Biodiverzitás és humándiverzitás

Egyre több jel utal arra, hogy az emberi történelem paradigmaváltás előtt áll mindenféle értelemben. Olyan, számunkra magától értetődőnek vélt fogalmak válhatnak újragondolás tárgyává, mint a jó kormányzás fogalma, a demokrácia, a nemzetállam, a természeti törvények, az emberi jogok, vagy – a mesterséges intelligencia következtében –  akár maga az emberi élet és az emberi létezés értelme. Ezeket a szaporodó jeleket próbáljuk cikksorozatunkban áttekinteni.

Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára

„Következésképpen, ahogy egy biodiverzitását elvesztő, lokális őshonosságában sérült, homogenizált földi élővilág az egész emberiség és a jövő generációk vesztesége, úgy egy homogenizált, vagyis humándiverzitását elvesztő, a globalizációban feloldott emberiség is veszteség kell legyen”
Fotó:Wikipédia

Bár gusztus dolga, de legtöbben egyetértünk abban, hogy az étkezésnél feltálalt fogásokat egyesével, külön-külön szeretjük élvezni és elfogyasztani, hiszen, ha ezeket egy nagy dézsában összeöntenénk és egyszerre fogyasztanánk, hányingerkeltő katyvaszt, kívánatosságát és gusztusosságát elvesztő egyetlen egy „fogást”, moslékot kapnánk vacsorára. Hasonlóképpen, ha a különböző emberi társadalmakat, vallásokat, kultúrákat, értékrendeket, nyelveket, szokásokat, politikai rendszereket, gazdasági berendezkedéseket, és igen, etnikumokat összekeverjük, a tapasztalat azt mutatja, hogy egyértelműen elvész a változatosság és sokszínűség – a humándiverzitás –, amelyek pedig, ahogy azt mindjárt látni fogjuk, önmagukban értékesek, kívánatosak, védendőek és megőrzendőek.

„A huszonegyedik század negyedéhez érkezve gyakorlatilag közmegegyezés övezi azt az alapvetést, hogy az elővilág sokszínűsége és változatossága, egy szóval a biodiverzitás önmagában és önmagáért való érték, pozitív jelenség, vagyis jó és kívánatos,  ezért az minden eszközzel és minden áron megóvandó, és változatlanul megőrzendő az utánunk következő generációk számára is”

Ennek az alapvetésnek a tagadása manapság lehetetlen mind laikus, mind szakmai, mind pedig politikai körökben. A biodiverzitás fenntartása és védelme természetesen értendő mind az állat-, mind pedig a növényvilágra. Nyilvánvaló az is, hogy a biodiverzitását globálisan elvesztő Föld az emberiség tragédiája lenne, de annak akár lokális sérülése is visszahozhatatlan és pótolhatatlan kárt jelent a jövendő generációk számára.

Miközben egyre szaporodnak a kihalásra ítélt, vagy már ki is halt fajok és fajták, hasonlóképpen egyetértés mutatkozik a tekintetben is, hogy az őshonos élővilág, vagyis a lokálisan specifikus fauna és flóra puszta létezése, faj- és fajtagazdagsága, gyarapodása és változatlan tulajdonságokkal történő átörökítése etikai tekintetben önmagában és önmagáért való érték, pozitív jelenség, vagyis jó és kívánatos, ezért veszélyeztetés esetén megkülönböztetett védelmet és támogatást, pozitív diszkriminációt igényel.

Ha tehát az élővilág sokszínűségének és változatosságának az elve megsérül, ha az őshonos fajok és fajták kiszorulnak és kihalnak, vagy keveredés során saját jellegüket elveszítik és így végleg eltűnnek; valamint, ha addigi életterüket tájidegen, invázív, agresszív, netán életképesebbnek bizonyuló, őket elnyomó vagy kiszorító, más fajok és fajták veszik át, akkor ez az egész élővilág, az egész föld pótolhatatlan vesztesége, hiszen sérül mind a biodiverzitás, mind pedig az őshonosság elve, márpedig, mint ahogyan azt fentebb megállapítottuk, és egyetértettünk,

„a biodiverzitás, a lokális faj- és fajtagazdagság és az őshonosság elve önmagukban és önmagukért való értékek”

Lássunk néhány példát! Míg évtízezredeken keresztül az amerikai prériken több millió bölény kóborolt teljesen szabadon az ezernyolcszázas évek végéig, manapság ugyanezen a prériken szarvasmarhák milliói legelnek – miközben az őshonos bölények túlélő példányai a nemzeti parkokba szorultak. Állíthatjuk-e nyugodt szívvel tehát, hogy ez lényegileg változatlan, hiszen darab-darab, millió bölény itt, millió szarvasmarha ott, még kilóra is ugyanannyi, nincs is tehát semmilyen különbség?

„Hasonlóképpen említhetnénk a malájziai és borneói esőerdők kiirtását az olajpálmák javára”

A dzsungellel együtt több más, őshonos növény és állat, mint például az orangutánok élőhelyei semmisülnek így meg visszavonhatatlanul. Mint korábban, a táj most is zöld, csak míg előzőleg az esőerdők áthatolhatatlan dzsungelétől, manapság viszont az olajpálmák sűrű lombkoronájától, hol van itt tehát bármiféle veszteség?

