csak felteszik minden házasságban a kérdést, hogy “Darling, hova tűnt el ez a sok dohány?”. OK, hogy minden mű konfliktus
remek becsatornázása a fekete fegyverszállításoknak. Nem véletlen, hogy az oroszok igencsak szkeptikusak a búza szállítása történettel
kapcsolatban. Ha valaki akkor ők pontosan tudják (békés szovjet halászhajók Chile partjainál anno.), hogy mi is ilyenkor a dörgés.
Az orosz viszonyokat és attitűdöket illető minden ellenérzésem ellenére mélységesen felháborítónak tartom, hogy egy keresztény kultúrkörhöz
tartozó, fehér emberek lakta óriásrégiót egy másik, mégiscsak hasonló konglomerátum el akar taposni. Ha cinikus akarok lenni akkor azt
mondom, hogy ezzel a mozzanattal most a politikai Nyugat civilizáltságban és morálban felzárkózott Oroszország mellé.