//Az elmaradt csoda
Volodimit Zelenszkij a választás napján lép ki a szavazófülkéből 2019. április 21-én #moszkvater

Az elmaradt csoda

Egy évvel ezelőtt, 2019. április 21-én zajlott az ukrán elnökválasztás második fordulója, amelyben elsöprő többséggel, 73 százalékos aránnyal győzött a humorista színészből lett jelölt, Volodimir Zelenszkij. Az óriási támogatottsággal hatalmas várakozások és remények jártak. Zelenszkij első éve után azonban kijelenthetjük, az ukrán politikai csoda ezúttal is elmaradt.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Volodimit Zelenszkij a választás napján lép ki a szavazófülkéből 2019. április 21-én #moszkvater
Volodimit Zelenszkij a választás napján lép ki a szavazófülkéből 2019. április 21-én
Fotó:EUROPRESS/GENYA SAVILOV/AFP

Zelenszkij igazi katartikus pillanata nem is a választások napja volt, hanem az azt megelőző elnökjelölti vita, amely során ellenfelének, a hatalmon lévő Petro Porosenkónak szegezte azokat a kérdéseket, amelyeket az ukrán társadalom jelentős része sajátjának érzett. Nem véletlenül, hiszen ezeket a közösségi oldalakon keresztül maguk az ukrán választópolgárok ajánlották a leendő elnöknek. Bár Zelenszkijt sokáig féltették egy nyilvános vitától, hiszen a politikában járatlan személyként a rutinos Porosenko fölényére lehetett volna számítani.

„Végül azonban valóssággal elsöpörte ellenfelét, előkészítve ezzel két nappal későbbi választási győzelmét”

De mit is vártak el a választók, amikor Zelenszkijnek, majd a nyári előrehozott választásokon egyedüli többséget szerző csapatának ilyen jelentős bizalmat szavaztak? A kelet-ukrajnai békefolyamat holtpontról történő kimozdítását, a háborún nyerészkedők és a korrupt politikusok – közülük is elsősorban az ex-elnökké lett Porosenko – leültetését, a törvény uralmának biztosítását, a kivételezett csoportok (aktivisták, hazafiak, veteránok stb.) többiekkel azonos elbírálását, a gazdaság rendbetételét, a „nyugati partnerek” és helyi csatlósaik által diktált reformok módosítását, és persze az ukránosító politika felülvizsgálatát. Ezek az elvárások, olykor kimondva, olykor kimondatlanul, de mégis egyértelműen szerepeltek Volodimir Zelenszkij ígéretei között, és ennek megfelelően ellenfelei azonnal a Majdan forradalmával szembeni reváns törekvésekkel vádolták.

„Zelenszkij azonban sokkal inkább a „két Ukrajna” ellentétének meghaladását jelentette – vagy inkább, jelenthette volna – annak egyik vagy másik fél javára történő eldöntése helyett. Ebben az européer, de békepárti, hazafias, de nem erőszakosan nacionalista képletben látta meg az ukránok többsége reményeinek kifejeződését, a többéves megosztó politika végének lehetőségét”

Zelenszkij – eddig legalábbis – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és ez támogatottságán is egyre inkább meglátszik. Bár az Elnöki Irodához közeli közvélemény-kutatók szerint az elnök népszerűsége még mindig 50 százalék körüli, vagy annál magasabb, politológusok és párton belüli forrásokra hivatkozó újságírók szerint valójában már 40 százalék alatt van. Ami egyébként még így is magas, azonban jelentős visszaesést jelent a korábbiakhoz képest, és várhatóan tovább fog csökkenni.

Eddig ugyanis az elnök jó kifogásokkal rendelkezett arra vonatkozóan, miért is maradtak el a változások, és ezeket a kifogásokat remek kommunikációs készséggel tudta közvetíteni választói felé. A megválasztása utáni időszakban, beiktatását követően az elnök és csapata nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy a parlament és a kormány, amelyek a gazdasági és szociális kérdésekben ténylegesen illetékesek, valamint a rendvédelmi szervek, amelyek az ígért igazságszolgáltatást végrehajthatnák, még az előző kormányzat embereinek kezén vannak. Ez a tény segítette a Nép Szolgája pártot az egyedüli többséghez a Legfelsőbb Tanácsban az elnök által beiktatásakor bejelentett előrehozott választásokon.

„A problémák ezután kezdődtek. A választásokon sikert arató és hirtelen többszáz főre duzzadó ZeKomanda botrányt botrányra halmozott, miközben egyre nyíltabban folytatták tovább az előző kormányzat politikáját”

Utóbbi persze nem meglepő annak tükrében, hogy számos miniszter-helyettest, tanácsadót, képviselőjelöltet emeltek át Porosenko csapatából, vagy a Majdan utáni, nyugati támogatottságú háttérintézményekből, előbbi azonban mértékét tekintve valóban váratlan volt. A botrányokat felsorolni is nehéz lenne, a prostituáltakkal a parlamenti ülésteremben chatelő külügyi bizottsági elnöktől a náci koncertre látogató miniszterelnökön és a minimálbér tízszeresének megfelelő fizetésére panaszkodó oktatási miniszteren át a gyilkossággal vádolt aktivistával a hivatalában találkozó főügyészig fél év alatt még az ukrán politikában is kivételes mélységeket tártak fel a megújulást ígérő népszolgák.

