//Hogyan vereti szét a Nyugat Ukrajnát?
„Ukrajna államiságának megőrzése, jövőbeli területi kiterjedése leginkább attól függ, meddig tart a háború” #moszkvater

Hogyan vereti szét a Nyugat Ukrajnát?

MEGOSZTÁS

Teljes mértékben megértem az ukrajnai kudarcok láttán a politikai Nyugat képviselőinek elmúlt hetekben tapasztalt kapkodását. Hosszú időn keresztül megvezettek egy országot. Elérhetetlen célokért harcoltatják, veretik szét, s ez egyre nyilvánvalóbbá válik. Az atlantizmust ideológiai szektaként, és nem a NATO országok által lefedett terület kollektív védelmének, hanem az Egyesült Államok térnyerésének eszközeként kezelő politikusok egyre frusztráltabbak, miután az Ukrajnát a háború irányába bátorító és felkészítő szövetségesi politika nem azt az eredményt látszik hozni, amit a politikai Nyugat 2022. február 24. óta láttatni akar.

Varga György írása a #moszkvater.com számára

„Ukrajna államiságának megőrzése, jövőbeli területi kiterjedése leginkább attól függ, meddig tart a háború” #moszkvater
„Ukrajna államiságának megőrzése, jövőbeli területi kiterjedése leginkább attól függ, meddig tart a háború”
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP

Ukrajna államisága egyre nagyobb veszélyben van. Az ország önállóan nem működőképes, erőforrásainak döntő része a Washington által kontrollált mintegy 40 ország kikövetelt és koordinált adománya, jövője külső hatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – szándékaitól függ. Ez a háború elkerülhető, kirobbanása után pedig két hónapon belül lezárható lett volna. A 2022 márciusának végén kitárgyalt, és Isztambulban parafált orosz-ukrán megállapodás készen állt a végleges aláírásra, s egyebek mellett rögzítette Ukrajna katonai semlegességét. A politikai Nyugat üzenetvivőjének szerepében eljáró Boris Johnson brit miniszterelnök azonban nem engedte Ukrajnának lezárni a háborút.

„Ukrajna államiságának megőrzése, jövőbeli területi kiterjedése leginkább attól függ, meddig tart a háború”

Mielőtt ezt a kérdést megvizsgálnánk, néhány tényszerű alapvetéssel azt a helyzetet kell körülírni, amire a háború befejezése érdekében megoldást kell találni. Két kérdéskörrel a háború mindenképpen kapcsolatban van, így

1.) Ukrajna potenciális NATO-tagsága,

2.) az Ukrajnában élő milliós nagyságrendű orosz etnikumú, és tízmilliós nagyságrendű orosz nyelvű kisebbség helyzete.

Mint ismert, Ukrajnát a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján nevezték meg a NATO jövőbeli tagjaként – amerikai kezdeményezésre, meghatározó európai államok józan ellenkezése ellenére – a találkozó zárónyilatkozatában. Ukrajna alkotmánya 2008-ban az ország semleges státuszát tartalmazta. (Vajon miért nem Svájcot vagy Ausztriát nevezték meg Bukarestben következő NATO-tagként?)

„Az ország atomleszereléséről 1994-ben aláírt Budapesti Nyilatkozatot Ukrajna semleges országként írta alá, azaz a NATO 2008-ban előbb sértette meg a Budapesti Nyilatkozatot, Ukrajna szuverenitását, mint Oroszország 2014-ben a Krím elcsatolásával Ukrajna területi egységét. A Budapesti Nyilatkozat mind a szuverenitást, mind a területi egységét garantálta, ám míg az egyiken átléptünk, a másikat abszolutizáljuk”

Az alkotmányosan semleges Ukrajnában nem volt népszavazás a NATO-tagság kérdésében, a társadalmi támogatottságról pedig Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő Oroszország visszatérése (2008) című publikációjában a következőket írta: „Jellemző, hogy 2008 elején az ukrán lakosság legfeljebb negyede-harmada támogatja csak az ország NATO-tagságát. Ez a NATO-tagsággal kapcsolatos ukrajnai óvatosság pedig jórészt annak következménye, hogy az ukrán társadalom többsége fél attól, hogy a nyugati világ katonai szervezetéhez történő csatlakozás súlyosan megterheli majd az orosz-ukrán kapcsolatokat. Olyannyira súlyosan, hogy annak következményei a politikai közösség jelentős részének mindennapi életére közvetlenül is hatnak majd. Oroszország továbbra sem keresi a konfliktusokat, de immár nem is tér ki előlük.”

