Szerzőnk a háború utáni Kelet- és Közép-Európa lehetőségein töpreng az önálló nemzetállami, továbbá az emberi és morális létezésre. Méghozzá egy eltűnt hajléktalant megidéző emléktábla és annak kapcsán, hogy miként is került a Moszkva tér a Duna-partra.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Hogyan került a Moszkva tér a Duna-partra? Hát, annak rendje és módja szerint. Ahogyan az nálunk szokás. Nomen est ómen, mondták a régi rómaiak, és mi elhisszük nekik. Pedig már egy másik, egy még szebb korban élünk, amikor a dolgok neve nem csak a várható sorsukra figyelmeztet, hanem szinte azonos magukkal a dolgokkal. Így, akár önállóan is létezhet. Bizony, akár helyettük is.

„Ursula von der Leyen asszony <propagandának> mondja ezt, Geraszimov vezérezredes pedig, <hibrid hadviselésnek>. Mindenesetre, megvannak a maga szabályai ennek is”

„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát” – olvassuk már József Attilánál. (Eszmélet). És amint ma Zelenszkij elnököt, úgy 1950-ben Rákosi Mátyást is felhívták olykor a megbízói, hogy megtudják, miként halad megtisztelő feladatának teljesítésében. A választások megvoltak, sikeresen, meg a kitelepítések is. De Sztálinváros, Ózd meg a téeszcsék területén volt még azért némi lemaradás. Alighanem ezek jóvá tételét szolgálta a dőzsölő nagypolgárokkal teli Lipótváros északi részének hozzácsatolása a proletár Angyalföldhöz, egy kis átnevelés végett. A Magyar Néphadsereg Színházává átkeresztelt Vígszínházzal és a mai Halhatatlanok Társulatának csaknem egész létszámát kitévő nagy művészeivel együtt.

„Hasonló pótcselekvés volt 1951-ben Moszkva térre keresztelni át a kiegyezés utáni korszak Széll Kálmán egykori miniszterelnökről méltán elnevezett közlekedési csomópontját”

Budapest legutóbbi ostromának fináléjaként itt történt meg a Várat védő magyar-német és szovjet csapatok talán legnagyobb összecsapása. Az 1951-es fordulattól megittasult rendszer ezt megörökítve rótta hát le háláját a csaknem ingyen kapott hatalomért. – Ügyes, ügyes! – mondogattuk akkor. És most hozzátesszük, a törökök legalább nem ünnepeltették meg velünk a Mohácsi vészt! De ez a tér jóval többet tud rólunk, még ennél is.

A törököknek Buda ostromakor a Várból való, nem egészen önkéntes kivonulása után beindult építkezésekhez jórészt a Duna jobb partjának ez, a ma Széll Kálmán nevét viselő agyagos lapálya szolgáltatta a nyersanyagot. Az így kialakult mély gödörben összegyűlt sok víz télen befagyott, és egy jó nagy korcsolyapálya lett belőle. Alkalmat adva az együttes szórakozásra, ismerkedésre a jórészt német ajkú budai polgároknak, a túlsó parton lakó magyar gazdáknak, kereskedőknek és mesterembereknek, valamint a Rácvárosban lakó hajóvontatóknak.

„És ez a Genius Loci ott lebeg még most is a feltöltött és beépült, csattogó és csikorgó, kipufogógázokkal teli térség felett. Ezen nem segített bizony még a modernizációnak nevezett, de inkább az 1930-as évek szovjet metróépítésére emlékeztető átrendezés sem. Tiszta Moszkva!”

Nem csoda, hogy itt gyűltek össze minden reggel a spontán privatizáció feketemunka-adói és munkavállalói, hogy közösen fel-, és nyomban, át is építsék a rendszerváltás rendszere új villáit. Aztán 2011-ben visszajött Széll Kálmán, és vele a kiegyezés józanabb, az egész nemzet boldogulásáért dolgozó politikusai. És lassanként megérlelődött bennük is a felismerés, hogy ez a program megköveteli a korábbi energia- és gondolathordozóknak jobban válogatott, igényes importját. Ebben és minden további lépés előkészítésében nagy szerepe volt a 2018-ban alakult moszkvater.com internetes portál nonprofit elemzőinek és szerkesztőinek, akik mára egy jelentős magyar szellemi műhellyé tudták tenni ezt a fekete munkaerőpiacot.

