Kezdőlap » Fókuszban » II. Miklós, a szentté avatott uralkodó
II. MIklós cár és családja 1913-ban. A képen balról jobbra: Olga, Mária, II. Miklós, Alexandra Fjodorovna, Anasztázia, Alekszej és Tatyjána. #moszkvater

II. Miklós, a szentté avatott uralkodó

Száz éve végezték ki a bolsevikok egy jekatyerinburgi ház pincéjében az utolsó Romanov-házi orosz cárt és családját

II. MIklós cár és családja 1913-ban. A képen balról jobbra: Olga, Mária, II. Miklós, Alexandra Fjodorovna, Anasztázia, Alekszej és Tatyjána. Fotó:WIKIPÉDIA #moszkvater
II. Miklós cár és családja 1913-ban. A képen balról jobbra: Olga, Mária, II. Miklós, Alexandra Fjodorovna, Anasztázia, Alekszej és Tatyjána.
Fotó:WIKIPÉDIA

Ha van olyan uralkodója az orosz történelemnek, akinek megítélése a lehető legszélsőségesebben alakult, az nem más, mint a Romanov-dinasztia utolsó cárja, II. Miklós. Egy biztos, elítélte a nyugatiasodást, mindig is a szláv kultúrát helyezte előtérbe. Egyik legnagyobb hibájának Grigorij Raszputyin feltétel nélküli támogatását tartják, ám azt nem érdemelte meg sem ő, sem pedig a teljes családja, hogy éppen száz esztendeje, 1918. július 16-ról 17-re virradó hajnalban a bolsevikok kivégezték családjával együtt Jekatyerinburgban, sőt, egy hónap alatt a Romanov-család további 17 tagját megölték. Sokáig beszélni sem lehetett róla, míg a rendszerváltást és a Szovjetunió széthullását követően egyre jobban az emberek érdeklődési körének középpontjába került. Rehabilitálták az őt ért vádak alól, és amikor a cárt 1998-ban a szentpétervári Péter Pál-erődben, a cári család tagjainak hagyományos temetkezési helyén újratemették, majd 2000. augusztus 14-én az Orosz Ortodox Egyház szentté avatta őt és családját, II. Miklós végleg hazatért az oroszok szívébe.

De nézzük, ki is volt ez az ember, ki volt minden oroszok legutolsó cárja. II. Miklós édesapja III. Sándor, édesanyja, a dán királyi családból származó hercegnő, Marija Fjodorovna cárné volt. Édesanyja révén szoros rokonságban állt az angol királyi családdal, hiszen Marija Fjodorovna nővére, Alexandra angol királyné lett, fia, V. György így Miklós unokatestvére volt. Nem véletlen tehát a két uralkodó közötti nagy hasonlóság.

Miklós egészen gyermekkorától kezdve félénk, visszahúzódó ember volt, aki utálta a nyilvánosságot. Ennek ellenére tudta a kötelességét, és cárevicsként kötelességtudóan részt vett a minisztertanács ülésein, elnökölt az éhínség megszüntetésére létrehozott bizottságban, de legszívesebben a szabadban kedvenc időtöltésével foglalatoskodott: barkácsolt. Sokan nem értették, hogy miért gyűlölte olthatatlanul a japánokat, holott a magyarázat egyszerű: még a 1890 és 1891 között európai és kelet-ázsiai körútja során egy elmebeteg japán rendőr merényletet kísérelt meg ellene, és ettől kezdve érződött az erős ellenszenv a felkelő nap országa ellen. A nagyherceget többen készítették fel az uralkodásra, és a legnagyobb hatással egyik tanítómestere Pobedonoszcev, a Szent Szinódus egyik főügyésze volt rá, aki belenevelte Miklósba, hogy az egyeduralom Isten elrendelése, és csak ezzel lehet működőképes egy akkora birodalom, mint Oroszország. Katonai képzése 1884-ben kezdődött meg, amikor a cári testőrséghez küldték, majd a későbbiek során a Preobrazsenszkij gárda, valamint a huszártestőrség tagja lett.