„Költői kérdés, nevezhető-e nagyhatalmi provokációnak, az ukrán szuverenitás semmibevételének és az európai státus quo megbontására irányuló lépésnek a NATO deklarált, az Egyesült Államok által az európai stabilitás ellenében kikényszerített célja – a semleges Ukrajna NATO-ba történő felvétele –, amikor tényszerűen tudjuk, hogy az ukrán társadalom nem támogatta a NATO-tagságot, alaptörvénye pedig semlegességet tartalmazott?”

Nem hiszem, hogy valaki tudná cáfolni az ismert szakértő 2008-ban tett megállapítását. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a politikai Nyugat nem véletlenül szajkózott narratívája – „Oroszország nem kiprovokált háborúja Ukrajna ellen” – hamis állítás.  A fenti 2008-as helyzetleírás nem a NATO-ba való meghívás mellett szólt, az aktus utólag is provokációnak látszik, amit a közel egy évtizedes polgárháborún, és a több százezer halott ukrán katonán kívül az is alátámaszt, hogy a 2010-es ukrajnai államfőválasztáson az ország katonai semlegességét támogató Viktor Janukovics győzött. Viktor Juscsenko előző, NATO-párti államfő az 5. helyen (le)szerepelt. A 2012-es parlamenti választásokon szintén a NATO-integráció ellenzői nyertek és alakítottak kormányt. Az ország etnikai, nyelvi, kulturális és vallási megosztottsága a politikai Kelet és Nyugat között annyira nyilvánvaló volt és ma is az, hogy Ukrajna geopolitikai lenyúlásával (katonai szövetségbe bevonásával) még az országot nagyon jól ismerő, és a nyugatiaktól lényegesen jobb pozíciókkal rendelkező orosz vezetés sem próbálkozott, elfogadta a semleges Ukrajnát.

„Mivel egy szövetségi szinten kitűzött presztízscélt realizálni kell, a politikai Nyugatnak ilyen feltételek mellett nem maradt más választása, mint olyan hatalomváltás kikényszerítése, ami a feltételek hiánya mellett is biztosítja Ukrajna deklarált NATO-felvételét, azaz az amerikai érdekszféra további kiterjesztését a Moszkva számára legérzékenyebb orosz-ukrán határig”

Látva, hogy a finnek fél évvel a NATO-felvétel után 15 katonai támaszpont használatára adtak jogot az Egyesült Államoknak pár nappal ezelőtt, nem lehet kétség afelől, hogy Ukrajnában is erre kerülne sor.

Amit Washington számára Kuba bevonása jelentett volna a szovjet katonai szövetségi rendszerbe, azt jelentené Ukrajna amerikai érdekszférába történő bevonása Oroszország számára. Ahogy a Mexikói-öböl orosz vagy kínai ellenőrzése kubai bázisokról abszurd opció, olyannyira abszurd orosz biztonságpolitikai szempontok szerint a Fekete-tenger amerikai ellenőrzése ukrajnai (és a Krímben lévő ősi orosz!) bázisokról.

