A volt jugoszláv térség újrarendezése még hátra van. Hogy milyen lesz, az a most kialakuló új világrend függvénye. Aki támogatásra számít a jövő uraitól (mint például Szerbia), az egyelőre kivár, aki nem, az megpróbál a régiekbe (mint például Horvátország) kapaszkodni. Az előbbi a feszültség állandó szításával igyekszik megtörni a kiszemelt préda ellenállását. A Nyugat pedig úgy tesz, mintha megfelelne érdekeinek egy nagy, az Adriára is kijárattal rendelkező, oroszbarát Szerbia, és egy nagyobb területi osztozkodást elindító nagy Albánia.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Hat hónappal a választások után, éppen a törvényben meghatározott határidő lejárta előtt megalakult az új szerb kormány. Rejtély, miért kellett rá ennyit várni, hiszen majdnem ugyanolyan összetételű, mint a korábbi. A kulcsfontosságú tárcákat, elsősorban az állami erőszakszervezeteket irányító posztokat az Alekszandar Vucsics elnök vezette Szerb Haladó Párt (SNS) birtokolja, ezúttal azonban a Szerb Szocialista Párt (SPS) felügyelete alatt. A külügyminiszteri posztra visszatérő Ivica Dacsics SPS-elnököt, Szlobodan Milosevics egykori szóvivőjét ugyanis – a miniszterelnök-helyettesi rang mellé – megbízták a biztonsági szolgálatok felügyeletével is. Miloš Vučević, volt újvidéki polgármester, a Szerb Pravoszláv Egyház (SPC) bizalmi embere kapta a védelmi tárcát.

„Az SPC-vel kapcsolatban – azon közismert tényen kívül, hogy Szerbiában a politika és az egyház nem vált el egymástól, és hogy a jugoszláv utódállamokban Belgrád kinyújtott keze – említésre méltó még, hogy kitüntette a háborús uszító Vojiszlav Seseljt, és a balkáni határok megváltoztatása mellett lobbizik”

Érdekes módon a pátriárka, Amfilohije is a Délvidékhez kötődik, Óbecsén született, a középiskolát Újvidéken végezte, ahonnan Alekszandar Vulin volt belügyminiszter, a mostani szereposztásban  a titkosszolgálat (BIA) vezetője is származik. Jóllehet sokáig úgy volt, hogy változik a kormányfő személye, végül mégis maradt a nyíltan leszbikus, horvát származású Ana Brnabics. Bár ahogy hírlik, csak határozott időre. Vagyis Belgrád még mindig nem biztos benne, ki lesz a világ ura a jövőben, ezért úgy gondolja, elkél a „fügefalevél”, vagyis a gesztus a szivárványos Nyugat felé. Brnabics, ahogyan eddig, ezután sem lesz a kormány feje, hanem inkább csak a haja. Ez a bizonytalanság a világ jövőbeni urát  illetően azonban nem akadályozza a tűz csiholását azokban az országokban, amelyekre Belgrád ki akarja vetni a hálóját, vagyis akiknek részleges vagy teljes beszippantását tervezi a „szerb világba”, vagy más néven a „Nyitott Balkánba”.

„Albánia már belépett, és a színfalak mögött meg is egyezett Szerbiával az albán lakta területek kihasításában a jelenleg független államként fungáló délszláv utódállamokból. Észak-Macedónia szintén engedett a nagyobb szomszéd unszolásának. Aktuálisan Montenegró <meggyőzése> folyik válogatott eszközökkel”

Elvesztését Szerbia egyébként is nehezen viselte, sőt, ki sem heverte. Mégis hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkezdhesse az offenzívát a visszaszerzéséért. Az első kísérlet a kis Adria parti ország NATO-csatlakozásának megakadályozása ürügyén történt 2016-ban, amikor is a nagy mentor, Moszkva egyetértésével, és persze támogatásával puccsot kíséreltek meg. A Nyugattal ellentétben Belgrád felismerte, hogy célja elérésének, vagyis Montenegró újbóli beolvasztásának a szerb birodalomba a legnagyobb akadálya Milo Djukanović, aki különböző posztokon, de idestova 30 éve az első számú vezető, és az euroatlanti integráció legfőbb letéteményese. Akkor nem sikerült tőle megszabadulni. Mostanra kifinomultabbak lettek a módszerek és az eszközök.

„A Belgrád és Moszkva párti erők két oszlopba fejlődtek. Az egyik látszatra Nyugat-barát, a lényeget tekintve azonban ugyannyira ellensége Montenegró szuverenitásának és euroatlanti integrációjának, mint a nyíltan szerb párti. Közlekedő edényként viselkednek, hol az egyik, hol a másik ág emelkedik vagy süllyed, de a mélyben egymással összeforrnak”

A 2020-as választáson – az SPC hathatós segítségével – végre sikerült megtörniük Djukanović és a Szocialisták Demokratikus Pártjának (DPS) uralmát, annak mérhetetlenül korrupt voltára hivatkozva. A hatalomra jutott orosz és szerbpárti ellenzék azonban semmivel sem bizonyult feddhetetlenebbnek, mint elődje. Ráadásul oda lett a stabilitás is. A parlamentben mindössze egy mandátumnyi többséggel rendelkező kormányoldal minden erejét az egyébként legnagyobb ellenzéki erő, DPS és szövetségesei, a Nyugat-barát kispártok kiszorítására összpontosította. A kormányzásban nem jeleskedett.