„Ez azonban nem kezdte még ki Zelenszkij népszerűségét, aki a jó cár képében mutatkozhatott a rossz bojárok között, és aki a botrányok közepette mindig megmaradt a józanság hangjának”

Ultima ratioként pedig meg volt a lehetősége a vállalhatatlanná vált személyek menesztésére, amellyel az idei év első hónapjaiban élt is. Először a Zelenszkij alatti politikai élet excentrikus szürke eminenciása – bármily paradox jellemzés is ez –, Andrij Bohdan távozott az Elnöki Iroda éléről, helyét pedig az donbaszi békefolyamat egyetlen eredményének számító fogolycserék tárgyalásainak egyik kulcsfigurája, Andrij Jermak vette át. A Porosenko elleni vádiratokat ignoráló Ruszlan Rjabosapka főügyész helyére az exelnök ügyeivel egyedül foglalkozó Állami Nyomozóiroda ideiglenes vezetője, Irina Venegyiktova került. És távozott az egész kormány, élén a „gazdasági kérdésekben laikus” Olekszij Honcsarukkal, és Denisz Smihal vezetésével régi motoros technokratákból álló kormány alakult. Soros helyett hazai oligarchákkal a háttérben ugyan, de elődeik leszereplése után mindenképpen reményteljesebben.

„Ezzel azonban Zelenszkij valószínűleg kijátszotta az utolsó kártyáját, és jelenleg, egy évvel megválasztása után egyre nehezebb lesz a nem megfelelően megválogatott csapatra fognia a kudarcait”

Főképp úgy, hogy az újonnan megválogatott garnitúra sem remekelt. Venegyiktova elődjéhez hasonlóan blokkolja Porosenko ügyeit, és a „hazafias aktivistáknak” hajbókol. A Donbasz kérdésében semmilyen előrelépés nem látszik, hiszen a Porosenko által aláírt és ukrán szempontból valóban előnytelen minszki egyezményeket a kijevi kormányzat nem hajlandó elfogadni, tartv a Porosenkóhoz közeli nacionalisták ellenállásától.

A március elején kinevezett miniszterek közül ketten máris távozni kényszerültek, holott az előző kabinet miniszterei közül sem találták meg mindenki utódját. Az IMF-fel való együttműködés kritikusaként ismert Ihor Umanszkij pénzügyminiszter és Ilja Jemec egészségügyi miniszter is a közelgő koronavírus-járvány miatt döntött a visszalépés mellett. Utóbbi rossznyelvek szerint tisztán csak megfutamodott, előbbi pedig nem kívánatos figurává vált azt követően, hogy a karantén miatti leállás következtében a csőd közelébe jutott állam a Nemzetközi Valutaalap körbe udvarlásától várja a megmentését.

„A járvány okozta válságra adott válasz néhány hangzatos ígéreten és soványka juttatáson túl kimerül az újabb IMF-hitel minden áron történő kikényszerítésében”

A Nyugat érdekeit és követeléseit kiszolgáló politika, amitől immáron Zelenszkij sem tudta távol tartani magát – a Legfelsőbb Tanács rendkívüli ülésén személyesen kérte a képviselőket, hogy szavazzák meg a termőföldek adásvételét lehetővé tevő és az IMF által feltételül szabott törvényt a hitel érdekében –, nem csupán a választók tekintélyes része számára tűnik visszásnak, de a kormányfrakció egységét is kikezdte. Így az ma már rendszeresen külső támogatásra szorul. Akár sikerként is elkönyvelhetjük Zelenszkij és a párt vezetése részéről, hogy a frakcióegység megbomlása után is minden javaslatukat keresztül tudták verekedni, azonban hosszabb távon nem tűnik szerencsésnek, hogy az elmúlt két hónapban tulajdonképpen minden fontosabb döntéshez szükség volt a frakción kívüliek, sőt, az ellenzék segítségére. Nem véletlenül emlékeztetnek egyre többen a Nép Szolgája ellenzékéhez tartozók közül, hogy a tavalyi előrehozott választások indokául is a valódi, igazolható kormánytöbbség hiánya szolgált.

„Zelenszkij nem tudta tartós egységbe kovácsolni az ukránokat, s miközben sorra szegi meg választási ígéreteit, az országban lassan visszarendeződik a Majdan-pártiak és Majdan-ellenesek két, egymást kölcsönösen kizáró tábora”

A csoda elmaradt, ezúttal is. A választók pedig egyre kevésbé biztosak abban, hogy az elnök egyáltalán akart-e csodát tenni, vagy színészi tehetségével mások céljait leplezte csupán.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)

MEGOSZTÁS