Az ukrajnai hatalomváltás máig látszó szeplőkkel történt meg 2014 februárjában, nem alkotmányos módon. A puccs előtti napon a német, a francia és a lengyel diplomáciák vezetői kezesként megállapodást írtak alá az államfő és az ellenzék közötti egyetértésről az akkori belpolitikai válság kezelésének mikéntjéről. A kezességet vállaló német külügyminiszter ma az NSZK államfője, az akkori lengyel külügyminiszter pedig jelenleg is e posztot tölti be (s mellesleg elsőként gratulált az USA-nak az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantásához). Sem a kezességet vállalt külügyminiszterek, sem az az integrációs szervezet, melynek a nevében eljártak – az Európai Unió –, nem adott ki közleményt a távozásuk után végrehajtott puccs elítéléséről, és nem szólítottak fel EU-s szankciók bevezetésére sem a törvényes hatalom visszaállításához. Nem elvszerű megközelítést mutat, hogy félévvel ezelőtt a nagyon távoli afrikai Nigerben végrehajtott puccsra az EU egészen másként reagált.

„Az alkotmányellenes hatalomátvétel élvezte a politikai Nyugat támogatását, s kiindulási alapot képezett az etnikai, nyelvi, kulturális és vallási törésvonalak mentén megosztott ország azonnali polgárháborús állapotához, a szeparatizmus robbanásszerű megjelenéséhez a Krímben és Kelet-Ukrajnában”

2014-től már érintenünk kell a bevezetőben jelzett második problémakört – az ukrajnai orosz kisebbség, kultúra, nyelv, oktatás és vallásgyakorlás helyzetét – is, mivel a politikai Nyugat által támogatott új ukrán vezetés első törvényhozási aktusa az orosz nyelv addigi státuszának megszüntetése volt. Az EU ezt a lépést sem szankcionálta, annak ellenére, hogy ennek hozadékaként az EU-tagországok ukrajnai kisebbségei (lengyel, magyar, román) is lényeges veszteségeket szenvedtek el, s ezek máig sincsenek orvosolva. (Mielőtt valaki a december 8-án elfogadott törvénymódosításokra hivatkozna, jelzem, a 2014-ig érvényes jogi háttérhez történő visszatéréstől nagyon-nagyon távol vagyunk.)

„Létezik, hogy 30 NATO-tagország több hadosztálynyi biztonságpolitikai és kisebbségpolitikai szakértője nem jelezte azt a veszélyt, amit egy ENSZ BT-tag, atomhatalom reakciója jelenthet válaszul nemzete, kultúrája, nyelve és a közös vallása elleni támadásra?”

Biztonságpolitikai szakértők gyakran hivatkoznak rá, hogy ha egy amerikai állampolgárt sérelem ér a világban, ott egy amerikai hadiflotta megjelenik, mert Amerika érvényt szerez állampolgárai, és szövetségesei védelmének. Amikor Egyesült Államok a koszovói albánok érdekében, szeparatizmusukat támogatva Szerbiát bombázza, majd független állammá téve leválasztja róla Koszovót, akkor az a háború „nyilván” legitim amerikai nemzetbiztonsági érdeket követ a Föld golyó túloldalán, ellenben, ha Oroszország a vele közös (határ-) érintkezésben élő, bizonyítottan súlyosan diszkriminált milliós orosz etnikai, nyelvi kisebbségét védi, az nem legitim. Aki ezt a megközelítést biztonságpolitikai szempontok szerint elfogadja, az azt is elhiszi, hogy az ukrajnai háború orosz társadalmi támogatottsága nulla, s vélhetően a „dezinformáció elleni uniós harc”-nak köszönhetően arról sem tud, hogy 480 ezer orosz önkéntes jelentkezett másfél év alatt a frontra.

„Miből gondolta a politikai Nyugat, hogy Oroszország hajlandó lesz válasz nélkül hagyni több millió, az orosz nemzethez tartozó ukrajnai sérelmére irányuló olyan ukrán kormányzati politikát, melynek haszonélvezői, támogatói, kitervelői (nem kívánt szó törlendő) az Oroszország irányában térnyerésben gondolkodó NATO országokban találhatóak, és akik NATO-tagországok ukrajnai kisebbségeit is képesek voltak beáldozni?”

