Miközben a szemünk előtt zajlik a kegyetlen orosz-ukrán testvérháború, és a bőrünkön érezzük ennek a majdnem világháborús konfliktusnak a gazdasági következményeit, aközben ritkán figyelünk arra, hogy az amerikai Nagy Testvér már az Indiai- és Csendes-óceánon folytat katonai előkészületeket.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

A II. világháborút követően kiépült atomarzenál szükségszerűen új katonai doktrínák létrejöttét váltotta ki. A mesterségesen szított amerikai-szovjet szembenállás azonban kijelölt korlátok között folyt, mindkét fél tudta, hogy nem lőhetnek egymásra, mert annak a vége atomháború lehet. Az Egyesült Államok könnyen visszaélt katonai fölényével olyan országok ellen, mint Vietnám, Jugoszlávia, Irak, Afganisztán, de a mostani Kína már nagyon más kategória, ezért a hidegháborús stratégiát vették elő.

„Ez az új katonai stratégia az elrettentés elvén alapul, vagyis minél nagyobb katonai erővel megjelenni a célország határainál, hogy ezáltal kényszerítsék szándékainak feladására, de a közvetlen katonai megoldás sincs kizárva”

Kína felemelkedése, gazdasági nagyhatalommá válása együtt jár az indiai-csendes-óceáni térség geopolitikai felértékelődésével, ami súlyosan sérti az Egyesült Államok szemében a II. világháborúval kialakított status quot. Mint az a hatályban levő amerikai Nemzeti Védelmi Startégiában – NVS (2022 október) szerepel, „a legátfogóbb és legkomolyabb kihívás az Egyesült Államok nemzetbiztonsága számára a Kínai Népköztársaság kényszerítő, és egyre agresszívebb törekvése, hogy az indiai-csendes-óceáni térséget és a nemzetközi rendszert érdekeinek és tekintélyelvű preferenciáinak megfelelően alakítsa át”.

Tehát a történelemben nem szokatlan módon egy gazdasági felemelkedés együtt jár a katonapolitikai rendszerek újra értelmezésével, amit a meglevő hatalmi központ sérelmesnek, sőt nemzetvédelmére veszélyesnek tart, de annyira, hogy már a háborút is kilátásba helyezik. Az NVS-ben az is szerepel, hogy

„a Kínai Népköztársaság jelenti a legkövetkezményesebb és rendszerszintű kihívást, míg Oroszország akut fenyegetést jelent mind az Egyesült Államok létfontosságú külföldi nemzeti érdekeire, mind a hazára nézve”

Arra, hogy az Egyesült Államok stratégiát vált, a neves ausztrál újságíró, John Pilger (1939-2023) egyik 2016-ban Kitört a világháború: törd meg a csendet címmel megjelent írásában is felhívta a figyelmet. Pilger joggal feltételezte, hogy amikor Obama-kormányzat kirobbantotta a Majdan-puccsot, akkor jól tudták, hogy az háborúhoz fog vezetni leginkább a Krím miatt, de a Donbassz orosz lakosságát érő fenyegetések miatt is. Az Obama alatt kiterjesztett drón hadviselés 4700 embert ölt meg, többnyire civileket, de ami ennél is veszélyesebb volt, hogy az Obama-adminisztráció több nukleáris fegyvert, több nukleáris robbanófejet, több nukleáris hordozó rendszert, több nukleáris gyárat épített. A nukleáris robbanófejekre fordított kiadások önmagukban magasabbra emelkedtek Obama alatt, mint bármely amerikai elnök alatt. A költségek harminc év alatt több mint 1 billió dollárt tettek ki.

„Nehéz megmondani, hogy az amerikai stratégák számára mikor lett Kína célpont ország. Ha az időrendet nézzük, miközben az Egyesült Államok pacifikálni próbálta a Közel-Keletet, már megkezdte a Kína elleni pszichológiai hadviselést”

Pilger egyik utolsó, 2023-as cikkében írta: „…amikor a NATO megtámadta Líbiát, 2011-ben Obama bejelentette az <Ázsia felé vezető útnak> nevezett eseményt. Védelmi minisztere szavai szerint az amerikai haditengerészeti erők csaknem kétharmadát áthelyeznék az ázsiai-csendes-óceáni térségbe, hogy szembenézzenek a Kína fenyegetésével. Pilger szerint viszont fordítva történt a dolog, az Egyesült Államok kezdte fenyegetni Kínát, mivel 400 amerikai katonai bázis ívet alkotott Kína ipari szívvidékének peremén, amit a Pentagon egyik tisztviselője elismerően „huroknak” minősített.

