„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com számára
„A Dnyeper partján, a bűnös, vérrel öntözött, havas földről felnyúlott a fekete, ködös magasságba Vlagyimir éjféli keresztje. És elmúlik minden. Szenvedés, kín, ínség és tengerek. A kard elmúlik, de a csillagok megmaradnak”
A kijevi ukáz értékelése helyett levettem polcomról Mihail Bulgakov egyik legértékesebb művét, A fehér gárda című regényét. Egyik kedvenc könyvem, többször elolvastam és a belőle készült orosz filmsorozatot is láttam. Most azonban különösen aktuális olvasmány. A Kijevben született és felnőtt Bulgakov ebben a részben önéletrajzi regényben szülővárosa, az imádott Város történetét meséli el a cári birodalom bukása és a szovjethatalom győzelme közti időszakban.
„Roppant év, rettentő év volt 1918 Krisztus születése után”
Ezzel a mondattal indul a regény, és valóban sok rettenetről olvashatunk benne. A regény főszereplője Alekszej Turbin, leszerelt katonaorvos – Bulgakov maga is orvos volt -, aki meghitt polgári otthonában a nővérével és öccsével szeretné átélni a véres polgárháborús időket.
Egyes fejezetek szinte hadijelentés-szerűen rögzítik a csatákat, bizonyos nevek visszaköszönnek a mai napihírekben. A „Zaporozsi Szics, Herszonesz” és hasonló városok neve, más átírásban, számunkra is ismerősök. Kijevet az 1917-es novemberi forrradalom után elözönlötték a bolsevizmus elől menekülő emberek, hercegektől kupeceken át a kurvákig.
„A Város duzzadt, dagadt, s már-már kicsordult, mint kovász a köcsögből”
– írja Bulgakov. Nappal nagy életet éltek a menekültek, de éjjel időnként rájuk tört a rettegés attól, hogy egyszer csak betörnek a Városba a bolsevikok. Mert „gyűlölték a bolsevikokat”, írja a szerző, aki akkoriban alighanem maga sem gondolta nagyon másképp.
Az 1917 novemberében kikiáltott Ukrán Népköztársaság két hónapos fennállása után Kijevet a bolsevikok, majd a német csapatok foglalták el. A németek egy volt cári tábornokot kineveztek hetmannak, ami a régi múltból elővarázsolt cím volt, de a nevében kemény kézzel ők irányították a várost. A németek kivonulása után Szimon Petljura ukrán harcosai foglalták el Kijevet, majd gyors váltásban a bolsevikoké, aztán az orosz fehéreké lett a város. Utána még egyszer helyet cseréltek a bolsevikok és a fehérek, majd betörtek a lengyelek, hogy végül a bolsevikok győzzenek, és Ukrajna a Szovjetunió része legyen.
„A regény borzongató hitelességgel meséli el, hogy egy jóravaló, békés, liberális polgári család hogyan élte meg a hadseregek bevonulását, a vele járó erőszakot és az újabb hódítók fenyegetését”
Bulgakov a legnegatívabb képet a Szimon Petljura vezette ukrán népi hadsereg vezetőjéről festi, aki ma a hivatalos ukrán történelem pozitív hőse. Szocialistának indult, aztán nacionalista lett, és csapatai iszonyatos zsidóellenes pogromokat hajtottak végre. Jellemző módon, amikor párizsi emigrációjában 1926-ban megölte egy Ukrajnából menekült zsidó fiatalember, a tettest a francia bíróság felmentette, mondván, hogy egész családja kiirtása miatt állt jogos bosszút a tömeggyilkoson.
Bulgakov többszöri belekezdés után végül 1926-ban jelentette meg A fehér gárda című regényét. Valószínűleg maga sem gondolta, hogy ez lesz a „menlevele” a harmincas évek sztálini terrorjában. Bár a regény a fehérek oldaláról mutatja be a polgárháborút, és vad bolsevik-ellenes kifejezések is vannak benne, végső kicsengése mégis az lett, hogy a bolsevikok győzelme hozta el a békét.
„Sztálin a maga kiszámíthatatlan ízlésével megszerette a könyvet”
Bulgakov drámát is írt belőle, amit a szovjet időkben kicsit provokatív A fehér gárda helyett Turbinék napjai címen mutatott be a moszkvai Művész Színház. Sok száz előadást ért meg, és maga Sztálin tizenötször tekintette meg. Bulgakov egyéb írásait betiltották a cenzorok, írásait és személyét ellenforradalmárnak nevezték a kommunista kritikusok, de a diktátor kegye állást szerzett neki és megmentette a terror gépezetétől. Mivel művei többségét továbbra sem publikálták, megírta az asztalfióknak és a jövőnek A Mester és Margaritát, amely évtizedekkel halála után robbant be a világirodalomba, s lett a huszadik század egyik legfontosabb műve. A fehér gárda vége gyönyörű szavakkal írja le a békét.
„A Dnyeper partján, a bűnös, vérrel öntözött, havas földről felnyúlott a fekete, ködös magasságba Vlagyimir éjféli keresztje. És elmúlik minden. Szenvedés, kín, ínség és tengerek. A kard elmúlik, de a csillagok megmaradnak”
A mai hetmanok, Petljurák, szobordöntő cenzorok is eltűnnek majd, de a világirodalomban Kijev mindig Mihail Bulgakov városa marad.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Nagy Imre says:
Nagyon szomorú, amit az ukrán nácik megengednek maguknak. Pedig az orosz bombákat kifejezetten úgy programozták, hogy a szobrot környező utcákat legalább ne érje találat – ennél komolyabb jele a humanizmusnak és a kultúra végtelen tidzteletének nem képzelhető el.
Persze, az óvodák, iskolák lakóházak koordinátáit nem sikerült eltalálni. így azokról néha pár négyzetméteren lehull a vakolat, de hát ki tökéleteses ebben a kifordult, náci világban?
Jó látni, hogy vannak talpig demokratikus, az Eszme és a Vörös Csillag szolgálatában megöregedett kommunisták, akik emlékeztetnek bennünket a szépre és a jóra.