Ugyanez vonatkozik ma a külföldön lévő orosz állami és magánvagyonok befagyasztására, az orosz sportolók olimpiától, nemzetközi versenyektől való eltiltására is, hogy csak kettőt említsek a mintegy 12 ezer szankcióból. Melyik ország elleni amerikai agressziónál lettek eltiltva az amerikai sportolók az olimpiától? Mikor foglalták le ilyen agresszió esetén az amerikai állami és magánvagyont? A nemzetközi jog mindenkire egyformán vonatkozik, vagy ideológiai alapon, globális hatalmi célok mentén manipulálunk vele gazdaságban és sportban, évtizedekre válságokat, háborúkat és instabilitást teremtve a világban? Az ukrán sportoló megteheti, hogy nem fog kezet az orosszal, de az iraki, japán, grenadai, kubai, afgán, szíriai, líbiai, venezuelai, vietnami, szerb, iráni, stb. sportolók nem tehetik meg, hogy ne fogjanak kezet az országukat bombázott/bombázó/szankcionáló/megszállva tartó Egyesült Államok állampolgárával, mert akkor sportszerűtlen magatartásra, az olimpiai eszme megcsúfolására hivatkozva a szabályok szerint kizárják őket a versenyből.

„Ha a politikai Nyugat szabályaiból indulunk ki, akkor teljes kuplerájnak vagyunk tanúi, amit egyes szakértők lelkesen támogatnak, nem figyelve szakmaiságuk teljes feladására, s az elmúlt két évben egyre növekvő nemzetközi káoszra”

Miután Ukrajna 2014-ben és 2015-ben is rendkívül kedvezőtlen katonai helyzetbe került a szeparatista erőkkel vívott harcban, kész volt aláírni a Minszk-1 és Minszk-2 Megállapodásokat, vállalva, hogy tárgyalást kezd és békés úton reintegrálja a két szeparatista megyét az ország társadalmi, gazdasági életébe, széleskörű jogokat biztosítva az orosz nyelv, kultúra és oktatás terén, s ennek érdekében módosítja Ukrajna alkotmányát is. Sok információ a kelet-ukrajnai helyzetről a háború előtt (2014-2022) sem jelent meg a nyugati médiában, így arról a tényről sem, hogy a Luhanszk és Donyeck megyékben folyó polgárháború/szeparatista folyamatok során az ukrán kormányerők által izolált több milliós lakosság egyedüli lehetőségként csak Oroszország felé rendelkezett mobilitással; egy évtized alatt a terület közel egy millió lakosa kérte, és kapta meg az orosz állampolgárságot. Így 2022-re, várva a Minszki Megállapodások teljesítését, Oroszország már nagyszámú orosz állampolgár védelmére is hivatkozhatott, ami hazai környezetben kötelezettségként jelent meg,

„de egy nagyhatalom természete egyébként sem engedi meg korlátlan ideig, hogy tüzérség lője napi szinten a nemzettársakat, mint az történt Kelet-Ukrajnában”

A szankciók terén nagyon kreatív Európai Unió (és mögötte a NATO) úgy tűnik nem tartotta fontosnak a Minszki Megállapodások végrehajtását, mivel semmilyen szankciót nem kezdeményezett az ENSZ BT egyhangú döntését is élvező opció realizálása – és egy potenciális fegyveres konfliktus megelőzése – érdekében, miközben az ukrán vezetés 2020-tól már nyíltan beszélt róla, hogy a megállapodásokat nem is kívánja végrehajtani. Angela Merkel volt német kancellár, Francois Hollande volt francia elnök 2022 decemberében elismerték, a megállapodások arra szolgáltak, hogy időt adjanak Ukrajnának a háborúra való felkészülésre. Tehát a politikai Nyugat tisztában volt vele, hogy Ukrajna háború felé halad, s ehhez a külső támogatást Kijev politikai és katonai téren is megkapta.

A téma kapcsán érdekes jelenség, hogy akik a jelenlegi helyzetet úgy definiálják, mint „Oroszország nem kiprovokált háborúja”, ők a Minszki Megállapodások kapcsán is megjegyzik, hogy Oroszország sem tartotta be a Minszki Megállapodásokat. Javaslom, hogy a témával foglalkozó politikusok és szakértők olvassák el a Minszki Megállapodásokat, és rá fognak jönni, hogy Oroszország nem alanya – hanem a francia elnökkel és a német kancellárral együtt kezese – a megállapodásoknak (így azok rá nézve kötelezettségeket sem állapítanak meg).

