Kezdőlap » x-demokrata » Amikor a NATO átlépte a Rubicont
A Us Army dokumentációs csoportja vizsgálja aJugoszláv Köztársaság felett Egljevik városánál lelőtt Mig-29-es gép roncsait 1999. március 27-én #moszkvater

Amikor a NATO átlépte a Rubicont

Holnap lesz húsz éve, hogy a NATO elkezdte bombázni Jugoszláviát. S bizony, ez korszakhatár volt a szervezet addigi ötven éves történetében. A bevett nemzetközi normákon átlépve ugyanis először támadott meg egy szuverén államot. Itt bizony már nem Milosevicsről volt szó, hanem a befolyásról, a térnyerésről. Ennek a lépésnek máig ható következményei vannak. Például az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB)akkori igazgatója, bizonyos Vlagyimir Putyin akkor vesztette el maradék, a Nyugattal kapcsolatos illúzióit. Oroszországban valójában ekkor tört meg a ’90-es évek nyugatos, utólag már nyugodtan mondhatjuk, romantikus külpolitikai kurzusa. Ekkor kezdődött meg Koszovó államiságának megalapozása is. Természetesen a humanitárius katasztrófa megelőzésének jegyében. Innen aztán már csak egy ugrás a Krím. A bombázások megkezdése után néhány nappal írtam ezt a cikket. Csendőrszerepben volt a címe, s nagyon nem tetszett az akkori magyar kormánynak, amely számára emlékeim szerint akkor mintha nem lett volna olyan fontos a szuverenitás.

A Us Army dokumentációs csoportja vizsgálja aJugoszláv Köztársaság felett Egljevik városánál lelőtt Mig-29-es gép roncsait 1999. március 27-én #moszkvater
A Us Army dokumentációs csoportja vizsgálja a Jugoszláv Köztársaság felett Ugljevik városánál lelőtt Mig-29-es gép roncsait 1999. március 27-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/US ARMY / AFP)

Lényegében kudarcként értékelhető a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak első öt napja. A politikai célt, a koszovói békemegállapodás elfogadásának kikényszerítését nem érték el a támadások, s katonai szempontból is több meglepetés érte a brüsszeli stratégákat. A jugoszláv légvédelem feltűnő passzivitása ugyanis feltételezni engedi, hogy a rendszer fontos elemeit igyekeznek megmenteni. Az erősödő koszovói hadműveletek pedig azt jelzik, hogy a szerb hadsereg koszovói albánokkal szembeni csapásmérő képessége sem gyengült meg.

„Ez utóbbi s a menekülők újabb tízezrei egyelőre arra mutatnak rá, hogy a nemzetközi közösség azt provokálta ki, amit valójában el akart kerülni. A humanitárius katasztrófát”

A konfliktus ugyanakkor, mint a két MIG-29-es Bosznia feletti lelövése is bizonyítja, már most sem mindig tartható Jugoszlávia keretein belül. A későbbiekre nézve pedig komoly veszély, hogy Belgrád meggyengítése nemcsak a koszovói albánok önbizalmát növelheti meg, s rángathatja bele a konfliktusba Macedóniát is, de elérkezettnek láthatják az időt a leszámolásra Boszniában is a szerb állam ellenfelei. Ezzel egy időben a hidegháború utáni, nemzetközi konszenzuson alapuló válságkezelés felrúgása – az ENSZ felhatalmazása nélküli cselekvés -, továbbá Moszkva és Peking érdekeinek látványos félresöprése mérgezi a világpolitikai légkört. Így már eddig is láthatóan több probléma keletkezett, mint amennyit egy ilyen légicsapás sorozattal meg lehet oldani.

A NATO csapdába került. Koszovó esetében a tétlenség mindennél veszélyesebb, de az is, hogy e drámai etnikai konfliktusból a bombák és rakéták aligha jelenthetnek kiutat. „Ha az észak-atlanti szövetség nem akarta elveszteni hitelét, nem maradt más választása, mint amit mindenáron el akart kerülni” – írta a Neue Zürcher Zeitung. Sokáig abban a reményben ringatta magát, hogy ezúttal légicsapások nélkül sikerülhet elérni a megállapodás elfogadtatását. Ez stratégia kudarcot vallott. S mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung megjegyzi, általa nem Milosevics vált a NATO foglyává, hanem a legerősebb katonai szövetség a szerb népvezér túszává.

„A nagyhatalmak most a múltban elkövetett hibákért fizetnek. A NATO külön balszerencséje azonban, jegyzi meg ezzel kapcsolatban a Le Figaro, hogy a sikeres arculatmentéshez most igencsak szüksége lenne Milosevicsre. Arra, hogy a jugoszláv elnök eljátssza a rá osztott szerepet”

A NATO mostani fellépése korszakhatár is a szervezet kereken ötvenéves történelmében. Átlépte a Rubicont, ugyanis az eddig bevett nemzetközi normákon átlépve először támadott meg egy szuverén államot. Ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Sokan osztják a La Tribune érveit, miszerint Milosevics s a térséget lángba borítók magatartása elegendő legitimitást ad az akciókhoz nemzetközi jogi bázis híján is, tehát az nem belügy. (A jogi háttér hiányát egyébként a NATO stratégái is megérezték, s alkalmazzák, mint erkölcsi érvet a „humanitárius katasztrófa megelőzése” formulát.)

Ám legalább annyian fogadják fenntartásokkal e lépést. Mint például a Libération írja,

„az atlanti szövetség nem az ENSZ, Jugoszlávia pedig nem fenyegetett egyetlen más államot sem, és sajnálatos, hogy a szervezet először találja magát a világ csendőrének szerepében”

Talán még keményebben fogalmaz a Süddeutsche Zeitung, amely úgy véli, a NATO hatalmi igénytől vezettetve avatkozik be két népcsoport konfliktusába. Ehhez kapcsolódva megfigyelők megjegyzik, nem csak Koszovóról van most szó, hiszen a szövetség saját tagállamában, Törökországban korántsem lép fel ilyen eréllyel a kisebbségek védelmében, az emberi jogok megsértése ellen. Legalábbis – jegyzik meg – második szándékként ott van az új világrend kialakításának, közte Oroszország nem most kezdődött „helyretételének”, a térnyerésnek szándéka is.

Az eddigi konfliktuskezelés valóban nem működik. A baj csak az, hogy a NATO is túlságosan megosztott ahhoz, hogy megfeleljen akár csak a biztonságra s a stabilitásra vonatkozó saját elvárásainak is. A koszovói intervencióba is világos politikai célok nélkül csúszott bele. Akárhogy is végződik hát a Milosevics elleni akció, elkerülhetetlen, hogy Brüsszel a mostaninál egyértelműbben fogalmazza meg szerepét. El kell döntenie, hogy regionális szervezetként az ENSZ szerepét akarja átvenni, védelmi szövetség marad, válságok tűzoltójává válik vagy például elvi felépítményként, értékek őreként egyes esetekben békemissziók rendelkezésére bocsátja struktúráját. Ehhez a mostani válság pozitív és negatív tapasztalatai egyaránt hozzásegíthetik.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.