Egy év háború és béke

Egy ellenzéki barátom, aki két ciklussal korábban még képviselőjelölt is volt, néhány napja tűnődve megkérdezte tőlem, hogy mikor is voltak a legutolsó parlamenti választások. 2021-ben vagy 2022-ben? Ennél meggyőzőbb példa nemigen kell arra, hogy 2022 Magyarországon nem a belpolitika, hanem a külpolitika és elsősorban az orosz-ukrán háború éve volt. A tavaszi választások úgy múltak el, mint egy képeslappal a húsvéti ünnepek, a háborús hírek nagyon hamar levették a napirendről a választási elemzéseket. Orbán Viktor és a Fidesz békepárti kommunikációja nyilvánvalóan megdobta az eredményüket.

Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com-on

„Az ukrán üggyel rokonszenvezők vagy nem akarják, vagy nem tudják észrevenni, hogy az ukrán békecélok egyre radikálisabbak” A graffiti egy olasz utcai művész, Tvboy alkotása egy bucsai házfalon, 2023. február 1-én
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP

Voltunk néhányan a baloldalon, akik elleneztük a végtelenített putyinozást, és a békevágyat erősítettük volna, de stílszerűen szólva a kijevi expressz keresztülgázolt rajtunk. Most már nagyjából mindegy, egy kiegyensúlyozottabb hangvétel is csak valamivel mérsékeltebb fideszes győzelmet hozott volna. Azóta az is kiderült, hogy

„az ellenzéki pártok és médiumok többsége a választási kudarc ellenére is a magyar fegyverszállítások és a konfliktusba aktívabb bekapcsolódásunk mellett érvel”

Ez a következetességük erkölcsileg akkor is tiszteletre méltó, ha csak jelképesen segíti Ukrajnát, de tovább növeli a magyar társadalom végzetes megosztottságát.

Sokkal nagyobb baj, hogy a háború tovább tart, és kevés a remény a közeli tűzszünetre, még kevésbé egy tartós békére és rendezésre. Egyre több szavahihető ember mondja – legutóbb Naftali Bennett volt izraeli miniszterelnök állította azt –, hogy tavaly tavasszal véget érhetett volna a háború, de a Nyugat további harcra buzdította az ukránokat. Az agresszió elutasításán túl nyilván azért is ez a véleményük, mert az afganisztáni kivonulás után még egy vereség sokat ártott volna az Egyesült Államok és szövetségesei presztízsének.

„Ráadásul a média által hisztérizált nyugati közvélemény bár negatív, de emberfeletti jelentőséget tulajdonít Vlagyimir Putyinnak, és megszállottan azt hiszi, hogy távozásával a Nyugat hatalmas győzelmet aratna. Hogy miért és milyet, azt ugyan senki nem tudja, de erre nem is illik rákérdezni”

Nemrég egy régi híradó részletet nézve váratlanul beugrott egy angol újság címlapja, amely 1945-ben tényként közölte Sztálin halálát. Aki csak nyolc évvel később, 1953-ban halt meg, de propaganda okokból nyilván az ő halálhírét is folyton lebegtette a brit média. A nyugati és főleg az angolszász média szinte betegesen hajlamos arra, hogy Oroszországból csak a mindenkori vezető személyével foglalkozzon, és sokkal kevesebb erőfeszítést tesz a hatalmas ország valós viszonyainak a megismerésére. Ebben amúgy kiváló magyar tanítványai is akadnak.

„A tavaly tavaszi béke elmaradása óta mindkét fél céljai megkeményedtek”

Oroszország akkor – talán a váratlanul erős szankciós hullám hatására is – feltehetően megelégedett volna némi területi nyereséggel és az ukrán semlegesség deklarálásával. Ma valamivel több területet szeretne, de a totális győzelemről láthatóan már lemondott.

Ukrajna a békével megmenekült volna nagyon-nagyon sok katonája halálától, infrastruktúrája pusztulásától és a világtörténelmileg is példátlan népességvesztéstől. Az ország lakossága 1990-ben 52 millió, 2014-ben 42 millió, a Krím és a „népköztársaságok” kiválása után durván 35 millió lehetett. Azóta mintegy nyolcmillióan Nyugatra és közel három millióan Oroszországba menekültek. Ez a lakosság közel egyharmada, ami brutális szám. Magyarországon az 1956-os szovjet agresszió után maximális becslés szerint is csak a lakosság két százaléka, kétszázezer ember döntött a kivándorlás mellett.