„Furcsa módon csak egy kezes sürgette a dokumentumok végrehajtását”

Vlagyimir Putyin 2021 decemberében tett még egy kísérletet a politikai Nyugat figyelmének felhívására. Egyértelmű választ kért Ukrajna NATO-n kívüli státuszának fenntartásával kapcsolatban. A válasz egyértelmű volt, Washington (a NATO) nem szándékozik megfontolni az ukrán NATO-tagság ellen szóló érveket, vállalja a kockázatokat. Ennek az opciónak megfelelő ígéreteket kaphatott Zelenszkij ukrán elnök is, valószínűsíthető tartalommal; „pénz, paripa, fegyver tőlünk, a többi a ti dolgotok. A Minszki Megállapodással nem kell foglalkozni, mint ahogy nem érdekelnek bennünket a kisebbségi kérdés biztonságpolitikai összefüggései sem – a lengyel, magyar, román kisebbségek járulékos veszteség.” Ursula von der Leyen Pekingben felvetette az ujgur kisebbség sérelmeit, de Kijevben nem vetette fel a magyar, lengyel és román kisebbségek jogvesztését. Előbbiről van nyilatkozat, utóbbiról a kijevi látogatások nagy száma ellenére sincs.

2022. február 24-én Oroszország különleges hadműveletet (háborút) kezdett Ukrajnában, de már az ötödik napon, február 28-án orosz-ukrán tárgyalásokra került sor Minszkben a katonai műveletek leállításáról. A Minszkben és Isztambulban folytatott tárgyalások a két tárgyalóküldöttség által parafált megállapodást eredményeztek 2022. március végére. A megállapodás legfontosabb tételei, hogy Ukrajna semleges ország marad, nem csatlakozik a NATO-hoz, Oroszország pedig kivonul az ukrán területekről – kivéve Luhanszk és Donyeck megyéket. A 2014-ben elvesztett Krím nem képezte alku tárgyát.

„Mintegy 15 éves felkészülés, sok befektetés után – értesülve az orosz-ukrán megállapodás parafálásáról – a politikai Nyugat veszni látta az Oroszország döntő meggyengítésére kínálkozó lehetőséget”

David Arahamija, az ukrán tárgyaló delegáció vezetője 2023. november 25-én ország-világ előtt TV-interjúban ismerte el, mintegy áthárítva a felelősséget, hogy a 2022. április 9-én Kijevbe érkezett Boris Johnson brit miniszterelnök közölte, Ukrajna ne írjon alá semmit, csak harcoljon tovább („shouldn’t sign anything with them at all – and let’s just fight”).

Ma már tudjuk, hogy a katonai konfliktus időbeli és térbeli kiterjedése elkerülhető volt, a két érintett ország megállapodásának az EU is nyertese lett volna. Miért Vlagyimir Putyinon, és miért nem Boris Johnsonon – és az őt ezen üzenet átadására felhatalmazó politikusokon – kérik számon az azóta meghalt félmillió ukrán katona halálát, a szétvert és még rombolás előtt álló infrastruktúrát, az azóta elcsatolt további két ukrán megye (Herszon és Zaporozsje) elvesztését, a több millió menekültet és az elhúzódó európai és globális (energetikai, pénzügyi, logisztikai, mezőgazdasági, bizalmi, stb.) válságot?

„Száz biztonságpolitikai szakértőből száz válaszol igennel arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok legitim módon verné-e szét Kubát, ha orosz rakéták jelennének meg az országban”

Ugyanezen száz szakértőből jó, ha a fele ad igen választ, legitimek-e az Ukrajnát érintő orosz biztonsági érdekek. Ez viszont így nem szakértés, hanem hittan. Hol tanítják így a nemzetközi kapcsolatok elméletét, a biztonságpolitikát, ahol érdekek és képességek dominálnak? Ez kommunista pártosság, amikor a nyilvánvaló tények és általánosan érvényes szakmai elvek ellenére a racionálisan nem indokolható álláspontra helyezkedem a közös ideológia – a térnyerésben gondolkodó atlantizmus – érdekében.