Sajnos, vagy hála Istennek, az oroszországi változások a mieinknél jóval lassabban történnek meg.  A Magyarország teljes lakosságánál valamivel nagyobb lélekszámú Moszkva belvárosában még mindig nem keresztelték át a Budapest Szállót semmi másra. (Most is ezen a néven prosperál, a Petrovszkije Linyiji 2. szám alatt.) Így aztán Tarlós István főpolgármester az átadáskor, 2019 őszén elmagyarázhatta moszkvai kollegájának, Szergej Szobjanyinnak, hogy az új Duna Arénáig vezető Moszkva sétány helyettesíti ezután az átépített, garantáltan nem orosz kipufogógázoktól bűzlő Moszkva teret. És mind a ketten nagyon boldognak látszottak. Na, hála Istennek!

„Budapestnek ezt az ikonikus helyét nem helyettesítheti már azonban semmilyen nagyszerű sétány sem”

Nem azért, mert az orosz-ukrán háború kitörése után egyetlen percet sem késve, a Momentum javasolta, hogy „Kijev sétánynak” nevezzék el. Hanem azért, mert – és éppen erről szól a moszkvater.com 4 éves működése, meg ez az írás is, – olyan szervesen forrott össze nemzetünk történetének és kultúrájának köznapi valóságával és igazságával, hogy ennek már kárát látná az identitásunk, az önbecsülésünk és az önbizalmunk is. Ezek nélkül pedig, nemigen lehet egy nemzetnek talpon maradni ilyen időkben.

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall?”

(Máté Evangéliuma 16,26., Márk 9,36., Lukács 9,25.)

Az ukrajnai fronton egy-egy nagyobb összecsapás után sokszor már csak a rommá lőtt környékbeli falvak gazdátlanná vált háziállatai „takaríthatják el” az áldozatokat. Egyesek szerint, miért kellene szégyenkeznünk tehát azon, hogy néhány száz kilométerrel nyugatabbra, egy szép európai főváros valamely aluljárójának, vagy vízparti deszkabódéjának a létküzdelemben megfáradt lakóját a – Bécsnél még – „kék” Duna magához veszi, és eljuttatja – még nálunk is jóval gyorsabban – a Fekete-tengeren cirkáló orosz flotta toborzói elé? Kikérjük magunknak az ilyen összehasonlításokat! Mi tudunk vigyázni a kutyusainkra és a kiscicáinkra! Továbbá, egyetértünk a brüsszeli határozatokkal és támogatjuk a javaslatokat. Egyébként meg, vigyázzon mindenki magára!

Nos, kisgyermekként, én hallottam még egy, a téli tüzelőnket felaprító, de a frontot is megjárt öreg baka szájából: „maj’ ha fújja a Sztalinjóska rezesbandája, keserves lesz annak hallgatása.” De hagyjuk ezt most! Ennél is nagyobb baj, hogy nem utolsó sorban a fenti, „pragmatikus” gondolkodási módnak a következtében, a vadonatúj Moszkva sétány mentén, a Dagály fürdő Duna felőli kerítéséről mindeddig „tisztázatlan körülmények” között eltűnt egy réztábla ezzel a felirattal: „Itt nyugszik Hagymási Zoltán. (1984-2011.) Béke poraira!”

„Ez a tény súlyosan kérdésessé teszi az egész fenti <reálpolitikai> gondolatmenetet”

A halott személy ugyanis nem egy magát halálra zabált kiscica, hanem egy magyar állampolgár, nemzetünk egyik tagja.  Ez a tény vezetett el engem az alábbi gondolatokhoz, amelyek tisztázhatják talán azokat a bizonyos „körülményeket” is.

Nem titok, hogy a Vizafogó lakóteleptől a Dagály-fürdő vize táplálta őspark mellett egészen a Duna Arénáig vezető pompás Moszkva sétány a nálunk első ízben megrendezett „vizes világbajnokság” tiszteletére is épült. A pesti Duna-partnak ez, a Margit-szigettel szemben fekvő, későn felfedezett része, amely a két világháború közti magyar értelmiség elitjének egyik kedvelt sétáló és elmélkedő helye, majd az 1956 utáni építkezésekhez szállított építőanyag lerakó helye volt, akkor már a „fedél nélküli” nemzettársaink köztársasága is volt.