A Nobel Békedíjas Obama ugyanekkor rakétákat telepített Kelet-Európában Oroszország ellen, és ezzel a nukleáris robbanófejekre fordított kiadásokat a hidegháború óta bármely amerikai kormánynál magasabb szintre emelte. Majd ezt követően Victoria Nuland 2013-ban megjelent Ukrajnában, és kitört a Majdan forradalom, és 2018-ban Donald Trump is kereskedelmi háborúval fenyegetőzött Kínával szemben.Meg kell jegyezni, hogy az amerikai hadiipari komplexum a 2011-es iraki kivonulás után visszavett a termelésből, a nagyobb katonai fejlesztések elmaradtak, amit mostanában igyekeznek bepótolni. A 2010-es évek eleje-közepe azért fontos, mert az Egyesült Államok számára ekkora érlelődött meg a felismerés, hogy a Közel-Kelet pacifikálása, a ,,demokrácia export” kudarcba fog fulladni. Afganisztánban a fanatikus tálibokat nem tudták megtörni, míg Irakban az öngyilkos merényletek mindaddig folytatódtak, amíg az amerikai hadsereg nagyobb arányú kivonulásra nem szánta el magát.

„Mivel az amerikai mélyállam számára a háború a legjobb üzlet, ezért az amerikai stratégák elkezdték kialakítani az új stratégiát Kína ellen, ami évekig tartott”

Amikor 2021-ben Joe Biden került hatalomra, akkor már a következő évben kiadta a Védelmi Minisztérium a közeljövőre vonatkozó fentebb említett stratégiai doktrínát. Ma ott tartanak, hogy jövőre meghirdették a REFORPAC (Az erők visszatérése a Csendes-óceánhoz) nevű, régóta nem látott, nagyszabású légi hadgyakorlatot, amelynek viszont már voltak előzményei, mint a Bamboo Eegle, Red Flag és főleg a Talisman Sabre.

Arthur Herman, a kormányközeli agytröszt, a Hudson Institution munkatársa 2024. augusztus 18-án Három éljenzés a katonai ipari komplexumnak címmel egy érdekes és a birodalmi Amerikára jellemző cikket jelentetett meg. A cikk szerzője egyenesen ünnepli az egyik legbüszkébb amerikai eredményt, a katonai-ipari komplexumot. Herman szerint a sokat szidott katonai-ipari komplexumnak a hanyatlása tette az egykor hatalmas Amerikát olyan sebezhetővé a jelenben. Csakhogy az amerikai védelmi kiadások – 2023-ban 879 milliárd dollár – visszaesése a csúcsponthoz képest korántsem volt olyan mértékű, hogy az Egyesült Államok hanyatlását okozhatta volna. (A csúcspont az afgán-iraki háború tíz éve volt, amikor 6 billió dollár ment a hadiiparhoz.) Herman viszont, úgy véli, hogy

„ezt az időközben leépült hadiipari hálózatot újra kell építeni, ehhez időre, és rengeteg pénzre van szükség”

Az amerikai döntéshozó stratégák nem árulnak zsákbamacskát, hiszen nyíltan megjelölik az aktuális és jövőbeli ellenségeiket, mint Oroszország és Kína. Megtehetik ezt azáltal, hogy az atom nagyhatalom Moszkvával közvetlenül nem akasztanak tengelyt, míg Kínával igen, azzal együtt, hogy Pekingnek legfeljebb néhány száz atomtöltete van, és a washingtoni héjak nem akarják megvárni, amíg több ezer lesz.

„Vélhetően két forgatókönyv van érvényben, az egyik a nyílt háború, a másik, hogy az Egyesült Államoknak sikerül elég nagy erőket mozgósítani ahhoz, amivel Kínát elrettentheti attól, hogy felborítsa a geopolitikai viszonyokat a Csendes-óceán térségében”

Ha a finomabb verziót vesszük alapul – az Egyesült Államok sem akarhat egy atomháborút kockáztatni –, és pusztán arról van szó, hogy az amerikaiak be akarják hozni lemaradásukat a legmodernebb harcászati tényezők esetében, akkor marad az elrettentés stratégiája. Tehát a lehető legmodernebb haderőt felvonultatni az indiai-csendes-óceáni térségben, amivel megállítani gondolják a kínaiak további lépéseit a térségben, mint Tajvan visszahódítását.

Pilger említett, 2016-ban írt elemzésében megjegyzi, hogy ritkán telik el úgy nap, hogy Kínát ne emelnék a „fenyegetés” szintjére. Ebben az időben Kína mesterséges szigeteket épített a Fülöp-szigetekkel vitatott Spratly-szigeteknél, amivel addig nem volt probléma, amíg a Pentagon propaganda kampányt nem indított „a hajózás szabadsága” címmel, és amerikai hadihajók kezdtek járőrözni a dél-kínai tenger térségében. A kínai leszálló pályákra nagyon komoly válasz adtak, mert az Egyesült Államok bázisok hálózatával veszi körül Kínát, ballisztikus rakétákkal, harccsoportokkal, nukleáris fegyverekkel felszerelt bombázókkal. Ez egy halálos ív, amely Ausztráliától indulva fel Japánig és Indiáig-Afganisztánig húzódik, mintegy hurkot dobva Kína köré.” (Pilger, 2016.)