Saját tapasztalatom, hogy a szektásan gondolkodó atlantisták nem fogadják el a fenti összefüggést. Úgy érvelnek, hogy Ukrajna abszolút szuverén ország – rá nem hatnak a nemzetközi kapcsolatok erőterei –, nem úgy, mint Kubára, ahol legitim amerikai érdekek voltak, vannak és lesznek. Így egy orosz-kínai katonai bázis létrehozása Kubában, például a BRICS államok keretében nem is jöhet szóba. Vagy igen? Van annyira szuverén állam Kuba, hogy ezt megtehetné? Szerintem van, és a nemzetközi jog az én álláspontomat támogatja, de az amerikaiak szerint nincs, és minden józan embernek be kell látnia, hogy nekik van igazuk – hacsak nem akarjuk szétveretni velük Kubát, mint ahogy ők szétveretik az oroszokkal Ukrajnát.

„Olvasni tudó emberek tömegei hiszik el, hogy a halálos beteg orosz elnök, nulla társadalmi támogatás mellett, nyugati típusú mosógépekből kiszerelt chipekből épített rakétákkal támadja – minden előzmény nélkül!! – azt az Ukrajnát, melynek vezetése minden nemzetközi kötelezettségét jóhiszeműen teljesítette, semmit nem tett sem az orosz nyelvű/etnikumú saját állampolgárai, sem az európai biztonságpolitikai státus quo megbontása ellen”

Európaiak százmillióit tartják rettegésben manapság olyan uniós vezetők, akik szerint „Ukrajna után újabb országok esnek áldozatul Putyin agressziójának”. Az ijesztgetés célja, hogy előre meneküljenek a vesztésre álló háborúban. Társadalmi támogatottságot kell teremteni az újabb szankcióknak, a fegyverszállításoknak és a további eszkalációnak. A háború magasabb szintre emelése nélkül Ukrajna veszíteni látszik. Ha az európai polgárok többsége fél, akkor – elkerülendő saját részvételét – támogatni fogja az ukrán területen folyó háborút. Várjuk az F-16-os vadászgépek, a TAURUS közepes hatótávolságú (500 km) német rakéták leszállítását, ami még erősebb orosz válaszcsapásokhoz vezet majd. A napi kommunikációban persze nem az a barbár, aki emeli a tétet – külső szereplőként kést is ad az esélytelenebb verekedő kezébe –, hanem az a közvetlenül érintett fél, aki az új helyzetre prognosztizálható, még keményebb módon reagál.

„Mivel a narratíva eddig az volt, hogy ha Putyin nyer, mi veszítünk, a háború támogatói jelenleg vesztésre állnak”

Igaz, csak politikailag, miközben ukránok újabb százezrei fognak meghalni biológiai értelemben „értünk, védve Európát”. Az abszolutizált és eszkalált „szent háború” támogatói pedig közben abban reménykednek, hogy az orosz elnök az elkövetkező évek alatt egyszer csak megbetegszik, vagy az orosz emberek a háború terheit hamarabb unják meg, mint az EU állampolgárai – hajrá, döntsön a csatatér, ahogy Borrell uniós főbiztos mondta. Mindegy, mi lesz az eredmény, a felelősség az EU szintjén elkenhető. Ursula von der Leyen vagy Borrell külügyi főképviselő jogi értelemben nem felelnek sem az ukrán halottakért, sem az európai gazdaság válságáért, azt majd rátolják a tagországok kormányaira.