A korábbi uralkodóktól több dologban eltérő gondolkodású Miklósnak a házassága sem a kor, azon belül az uralkodó osztály követelményeinek és szokásrendjének megfelelően történt. Ugyanis amíg a szülei Ilona orléans-i hercegnőt akarták számára feleségként, addig Miklós kiharcolta a szüleinél, hogy ne őt, hanem szerelmét, Alix hesseni hercegnőt vehesse el. Mindenesetre édesapja, III. Sándor kizárólag a fia boldogságára való tekintettel beleegyezett a frigybe. Hogy milyen mélyek voltak az akkor még ifjú cárevics érzelmei Alix iránt, talán jól mutatja, hogy eljegyzésüket követően azonnal megszakította kapcsolatát korábbi szeretőjével, a lengyel balett-táncosnővel, Matilda Kseszinszkajával. Az uralkodói pár – mint az a későbbiek során tökéletesen bebizonyosodott – abszolút illett egymáshoz, hiszen Alix, aki cárnéként az Alekszandra Fjodorovna nevet kapta, ugyanolyan félénk és visszahúzódó volt, mint a férje. Egyikük sem szerette Szentpétervárat, és nem tartották be az udvari etikettet sem, a legszívesebben mindketten Moszkvában időztek. Miklós a barkácsolás mellett tán a katonai díszszemléken vett részt a legszívesebben, és emiatt meglehetősen elidegenedett a nemesség nagy részétől. Nem véletlenül írta Pavel Miljukov orosz történész, hogy az utolsó cár becsületes ember és jó családapa volt, de természettől fogva rendkívül gyenge akaratú, aki nem készült fel az uralkodással járó problémákra. Nem véletlen, hogy a legtöbb minisztere udvariasnak, ámde nagyon határozatlannak tartotta őt.

„Az uralkodó és felesége a szláv kultúra híve volt, elítélte a nyugatiasodást”

Szentpétervár helyett sokkal jobban szerette Moszkvát, mert szerinte a főváros a bürokraták és az árulásra hajlamosak fészke volt. Mindezek ellenére igyekezett haladó eszméket is követni, például 1897-ben ő rendelte el az első népszámlálást Oroszországban, illetve II. Miklós nevéhez fűződik 1898-ban az úgynevezett „Békehatározat”, amely egy nemzetközi megegyezés révén megvalósuló fegyverleszerelési indítvány volt. A közvélemény – nemcsak Oroszországban – hangos tetszésnyilvánítással fogadta az ötletet, de az 1899-es, illetve 1907-es hágai békekonferencián az országok vezetőinek nem sikerült megállapodásra jutniuk ebben a kérdésben. Miniszterei közül többen is hasonlóan gondolkodtak a haladással kapcsolatban, például a cár pénzügyminisztere, Szergej Juljevics Witte az ipar fejlődését sürgette. Nagy erőfeszítéseket tett a rubel árfolyamának megerősítésére és a külföldi befektetők becsalogatására az országba, és erőltette a transzszibériai vasútvonal továbbépítését is, és ezekben a törekvéseiben II. Miklós is támogatta.

Az egyik legnagyobb hibájának azonban nemcsak a kortársai, hanem a jelenkor nagy része is azt tartja, hogy a vérzékenységben szenvedő fia, Alekszej meggyógyításának ígérete miatt szinte feltétel nélkül támogatta az 1905 októberében megismert sztarecet (szent embert), Grigorij Raszputyint. II. Miklós és a felesége benne látta megtestesülni az orosz paraszti erényeket, a feltétlen istenhitet, és a cár iránti hűséget. Raszputyint – aki elsősorban a cárné fölött rendelkezett jelentős hatalommal – az oroszok nem szerették, mert egy közönséges, hatalomvágyó csalónak tartották, aki aláásta az uralkodó hitelét. Raszputyin szava egyre többet nyomott a latban, mígnem végül a cár unokahúgának férje, Feliksz Juszupov herceg és pár barátja meggyilkolta őt Szentpéterváron. A nemesek és a jobboldali politikusok abban a meggyőződésben végeztek a „Gonosszal”, hogy ezzel megmenthetik a monarchiát, ám ezzel a gyilkossággal sem tehettek semmit, hiszen a nélkülözések, a nyomor, és az élelmiszerhiány addigra teljesen a cár ellen fordította a közvéleményt.

Az Ipatyev-ház pincéje, ahol kivégezték a cári családot. #moszkvater
A tett helyszíne, az Ipatyev-ház pincéje, ahol a bolsevikok kivégezték a cári családot.
Fotó:WIKIPÉDIA

A Petrográdra keresztelt Szentpéterváron 1917. február 23-án és február 24-én – a régi naptár szerint március 8-án és március 9-én – zavargások törtek ki. II. Miklós, aki a hadsereg mahiljovi főhadiszállásán tartózkodott, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a rend helyreállítására katonai erőre van szükség, és elrendelte, hogy küldjenek a frontról csapatokat a fővárosba. Február 27-én a duma ideiglenes bizottsága és a munkások tanácsa megegyezett egy ideiglenes kormány létrehozásáról, és a hadsereg tábornokai úgy vélték, a helyzetet csak az uralkodó oldhatja meg, méghozzá személyesen. Táviratot küldtek neki március 2-án Pszkovba, és a cár erre a maga és a fia nevében is lemondott a trónról az öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára, aki azonban az ellenséges közvélemény hatására még aznap, március 3-án – az új naptár szerint március 16-án – lemondott a trónról. A cárizmus ezzel megszűnt létezni Oroszországban.