„Az ukrán üggyel rokonszenvezők vagy nem akarják, vagy nem tudják észrevenni, hogy az ukrán békecélok egyre radikálisabbak”

Oroszország teljes megtörése, vezetőinek elítélése, Moszkva kizárása a Biztonsági Tanácsból, az orosz nukleáris arzenál elkobzása, az orosz sport és kultúra nemzetközi betiltása, az orosz nyelv tilalma a visszanyerni remélt ukrán területeken. Ezek akkor sem vonzó célok, ha nukleáris háború nélkül elérhetőek lennének egyáltalán.

Persze megtámadott félként az ukránoknak van erkölcsi joguk a reálisnál többet követelni, de például a Biztonsági Tanács szétverése az 1945-ben kialakított, és azóta recsegve-ropogva, de működő nemzetközi rendet szüntetné meg. Amely amúgy eddig a Nyugatnak hozta a legtöbbet. De aki tavaly tavasszal háborúra biztatta Kijevet, az most erkölcsileg nehezen kényszerítheti békére a bátran harcoló ukrán nemzetet. Egy bizonyos, a békéhez bölcs és felelős nyugati vezetőkre lenne szükség, a színpadias tapsvadászatok nem állítják meg a háború eszkalációját. Sok jóra nem számíthatunk a közeljövőben, becsüljünk meg minden napot, amelyet békében, fűtött szobában, kormányunkat szidva vagy dicsérve tölthetünk.

„Ha talán cinizmusnak is hat, a nagy tragédiában örülhetünk annak a kis jónak, hogy a hazai külpolitikai újságírás reneszánszát éli”

Új netes médiumok, fiatal, harmincas szakértők, izgalmas elemzések és mindenekfelett tényközpontú tudósítások jelentek meg. Hónapokon át követhetjük őket anélkül, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc neve akárcsak egyszer is elhangzana bennük. Az egész világ eseményeit az Orbánhoz való viszonyukból levezető, örökösen sorosozó vagy putyinozó külpolitikai véleményvezérek egyeduralma legalábbis megrendült. Egyre több olyan műsort, vitát láthatunk, amely tényeket, adatokat, technikai és katonai ismereteket közöl, és legfeljebb ezek után hangzik el némi véleményalkotás is. Még a kormánypárti tévékben is feltűnően elválik egymástól a régi, összeesküvés-elméleteket szajkózó veteránok és a friss, alapvetően a tényeket bemutató, komoly technikai tudású szakértők szereplése.

„De valahol mégsem szerencsés, ha egyre többet kell megtanulnunk a tankok típusairól, a tűzerőről, a folyami átkelés nehézségeiről és hasonló hadi tudományokról. Márai Sándor írja, hogy a háború nem akkor kezdődik, amikor hullanak a bombák, hanem sokkal előbb, amikor az emberek természetes hangsúllyal beszélnek a háború lehetőségéről”

Herman János legutóbbi cikkemre írt, amúgy korrekt hangvételű válaszában azzal érvel, hogy a Krím orosz megszállása után az ukránok jogosan zárták el a félsziget természetes vízellátását, mert „a nemzetközi jog szerint a megszállók kötelessége gondoskodni a lakosság életfeltételeinek biztosításáról”. A Krím két és félmilliós lakosa meg azt várta, hogy új vezetői úgy gondoskodjanak róla, ahogy csak tudnak. Nekik a Maslow-piramis elve alapján a víz fontosabb az elvont jogi értékeknél. Háborúk pontosan az ilyen konfliktusok miatt szoktak kitörni. Tárgyalásos békére és rendezésre azért is szükség lenne, mert a klímaváltozás miatt egyre több válság és sajnos háború is várható a vízellátás, illetve annak korlátozása miatt.

(A szerző volt európai parlamenti képviselő.)

(A cikk eredetileg az Index.hu portálon jelent meg.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com