Keveset tud a nyugati világ arról, hogy mi zajlik jelenleg Oroszországban. A ködösítés tudatos, a vágyakat kidomborító, és a valóságot sokszor elleplező információs háború része, így aztán bekukkantottunk a „vasfüggöny” mögé. A murmanszki és moszkvai tapasztalatok nem azt mutatják, hogy Oroszországot megroppantották volna a szankciók, és kivéreztetné a háború. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Jó két éve már annak, hogy Oroszország és a Nyugat között újra leereszkedett a „vasfüggöny”. Ezúttal a Nyugat emel falakat Oroszország és maga között. De nemcsak elszigetelni igyekszik Oroszországot, hanem közben folyamatosan démonizálja. Ezt a képet pedig aligha segítenék a megbízható információk. Nos, ezek eluralkodásától egyelőre senkinek nem kell tartania. A még a hidegháborúban jól bejáratott ellenségképre építve az információs háború részeként a Nyugat azt sugallja, hogy Moszkvától rettegni kell, Vlagyimir Putyin Európa ellen tör, ezért aztán még Ukrajnában kell legyőzni Oroszországot. Tény, hogy Ukrajna megtámadásával a Kreml ráijesztett a világra. Még akkor is, ha ehhez a háborúhoz hosszú út vezetett, amelyen a Nyugat és Ukrajna is efelé terelgették. De ettől még az agresszió az agresszió akkor is, ha Moszkva egyáltalán nem egy a mostanihoz hasonló nagy háborúban gondolkodott. Arról azonban végképp nincs szó, hogy a Kreml a NATO megtámadására készülne.

„Ebben a háborús helyzetben egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy Oroszország ismét félelmet vált ki a szomszédaiból, és még a túlhiszterizált nyugati társadalmakban is sokan tartanak tőle. A félelmet csak növeli a valós információ hiánya”

A nyugati politika tudatosan épít erre, és megalapozva saját, nem különben agresszív lépéseit, a valóságosnál hol jóval erősebbnek, hol pedig gyengébbnek állítja be Oroszországot. Ezzel a ködösítéssel pedig csak növeli a bizonytalanságot. A médiát és a politikusokat figyelve a nyugati átlag polgár nem okvetlenül van azzal tisztában, hogy most invázióra, atomcsapásra számíthat Oroszországtól, avagy a „sikeres” nyugati nyomás, a szankciók miatt összeomlásra. Nem meglepő tehát, ha Oroszországba indulásom előtt néhányan tőlem úgy búcsúztak el, mintha utoljára látnának. A legtöbben persze inkább kíváncsiak voltak arra, mi is a helyzet a „vasfüggönyön” túl, miként élnek ott az emberek. Bevallom, erre én is kíváncsi voltam, annak ellenére, hogy a háború kirobbanása óta már többször is jártam Oroszországban.

Félelmet egyáltalán nem éreztem. Azon is csak mosolyogtam, amikor aggódó ismerőseim küldték a hírt, hogy hatalmas robbanások hallatszottak Moszkva mellett. Nos, én ebből semmit sem érzékeltem. Mint ahogy egy évvel ezelőtt sem, amikor Szocsi repülőterét érte drón támadás az érkezésem előtt néhány órával.

„Az otthoni híreket olvasgatva az volt az első gondolatom, hogy a nyugati társadalmakban élők sokkal jobban rettegnek, mint maguk az oroszok. Persze, nem az ukrán határ közelében élőkre gondolok, akiket naponta érik támadások. Tovább gondolva ezt a helyzetet, valami hasonlót érezhettek a <vasfüggöny> mögé bekukucskáló nyugati újságírók is”

Korábbi utazásaim tapasztalataiból kiindulva sokkal inkább tartottam magától az utazástól. Az ugyanis tényleg horror. Én legalábbis úgy éltem meg. Ezúttal nem Isztambulon, hanem Dubajon keresztül közelítettük meg Moszkvát. Hát, mit mondjak, ez sem volt nagyobb élvezet! Valamikor nagyon élveztem a repülést, de ennek a varázsa 2001. szeptember 11. után végleg eltűnt, ma pedig már ott tartok, hogy inkább utaznák vonattal, ha lehetne. De nem lehet, így aztán az öt nap alatt lerepült mintegy 20 ezer kilométer bizony komoly nyomokat hagyott bennem. Közben persze, megbizonyosodhattam arról, hogy háború ide vagy oda, az oroszok is utaznak. Csak Európa helyett Törökországban, vagy éppen az emirátusokban verik el a pénzüket. Antaliya lett az új Nizza, Dubaj pedig az új Párizs. Tele vannak a gépek, és a helyzethez igazodnak az árak is. De az orosz középosztály ezt is kibírja, míg az európai már nem nagyon.