„Kína bekerítése tehát 2010-es évektől intenzíven folyt, amit a nagyvállalati, vagy más szóval mainstream média elhallgatott, ugyanakkor az Egyesült Államok és Ausztrália már 2005-től kezdődően kétévente nagyszabású légi-tengeri hadgyakorlatot rendez Talisman Sabre néven, amolyan erődemonstrációként”

Pilgren szerint a 2015-ös hadgyakorlat célja volt egy légi-tengeri csataterv elkészítése, amely elzárja a tengeri útvonalakat, például a Malaka-szorost és a Lombok-szorost, amelyek elvágják Kína hozzáférését az olajhoz, gázhoz és más létfontosságú nyersanyagokhoz a Közel-Keletről és Afrikából.  Ennek a hadgyakorlat sorozatnak az egyik célja, hogy az Egyesült Államok szövetségeseit minél nagyobb számban vonultassa föl, és összehangolja őket. A 2019-es hadgyakorlatra összesen 18 országból érkeztek, köztük Ausztráliából, Kanadából, Japánból és Új-Zélandról, de az Egyesült Királyság, Dél-korea, Pápua Új-Guinea, Tonga is részt vett, míg a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld megfigyelőként volt jelen. A Talisman Sabre jó alkalom arra is, hogy az új haditechnikai fejlesztéseket is tesztelni tudják, mint F-35B vadászgépet, a helikopter hordozó Canberra típusú hajóosztályt stb. A kínaiak már egy ideje kémhajókat küldenek a hadgyakorlat megfigyelésre.

Az eddigi valaha volt legnagyobb Talisman Sabre-t 2023 elején tartották Ausztrália északi részén 30 ezer fővel, és mint a hadgyakorlat ausztrál igazgatója, Damian Hill Dandártábornok beharangozta, a Talisman Sabre 2023 gyakorlat a valaha volt legnagyobb iterációja [ismételt végrehajtása PK] lesz mind földrajzi kiterjedését, mind a partnerországok részvételét tekintve. Jelentős tervezés folyt egy biztonságos és eredményes gyakorlatra minden résztvevő számára. Hill azt is elmondta,

„az akkori gyakorlat célja volt demonstrálni, hogy Ausztrália képes nagy mennyiségű személyzetet és felszerelést fogadni az Indiai-Csendes-óceánon túlról, és integrálni, előreküldeni őket a nagy gyakorlati területre”

Ekkor első ízben történt, hogy Ausztrália ATACAMS (Hadsereg Taktikai Rakétarendszer), vagyis rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat kapott és próbált ki. Az ATACAMS az amerikaiak legtávolabb elérő (kb., 300 km) föld-föld rakétája, de már javában fejlesztik a nagyobb hatótávolságú a Precision Strike Missele (PrSM) hiperszonikus és egyéb típusú rakétarendszert, amivel már elfogják érni Kína partjait.

Az őket szállító HIMARS platform jól szállítható, és kiváló terepmobilitással rendelkezik, ahogy ezt Ukrajnában is bizonyítják. És az ausztrál hadsereg azon dolgozik, hogy általánosságban növelje nagy hatótávolságú csapásmérő képességeit, beszerezve további levegőből (JASSM-ER – AGM-158B) és tengerről indítható Tomahawk rakéta rendszereket. Jelenleg folynak a tárgyalások, hogy Ukrajna is kapjon JASSEM típusú rakétákat.

„A kínai rakéta arzenál azonban komoly problémákat okoz az amerikai stratégák számára”

Az egyik legkomolyabb kínai közepes hatótávolságú rakéta a DF-26 elnevezésű, amit „repülőgép hordozó gyilkosnak” is neveznek. Ez 5000 km-re is képes elhatolni. Az amerikai Védelmi Minisztérium elemzése szerint 2021-ben Kína 300 DF-26B-vel rendelkezett, egy évvel később már 500-al, tehát 2024-ben már 900 ilyen eszközzel kell rendelkezniük. Az amerikai geopolitikai elemző Brandon J. Weichert szerint ez több mint elég ahhoz, hogy megakadályozza az amerikai haditengerészet minden kísérletét, hogy erőit közelebb hozza a kínai partokhoz a háború kitörése során. (Weichert, 2024, június.) Weichert szerint a lényeg, ha Kína úgy dönt, hogy bevonul Tajvanra és elfoglalja magának a szigetet, az amerikai hadsereg képtelen lesz hatékonyan kiterjeszteni az erejét Tajvan védelmére. Washingtonnak tehát komolyan át kell gondolnia haderejét az indiai-csendes-óceáni térségben, és azt, hogy mit hajlandó feláldozni Tajvan védelmében. Ezeket a típusú véleményeket nagyon imádják Washingtonban, ahol az ilyenekre hivatkozva szokták a Pentagon költségvetését megemelni.