„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Horváth Ádám írása a #moszkvater.com számára
Szilágyi Áron ismét megvédte olimpiai bajnoki címét a férfi kardozók egyéni versenyének döntõjében a világméretû koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as tokiói nyári olimpián a Makuhari Rendezvényközpontban 2021. július 24-én. Szilágyi az olasz Luigi Samele ellen gyõzött
Fotó:MTI/Illyés Tibor
Hogy mit jelentenek a nyári olimpiai játékok a kelet-közép-európai térségnek, azt mindenekelőtt két fordított arányosság jeleníti meg a legplasztikusabban. Egyikben a játékok általános, egy hónapig tartó össznépi eufóriája, és reményteljes, érmekre vagy pontszerző helyekre való várakozása áll szemben azzal a szomorú ténnyel, hogy az 1980-as csonka moszkvai, és a 2004-es, évfordulós athéni olimpiát leszámítva egyszer sem sikerült rendezővé válnia semelyik tágabb térségünkbéli országnak. Elég csak Isztambul 2020-as pályázatát említeni, helyettük rendezhetnek most a japánok. Magyarország 2016-ban véglegesnek szánt aspirációja minden értelemben forradalmi újdonság lett volna az ötkarikás mozgalom történetében, de mint tudjuk, a pályázatig sem sikerült eljutni az ismert belpolitikai akadályok miatt.
„Noha ilyen méretű állam ebben a térségben, akkor hatalmasnak ígért állami támogatással még soha nem rendezhetett nyári játékokat”
Másik érdekes fordított arányosság a kelet-közép-európai országok relatíve nagy sikeressége, ami (akár érmes, akár pontszerző helyekről van szó) épp ellentétben áll az adott országok lakosságának az általános egészségi állapotával, és várható élettartamával. Néhány kivételtől eltekintve ezekben az államokban az élsport és a lakossági amatőr sportolás között hatalmas szakadék tátong. Hiába össznépi siker, és az újságok napi gyémántkoszorús címlapja egy-egy ötkarikás érem négyévente nyáron, ha a térség országai közül sok a világ élmezőnyébe tartozik a korai halálozásban, öngyilkosságban, depresszióban, alkoholizmusban, dohányzásban, elhízásban, szív- és érrendszeri betegségekben.
Nem érdemes csak a Balkán egyes országaival példálózni, ahol a polgárok nagy része kis túlzással úgy gondolja, az éttermek belső tereiben való dohányzás, és a bűnözés alapvető emberi jog (aki nem hiszi, járjon utána a Nyugat-Balkánon), elég a hazai példánál maradni. Mi minden olimpiát éremesővel várunk, büszkén húzzuk ki magunkat a tévé előtt a felcsendülő himnusznál, netán mutogatjuk külföldi ismerőseinknek a Facebookon az aktuális éremtáblát (ahol nem mellesleg az örökrangsorban az olimpiákon valaha érmet szerzett több mint százötven ország közül a nyolcadikok vagyunk, megelőzve például Oroszországot, Ausztráliát, vagy éppen Japánt).
„A másik rangsorral már nincs mit büszkélkednünk. Öngyilkosságban, elhízásban, dohányzásban és az ezek által okozott megbetegedésekben szintén évek, évtizedek óta dobogósok vagyunk”
Ezektől függetlenül, vagy épp mellettük az bizton állítható, az olimpiának és az olimpiai sikereknek térségünkben, és környékén sokkal nagyobb a jelentősége, mint Nyugaton. De még annál is nagyobb, ahogy azt Európa fejlettebb felén akár csak el is tudják képzelni. Amíg egy átlag amerikainak az aktuális férfi kosarasok, a Dream Team kiemelkedő szereplése (a legtöbbször csont nélküli aranyérme) olyan természetes, mint az átlag hollandnak egy nagybevásárlás, addig Törökországban a kétszeres olimpiai aranyérmes, még mindig csak negyvenöt éves Hamza Yerlikayáról országszerte a nagyobb városokban utcákat neveztek el.
De Oroszországban Vlagyimir Putyin elnök számára sem csupán a hétköznapi propaganda eszköze a sportos imidzs mutatása, hanem kitűnően érzett rá a néplélekre, amikor elhíresült fotóin lovagolt, úszott, cselgáncsozott, vagy jégkorongozott, mert a sport, és az általa elért sikerek nagyobb büszkeséget jelentenek a közép-kelet-európai ember számára, mint bármilyen látványos diplomáciai vagy gazdasági eredmény.
„Térségünkben a sportsikereket joggal tartjuk az országimázs egyik, ha nem a legfontosabb elemének. Nyugaton sok esetben a sport (legyen szó a futballról, az olimpiáról vagy más világversenyekről) egyre inkább amerikanizálódik, és válik valamiféle színházhoz, mozihoz, vidámparkhoz hasonló fizetős, színes, mérsékelten hangos entertrainmentté, játékos szórakoztatássá”
Nálunk a közfelfogásban kimondva vagy kimondatlanul, továbbra is a nemzetek és térségek közötti háborúk békés formája, olykor véresen komolyan véve. Erre a szemléletbeli különbségre az elmúlt évekből legjobb példa a profi küzdősport világából a McGregor-Nurmagomedov párharc. Az ír hippi szemtelen, jenkis show műsort akart csinálni, amire a keleti harcos vérben forgó szemekkel, de a győzelemig teljes csöndben, váratlan kiütéssel válaszolt.
„A nyugati, euroatlanti, vagy Közép-Kelet-Európán kívüli világ fölénye nem csak az olimpiai rendezésekben, de ma már az eredményekben is jellemző”
A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullásáig nagyobb volt az egyensúly. Tokióig bolygónk több mint 150 országa szerzett valaha bármilyen színű érmet. Ezen a táblázaton a Szovjetunió mindmáig a második. Az utódállamok közül Oroszország fért csak be az első tízbe. Csehszlovákiának csak a 25., míg Jugoszláviának a 36. hely jutott, utódállamaik közül csak Csehországnak sikerült beférnie az első ötvenbe. A posztkommunista térség második legeredményesebb nemzete a gazdaságilag ma talán leggyengébb uniós tagállam. Ez Bulgária a maga 51 arany- 87 ezüst- és 80 bronzérmével.
„Magyarország nyolcadik helye az örökrangsorban akkor is példátlan, ha jól tudjuk, hogy a sportban az eredményességnek csupán a sok közül az egyik összetevője, hogy egy ország mekkora területű és népességű”
Az örökrangsor lényegileg nem borult fel a világverseny első két napján sem, de örökrangsoros nyolcadik helyünket tovább acélozta Szilágyi Áron újabb, történelmi aranya. Az állami létében még ma is csak általános iskolás korú, sokak által hivatalosan el sem ismert Koszovó is kezdi vastagabb ceruzával írni olimpiai történelmét. A világbajnok cselgáncsozó hölgy, Distria Krasniqi szombaton megnyerte az albán többségű állam második olimpiai aranyát is.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