„Voltaképpen saját magát buktatta meg idén februárban, hogy a változatosság kedvéért  Nyugat-barátabbnak tűnő másik ágát juttassa hatalomra”

Mintegy 100 napos országlás után azonban ez is megbukott, azóta ügyvezetőként kormányoz. Kihasználva azt, hogy nincs elfogadott törvény a kormányról, fontos döntéseket hoz, például leváltja a Nyugatbarát kül- és védelmi minisztert. A 14 helyi önkormányzatban, köztük a fővárosban, Podgoricában idén októberben megtartott helyhatósági választásokon sikerült annyira megrendíteni a Nyugatbarát tábor pozícióit, hogy a magát „régi” (értsd: 2020-as) parlamenti többségnek tituláló pártok támadásba lendülhettek a most  köztársasági elnöki pozícióban lévő Milo Djukanović ellen. Az alkotmányt felülíró alsóbb rendű jogszabály elfogadásával az elnöki jogkörökről immár nemcsak az ő személye, hanem Montenegró, mint szuverén ország ellen intéztek támadást.

A jogi káoszt fokozza, hogy nincs döntésképes Alkotmánybíróság, amely a választásokról jelentett törvénysértéseket, tettlegességig fajuló megfélemlítéseket elbírálja. Egyéb tekintetben is válságban van az egész államgépezet. NATO-érdekeket is sért, hogy a kémelhárítás orosz és szerb titkosszolgálati ügynökhálózatot felgöngyölítő vezetőjét egyik óráról a másikra menesztették. Erre már felemelte a  fejét, az úgynevezett nemzetközi közösség, egyszerre reagált a brit, az amerikai nagykövet és az EU delegáció vezetője. Az Európai Parlament „fordított” parlamenti ülést kezdeményezett, hogy a polgárok figyelmeztethessék a képviselőket, ne az alkotmány derogálásával, hanem a lakosság problémáival foglalkozzanak. A NATO nagyszabású hadgyakorlatot tartott az Adrián. Egy hajóraj, a világ egyik legnagyobb hadihajójával,  a George H. W. Bush repülőgép-anyahajóval az élén pedig úgy tűnik, hosszabban elidőzik majd Split kikötőjében.

„Vajon elégséges figyelmeztetés-e ez, hogy Montenegró – és persze Szerbia – nem jó irányba megy? Amikor a Nyugat megkésett, következetlen üzeneteket küld a délszláv térségbe, és nyilvánvalóan önsorsrontó döntéseket hoz a maga háza táján, az egyetlen lehetséges válasz a nem”

Bosznia-Hercegovina életképtelen a kvázi multinacionális Bosnyák-Horvát Föderációval és a boszniai Szerb Köztársasággal, egy színtiszta szerb nemzetállammal. Ennek ellenére a Nyugat ugyanezt a megoldást erőlteti Koszovóban az észak-koszovói szerb járások területi autonómiájával. Úgy próbálja terjeszteni a demokráciát, hogy egy érvénytelen mandátummal rendelkező parlamenti képviselő által biztosított szavazattöbbséggel a koszovói parlamentben megbuktatta a szerbeknek ezt az adminisztratív leválását el nem fogadó koszovói kormányfőt, Albin Kurtit. Kurtit  később mégis visszaszavazta a nép, demokratikus választáson. A nyugati demokrácia felkent papjai most arra igyekeznek őt  rávenni,  hogy a szerb ellenkezés miatt halassza el a koszovói rendszámtáblák kötelező használatára vonatkozó törvény végrehajtását a területén élő szerbek számára. Az EU lassan inkább elrettentő példává kezd válni arra nézvést, hogy a józan eszét is fel kell adnia annak, aki Brüsszelre bízza magát.

„A látszat ellenére, Horvátország nem ellenpélda”

Nem azért igyekszik bekerülni a schengeni határőrizeti zónába, mert nincs tisztában vele, hogy a határa – amit ezentúl mint  az EU külső határát kell védenie – szinte  védhetetlen. Nem azért mond le a saját valutájáról, azzal együtt,  saját pénzügyi politikáról, és veszi át az eurót, mert olyan erős lábakon áll a gazdasága, no meg a közös európai valuta, és olyan magas a horvát lakosság életszínvonala, hanem azért, hogy  vissza ne kerüljön a szerb sas szárnyai alá, a Balkánra. Szerbia számára viszont a béke és a határok nem véglegesek, de érzékeli, hogy még nem jött el az ideje a változtatásnak, a Verőcétől (Virovitica) Károlyvároson (Karlovac) át Karlobagig, vagyis a tengerig terjedő Szerbiának. Mindig is volt türelme kivárni a neki kedvező időt. Ez most sem lesz másként. A Nyugat pedig hagyja.