A hajléktalan szállókról és egyéb „szociális intézményekből” kiszorult, „utcaképes” magyarok nem vonultak az utcára, és nem itták magukat „alvóképessé” az aluljárókban, hanem a legtermészetesebb ösztöneikre hallgatva, a magas folyópart sűrű füzesekkel jól védett rejtekein húzták meg magukat. Mint „őslakók”. A sétányon kocogók szerint, velük és egymással is jó egyetértésben, és a közeli Dagályból esténként kiengedett, még langyos víznek köszönhetően, elfogadható higiéniai körülmények között éltek.  Az e helyütt a Dunába fúlt szegény Hagymási Zoltán minden jel szerint közülük való volt.

„Kit zavarhatott vajon ez a kis emléktábla? Talán a versenyszámok között itt sétálgató amerikai, lengyel, svéd, észt, vagy litván versenyzőket? Ha maga a sétány elnevezése és a mellette lakók nem zavarják?”

A Vizafogó lakótelep panelproli- és akadémikus-, meg egyéb, Kossuth-díjas lakói mindenesetre, értesítették az önkormányzatot. Ott azt a választ kapták, hogy ők átadták azt a területet az építkezéshez, és többet nem tudnak.  Akadtak azonban, akik elmentek még tovább, felfelé a parton, szemben a folyással. És a Rákos-patak kifolyásánál, a könyöklő rácsára drótozva, alighanem egy építőmunkás emberségének szép bizonyítékaként, megtalálták a kis réztáblát. És mellette egy kettészelt, ásványvizes flakont, tele a vízparton szedett, friss virágokkal. Kerültek még koszorúk is, nemsokára. Valósággal búcsújáró hely lett ez az alternatív emléktábla mind a babakocsis kismamák és a magányos nyugdíjasok, mind a kocogók számára.

„Mint két falu között a fele úton egy kőkereszt. Meg lehet pihenni nála, és közben akár el lehet gondolkodni, beszélgetni egy kicsit. Megmozdult erre az én filoszi flegmám is”

 Az „őslakók” közül sem emlékszik azonban már rá senki, hogyan lelt rá a halál Hagymási Zoltánra. Valamiért azonban, mégis igen fontos nekik. 27 éves volt. A szakértők szerint, legkönnyebben ilyenkor, az első gyermek, és az első válás után megy neki a Dunának az ember. De lehet, éppen azzal követett el öngyilkosságot, hogy megpróbált itt család, otthon és emberi körülmények, tehát igazi önbecsülés nélkül élni.

Egyszer túl sok fagyállóval kevert kannás borral ment neki egy téli éjszakának. Bárkivel megtörténhet, és meg is történik itt ez. Egy fagyos, ködös hajnalon a többiek letörtek hát néhány száraz faágat, és belesegítették a deltánál soha be nem fagyó, kavargó vízbe. Az meg elvitte szépen, mint megannyi más, „viselkedni” nem tudó „vasárnapi apukát” ezen a sok mindent látott partszakaszon. Kikötni nem lehet, nyílt vízen megállni pedig, igen drága dolog. Így hát, az ilyeneknek eddig soha nem dobtak még mentőkötelet egyetlen elhaladó osztrák vagy svájci nyugdíjasokat szállító hajóról sem. Pedig igen jó távcsöveik vannak.  „Ne nézzen, fényképezzen!” – utasítja fizetőképes vásárlóit a Sony cég óriásplakátja. És ők fényképeznek is azért szorgalmasan. Nehogy egyszer még meg is kell, hogy lássanak valamit.

Most már mi is csak hallgatunk, és kerüljük egymás tekintetét. A kerítés alján fekete foltok jelzik már csak a mécsesek és virágok helyét. Az emléktábla hűlt helyén pedig megjelent ez a kiírás: „Építési terület! Életveszélyes! Illetékteleneknek belépni tilos!”

 „Vétkesek közt cinkos, aki néma”

Így válaszolt erre egykor a Jónás könyvében Babits Mihály, az ókori szépségek tudós szerelmese. Az effajta kérdésekben csak az egyszerűbb, a paraszti regulát ismerő Veres Péter bátyánk 1943 nyarán, Sztálingád után, de még a normandiai partraszállás előtt szólt hozzá ehhez a kérdéshez, a józanul gondolkodó magyar értelmiség akkor is két különböző oldalon ülő képviselőinek balatonszárszói találkozóján. Kissé prózaian, de a mi számunkra is jól érthetően fogalmazott. –  A mi dolgunk most csak az, hogy mielőtt ideérne az árvíz, tanítsuk meg az embereket egy kicsit úszni!

Ma legfeljebb annyit tehetünk csak hozzá ehhez, hogy nem csupán megúszni szükséges! És nem csupán az Arénában, meg a Parlamentben!