Miklós és családja a lemondását követően még öt hónapot töltött Carszkoje Szelóban az ideiglenes kormány foglyaként, amit a cári család méltósággal és zokszó nélkül viselt el. Az ideiglenes kormány nem tudott mihez kezdeni a foglyokkal, ezért megpróbálták rávenni Angliát, hogy fogadja be őket. A cár első unokatestvére, V. György brit király azonban attól tartott, hogy az orosz cári család befogadása diszkreditálná a monarchiát a brit munkások szemében, ezért elutasította a kérést. A családot „biztonságuk érdekében” 1917 nyarán a nyugat-szibériai Tobolszkba költöztették, majd az októberi forradalom és a bolsevik hatalomátvétel után a 1918 tavaszán a családot továbbköltöztették az uráli Jekatyerinburgba, egy mérnök birtokára, az Ipatyev-házba. 1918. július 16-áról július 17-ére virradóra a Jakov Jurovszkij vezette bolsevik őrzőosztag a moszkvai szovjet kormány legfelső szintű parancsa ellenére kivégezte a ház pincéjében az egész családot, és a háromfőnyi személyzetet. Magáról a kivégzésről és a kivégző osztag személyi összetételéről is számos legenda terjeng, többek között az, hogy a későbbi magyar miniszterelnök, és az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja, Nagy Imre is az osztag tagja volt. Ezt egyébként hitelt érdemlően azóta sem sikerült bizonyítani.

A kivégzést követően a hullákat becsavarták a saját ágyneműjükbe, és teherautóval kivitték a közeli erdőbe, ahol savval leöntötték őket, és két testet elégettek, a többit pedig elásták. A sajtó másnap hírt adott a cár kivégzéséről, de azt állították, a cárnét és a gyermekeket továbbszállították egy biztonságosabb helyre. Ez később számos találgatásnak szolgáltatott alapot, sajnos azonban az információ hamisnak bizonyult. A kivégzést egyébként azzal indokolták, hogy a cárhoz hű seregek, a „fehérek” túl gyorsan közelednek Jekatyerinburghoz, és ki akarják szabadítani a cárt. Ám a város csak egy hónap múlva került a fehérek kezére, addigra a Romanov-család további 17 tagját megölték, azaz a bolsevikok az uralkodó-ház írmagját is kiirtották, már akit sikerült Oroszországban elfogniuk. Egyszerűen arról volt szó, hogy a hatalomra került bolsevikok vakon gyűlölték a teljes cári családot.

„1979-ben egy helybeli orosz történész, Alekszandr Avdonyin csontvázakat talált Jekatyerinburgtól körülbelül tizenhat kilométerre”

A csontok DNS-ét megvizsgálták – a Romanovokkal rokonságban álló Fülöp edinburgh-i herceg DNS-mintájának segítségével –, és az eredmény alapján azonosították II. Miklóst, Alekszandra Fjodorovnát, Olgát, Tatyjanát és Anasztasziját, valamint az orvosukat és három cselédjüket. A hiányzó két csontvázra 2007 augusztusában bukkantak rá, és az első DNS-eredmények alapján a család maradék két tagjáé, Marijáé és Alekszejé. A cárt és családját 1998-ban temették újra a szentpétervári Péter Pál-erődben, a cári család tagjainak hagyományos temetkezési helyén.

A Szovjetunióban sokáig nem volt szabad II. Miklósról beszélni, és aki mégis megtette, azt meghurcolták. Manapság az embereket egyre inkább érdekli az utolsó cár élete és családja. Bár még ma is sokan elítélik II. Miklóst, ez a szemlélet egyre inkább kezd megváltozni. 1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak mártírokká nyilvánították II. Miklóst, Alekszandrát és gyermekeiket, míg 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház is szentté avatta az utolsó cári családot. 2005-ben a Romanov család nevében a Spanyolországban élő Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényt nyújtott be, hogy rehabilitálják a cárt és családját, de a kérvényt 2007-ben még elutasították. 2008-ban az ügy új fordulatot vett, az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerte el, és rehabilitálta. A család ügyvédje, German Lukjanov azzal érvelt, hogy repressziónak az állami, illetve végrehajtó hatalommal felruházott szervek által szociális, vallási vagy osztályalapon hozott kényszerítő, jogokat és szabadságot korlátozó intézkedések tekintendők, éppen ilyenek áldozatává vált a cár és családja, és a törvény szerint a rehabilitáció a repressziók minden áldozatának jár.