„Az Oroszországot hermetikusan elzárni akarók persze ezt nem is bánják, hiszen így nem nagyon zavarhatja meg a nyugati narratívát a helyszíni benyomás. Például rögtön az, hogy a Nyugat <vasfüggönye> azért nem zárja el Oroszországot”

A világ másik fele nyitva áll előtte, és igyekszik a maga javára fordítani a jelenlegi furcsa helyzetet. A hétköznapok szintjén ez azt jelenti, hogy a törökök vagy a dubajiak igyekeznek az oroszok kedvében járni. De ha nem ijeszti el az utazókat a nyugati média a belföldi orosz járatoktól, akkor bizony az ide érkezők arról is meggyőződhetnek, hogy nem kényszerültek a földre a légitársaságok flottái. Az alkatrész utánpótlást megoldják, és a járatok nem is maradnak ki. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a belföldi járatok termináljain manapság sokkal nagyobb a tömeg, mint ott, ahová a nemzetközi járatok érkeznek. Mit mondjak, egyáltalán nem bántam!

Moszkvában ezúttal nem sok időnk volt, azt azonban nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az orosz fővárosban legfeljebb egy-két toborzó plakát emlékeztet a háborúra. Az orosz főváros él és virul. Mivel az utóbbi években ritkábban fordulok itt meg, még engem is meglepett, hogy a háború sem lassította az építkezések ütemét.

„Moszkva környékén egymás után nőnek ki a földből az új lakónegyedek, épülnek az egyébként billiárdasztal simaságú autópályák. A boltok választéka sem hagy maga után kívánnivalót”

Az alap élelmiszereket tekintve Oroszország teljesen önellátó, de nem tűntek el a polcokról a nyugati márkák sem. S ez nemcsak az élelmiszerekre vonatkozik. Sok esetben trükkösen, de ott maradt Oroszországban az OBI, a Stockman, a Shell, az Auchan, a Bosch, vagy éppen a City Bank. Belefuthatunk a hirdetéseikbe, a boltjaikba. Amelyik cégek pedig kivonultak, mint például a McDonald’s, ahelyett ott az orosz megfelelője, a Finom és pont (Vkuszno i tocska), amely ugyanúgy néz ki, mint a Meki, és a kínálat is lényegében ugyanaz. Hogy az autóipar közben azért megérzi a szankciókat, és a cégek sorának kivonulását? Különösebb probléma ebből sincs, hiszen a piacot gyorsan elfoglalták a kínaiak. S itt a kínai Moszkvics! Persze, azért az autógyártás mellett más szektorokban is vannak nehézségek, igaz, nem áthidalhatatlanok. Murmanszkot is érinti, hogy a orosz földgázipar óriása, a Novatek két jelentős projektjének a fejlesztését is felfüggesztette. A murmanszki LNG-projekt az oroszországi sarkvidéken, a Kola-öböl partján található, az eredeti tervek szerint az építkezést 2027-2030 között valósították volna meg, míg az Ob LNG-üzem a Jamal-félszigeten, Oroszország északi részén épülne, 6 millió tonnás kapacitással. A fejlesztések leállítása összefüggésben áll az Európai Unió júniusban bevezetett szankcióival.

„Az árak megfizethetőek, az élelmiszerek tekintetében az árszínvonal egyértelműen alacsonyabb, mint a magyar”

A nemrégiben éppen az egekbe emelkedő tojás ára – 10 darab majdnem 500 forint – például még a mizéria ellenére sem érte el a hazai szintet. De Murmanszkban például 1200 forintért láttam csirke mellet – ezt itthon 1950 forintért árulták a szomszédos élelmiszer láncnál. Egy doboz orosz Baltyika sör pedig az egyik legismertebb orosz élelmiszer lánc üzletében valamivel 300 forint felett volt, mint ahogy egy tábla Aljonka csokoládé is. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy a metrójegyet Moszkvában 240 forintnyi, benzint pedig 200 forintnyi rubelért lehet kapni, akkor talán elhiszik, hogy az oroszokat nem vágta a földhöz a háború és a szankciók. Mert az átlagfizetés úgy 300 ezer forint körül van, míg Moszkvában vagy éppen Szibéria zordabb régióiban ennek a duplája. Persze, a Kaukázusban a fele, de az orosz régiók nagy részében ennél nem kevesebb. Viszonyításképpen, egy hegesztő bére 150 ezer rubel (úgy 600 ezer forint), míg egy esztergályosé 200 ezer, azaz nagyjából 800 ezer forint. Igaz, egy takarító átszámítva még Moszkvában is csak 300 ezer forint alatt keres, a nyugdíjasok jelentős részének gondjairól nem is beszélve.