„Egyes háborúkat, agresszorokat és áldozatokat abszolutizálunk, másokra rá sem hederítünk”

Egy adott, agresszió által sújtott állam vezetője szinte formális jogokat biztosító kvázi állandó tagságot kap a G7-ben, a G20-ban, a NATO-ban, az EU-ban, valamint felszólalási lehetőséget az ENSZ BT-ben, a Davosi Világgazdasági Fórumon, a Cannes-i és a Hollywood-i Filmfesztiválokon, világbajnokságokon, a politikai Nyugat nemzeti parlamentjeinek plenáris ülésein. Más, szintén agresszió által érintett országokról szó sem esik, valahogy soha nem sikerül bejutniuk ilyen klubokba, akkor sem, ha több milliós emberáldozatuk van.

A nemzetközi kapcsolatok ilyen módszeresen visszaélésszerű kezeléséért, és annak következményeiért nem Ukrajna a felelős. A most lerombolt alrendszerek – globális pénzpiacok, energetika, hajózás, repülés, külkereskedelem egésze – valószínűsíthetően évtizedekig nem fogják kiheverni a politikai Nyugat által az ukrajnai konfliktus, majd háború kezelésében elkövetett manipulációkat.

„Csorbát szenved a nemzetközi kapcsolatok szerződéses jogi háttere, az államok közötti bizalom legszükségesebb alapjai”

Mely állam tart majd nemzeti tartalékot államkötvényekben más államoknál, ha azokat el lehet szabadon lopni (szankciókkal lefoglalni, elkobozni, más országnak átadni) – szubjektív módon hivatkozva az éppen esedékes agresszióra, melyekből 10-20 bármikor van a világban, vagy egy-egy országban a Washingtonnak, Brüsszelnek éppen nem tetsző belpolitikai konstellációra. A kollektív bűnösség elvét alkalmazzuk az abszolutizált Gonosz valamennyi állampolgára ellen, amikor akarjuk, és elítéljük a kollektív bűnösség elvének alkalmazását más államok esetében, tetszésünk szerint, elvtelenül. Fellépünk az információ- és véleményszabadságért, de orosz csatornákat az EU-ban nem nézhetünk, nehogy az uniós polgár a végén még elbizonytalanodjék a háború és a szankciók támogatásában, s arra a következtetésre jut, hogy a háború mind megelőzhető, mind gyorsan lezárható volt, s gondolkodni kezd a felelősök személyéről.

„A háborúból pedig nehéz kiszállni”

Joseph Borrell, az EU hadügyminisztere azt mondta, hogy ezt a meccset a csatatéren kell megvívni – csakhogy az oroszok ezt komolyan vették. Szándékosan írtam hadügyminisztert, mivel diplomáciai erőfeszítéssel Borrell uniós külügyi főképviselő – munkakörét és a 450 millió uniós állampolgárért viselt felelősségét megcsúfolva – az elmúlt két évben nem volt vádolható. Diplomataként abszurd módon nem egy konfliktus izolálásáért, hanem annak folytatásáért küzd, felhasználva az EU intézményi kapacitásait az európai instabilitás fenntartásához. Milyen állapotban van az EU?

Az biztos, hogy Nyikita Hruscsov és Fidel Castro jóval okosabb volt 1962-ben, amikor kitértek a kubai válság élezése elől, mint amerikai, brit és ukrán utódaik 2022-ben, vagy az említett uniós vezetők. Nemzeteik valamennyiükre emlékezni fognak érdemeik szerint.

A szerző, Dr. Varga György diplomata, szakterülete a posztszovjet térség. Doktori fokozatát nemzetközi kapcsolatok elmélete témakörben szerezte, egyetemi oktatóként a stratégiai tervezés, a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok elmélete tárgyakat oktatta. Diplomataként Ukrajnában, követként Moszkvában, nagykövetként Moldovában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) oroszországi Megfigyelő Missziójának vezetőjeként (2017-2021) képviselte hazánkat. Utóbbi beosztásában a háborút megelőző négy évet az 57 országot tömörítő szervezet megbízásából Oroszország és az ukrajnai szeparatista terület ukrán kormány által nem ellenőrzött szakaszán töltötte, vezetve a konfliktus rendezésének elősegítését célzó szünet nélküli nemzetközi megfigyelést. Az MTA köztestületi tagja.
MEGOSZTÁS