Az is közismert, hogy Ausztráliába a telepesek egy sereg állatot és növényt hurcoltak be magukkal Európából és más kontinensekről, sokszor pusztán véletlenül, de több ízben készakarva – mert „jó ötletnek” tűnt. Az eredmény több tíz milliónyi patkány, százezernyi elvadult ló és teve mellett mintegy 25 millió házimacska él a kontinensen, amelyek őshonos fajok tucatjait veszélyeztetik – saját természetes ellenség hiányában.

„Az is ismeretes, hogy a múlt század harmincas éveiben kelet-ázsiai aga varangyok ezreit engedték készakarva szabadon biológiai védekezés gyanánt a cukornádültetvényeken, hogy így küzdjék le magával a szintén tájidegen növénnyel együtt behurcolt kártevőket”

Nyolcvan évvel később e rusnya lények egyedszáma meghaladja a kétszáz milliót, természetes ellenség hiányában több más hüllő és rovarfajt kipusztítottak, és éves vándorlásuk horrorfilmbe illő jeleneteket eredményez, ahogy feltartóztathatatlan tömegekben hömpölyögnek át a kontinens közepén elterülő bozóton keresztül, miközben kétségbeesett farmerek reménytelenül próbálják útjukat állni derékmagas, több száz kilométer hosszú kerítésekkel.

„Amit tehát itt látunk, az a természetesnek tartott evolúció emberi segítséggel történő felpörgetése lenne?”

Ha tehát a tájidegen fajok sikeresebbnek bizonyulnak új környezetükben az őshonos fajoknál, az csupán a darwini kiválasztás diadala lenne? Nincs itt semmi tennivaló? Hadd hulljon a férgese? Survival of the Fittest? Hagyjuk tehát kipusztulni a hazai hétpettyes katicákat a harlekin katicák javára, a vörös mókusokat (angliai példa) az Amerikából behurcolt szürke mókusok javára, a házi méheket az afrikai gyilkos méhek javára (a sor vég nélkül folytatható) –, csak azért, mert a jövevények agresszívebbek, erősebbek, életképesebbek?

Erre a kérdésre minden bizonnyal az etikailag helyes válasz a nem.

Amennyiben tehát egyetértünk abban, hogy az élővilág sokszínűsége és változatossága, a biodiverzitás önmagában és önmagáért való érték, pozitív, jó és kívánatos jelenség, felvetődik a következtetés, és a logika is azt diktálja, hogy a biodiverzitás analógiájára az emberi sokszínűségnek és változatosságnak, a humándiverzitásnak is etikailag önmagában és önmagáért való értéknek, pozitív,  jó és kívánatos jelenségnek kell lennie, beleértve a lokálisan őshonosnak tekinthető társadalmi berendezkedéseket, kultúrákat és etnikumokat, amelyek így megérdemlik a civilizált világ védelmét és megkülönböztetett támogatását, a pozitív diszkriminációját.

„Következésképpen, ahogy egy biodiverzitását elvesztő, lokális őshonosságában sérült, homogenizált földi élővilág az egész emberiség és a jövő generációk vesztesége, úgy egy homogenizált, vagyis humándiverzitását elvesztő, a globalizációban feloldott emberiség is veszteség kell legyen”

Ágaskodik a kérdés, milyen tényezők azok, amelyek az emberiség humándiverzitását jelentik? Mitől lesznek az emberek különbözőek? Egyszerű a válasz, az emberiség alapvető különbözőségét az eltérő emberi civilizációk, vagyis politikai-társadalmi berendezkedések, gazdasági-termelési berendezkedések, továbbá vallások, ideológiák, nyelvek, kultúrák, értékrendek, szokások, ízlések és, igen, etnikumok jelentik.

Samuel P. Huntingtonnal valljuk, a különböző emberi civilizációk önmagukban és önmagukért értékesek, értékrendjük nem feltétlenül univerzális, rangsorolásuk lehetetlen és nem is kívánatos. Sajnálatosan itt kell megjegyezzük, a világot globalizálni szándékozó Nyugat nagy tévedése, hogy magát tekinti a létező legoptimálisabb politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedés és kulturális-ideológiai értékrendszer kizárólagos definiálójának és egyúttal letéteményesének.  Persze lehet, hogy mi ezt így gondoljuk, de a világ többsége láthatólag ezzel nem ért egyet.

„Leszögezhető tehát, hogy egy globálisan feloldott és mesterségesen egyneművé tett, vagyis kulturálisan homogenizált, humándiverzitását elvesztő, egy társadalmi-politikai berendezkedésű (bármelyik is legyen az), egy nyelvű, egy vallású, eszme- és értékrendszerű, egy világképű, egy szokású, egy gazdasági-termelési berendezkedésű és, igen, egy etnikumú emberiség uniformizálódásában veszteséget és elszegényesedést, elsivárosodást jelent”

Az emberi társadalmak különbözőségének, a humándiverzitásnak a fennmaradása és fenntartása a jövő generációk számára etikailag önmagában kívánatos, önmagában pozitív, önmagában értéket képvisel, és, ha kell, pozitív diszkriminációval is megvédendő.

(Folytatjuk.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com