Nem véletlen, hogy akivel sikerült beszélgetni, az nem mondta, hogy nem tud a fizetéséből megélni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindenki így van ezzel. A statisztikák szerint a lakosság mintegy 20 százaléka küszködik ilyen gondokkal. Megjegyzem, ez az arány itthon is hasonló.

„A murmanszki és moszkvai tapasztalatok alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a háború és a szankciók nem tették elviselhetetlenné az életet. A hatásuk lényegében nem érződik a mindennapi életben”

Egyelőre legalábbis. Pániknak vagy félelemnek sem tapasztaltam nyomát az utca emberével beszélgetve, mint ahogy a hatalommal szembeni elégedetlenség sem érződik a közhangulaton. Az oroszok döntő többsége éli a megszokott életét, ezt sem a szankciók, sem pedig a háború nem borította fel. A háborút azért nem szeretik, de még kevésbé fogadnák el a vereséget. A kurszkihoz hasonló betörések idején megnövekedik bennük az aggodalom, ám inkább egyfajta apátia jellemzi a hozzáállásukat a háborúhoz.

Van, aki csak annyit mondott, hogy ezt is meg fogják oldani, a háborúnak pedig akkor lesz vége, ha a Nyugat elfogadja Putyin feltételeit. Már, mint azokat, amiről az elnök 2021 decemberében beszélt. Látva kétkedésemet ehhez még hozzáteszi, hogy addig harcolnak, amíg a céljaikat el nem érik. S ehhez szerinte még csak mozgósításra sem lesz szükség, mert jól fizetnek a haza védelméért.

„A nehézségek csak összerántják a társadalmat, magyarázza egy moszkvai járókelő optimistán, hozzátéve, hogy Oroszország már megint a fél Európával áll szemben, mint a világháborúban”

A sarkkörön túl, Murmanszkban sem érződik a háború. Ahogy beszélgető partnereim ecsetelték, az életük az elmúlt majd’ három évben nem nagyon változott. A boltokban nagy a választék, az árak nem vészesek. Leginkább arra panaszkodik, hogy elmaradtak a nyugati turisták. Jönnek helyettük a kínaiak, de a franciákat, németeket, amerikaiakat nem tudják kiváltani.

Jellemző, hogy még az az értelmiségi ismerősöm is higgadtan fogalmazott, akiről a nézeteit ismerve azt gondoltam volna, hogy a háború elől inkább külföldre távozik. Finoman érzékeltette is, hogy nem igazán tetszik neki, ami például a médiában zajlik, hogy sokszor a jogos kritikát is hazaárulásnak tekintik. Ám amikor felvetettem, hogy másokhoz hasonlóan miért nem emigrált, akkor keserű mosollyal a szája szegletében csak annyit mondott, hogy

„Nyugaton is pártosnak és elkötelezettnek kell manapság lenni, akkor meg nem teljesen mindegy?!”

Arról nem is beszélve, hogy a család mindig és mindenhol menedéket nyújthat. Hát igen, még azok döntő többsége – nevezzük őket gondolkodó lojalistának, patriótáknak, de ettől még nem alattvalóknak – sem fordul szembe Oroszországgal, akiknek azért vannak fenntartásaik.

Az átlag orosz tehát, ha nem is örül annak, ami körülötte történik, éli az életét. S nem is olyan rosszul, mint azt egyesek remélik vagy gondolják. S ha romlana is a helyzet, az orosz ember megtanult túlélni. „Abban biztos vagyok, hogy ezt is túl fogja élni. Abban már kevésbé, hogy a háború elhúzódása esetén az orosz gazdaság négy-öt év múlva is olyan állapotban lesz, mint jelenleg”

A GDP évi 3 százalék feletti növekedését ugyanis a hadi ipar fűti, és ez különleges helyzet, amiről nehéz lesz a növekedés fenntartása mellett átállni. Nem túlságosan biztató a jelenlegi 19 százalékos alapkamat sem, és az inflációt ugyan a hatalom nem engedi elszaladni, de azért rendesen birkóznia kell vele. Ehhez persze azt is hozzá kell venni, hogy a gazdasági háború frontjának túloldalán, Ukrajnában és Európában sem jobbak a kilátások. Sőt! Így aztán aligha Oroszország lesz az első, akinek a hátország elégedetlensége miatt félre kell rántani a kormányt. Ez persze nem jelenti azt, hogy közben ne veszítene értékes éveket, ami pedig később, az új világrendben elfoglalt pozíciókért folyó versenyben számíthat.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)