„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Somkuti Bálint írása a #moszkvater.com számára
„Az első kérdés az, hogy Európa egy általa annyira áhított háború esetén az általa 2030-ra prognosztizált összecsapásban hogyan gondolja az orosz atomfegyverek jelentette fenyegetést kezelni. A második, ha arra gondol, hogy a konfliktust sikerül hagyományos összecsapás keretei között tartani – lásd egyelőre Ukrajna – akkor mit érhet el vele?”
Fotó:EUROPRESS/Igor IVANKO/AFP
Ettől függetlenül érvényes az angol mondás, mely szerint „credit must be given, where credit is due” azaz, ahol jár, ott meg kell adni az elismerést. Fentiek azzal kapcsolatban jutottak az eszembe, hogy Marx I. és III. Napóleonra utalva azt mondta, a történetek kétszer ismétlődnek. Először tragédiaként, másodszor komédiaként.
„Ha meg kellene próbálni hasonló frappáns módon összefoglalását adni annak a készülődő konfliktusnak, amelyet röviden úgy lehetne leírni, hogy Európa harmadik háborúja Oroszország ellen, akkor annyival egészíteném ki, hogy harmadszor várható katasztrófaként. Csak hogy a görög eredetű szavaknál maradjunk”
Mint az köztudott, 1812-ben Napóleon megtámadta Oroszországot, miután az orosz cár nem volt hajlandó a Nagy-Britannia térdre kényszerítésében létfontosságúnak ítélt kontinentális zárlatban közreműködni. Napoleon híres volt lobbanékony és kompromisszumokat nem ismerő természetéről, pedig I. Sándor cár már 1807-ben a történelmi jelentőségű találkozón, amelyet a Nyemen határfolyón egy tutajon tartottak, figyelmeztette, hogy „Ön erőszakos, én pedig makacs vagyok”. A történet vége ismert, az Európa számtalan nemzetét magába foglaló francia sereg, amelynek fele lengyel, olasz, porosz, spanyol és osztrák volt, bevette Moszkvát, majd óriási veszteségek mellett kénytelen volt visszavonulni.
Aztán 1941-ben az Adolf Hitler vezette német, finn, román, szlovák, olasz és magyar csapatok ugyanerre az útra vállalkoztak, bár jelentősen nagyobb területen. Ezt a történetet sem szükséges bárkinek bemutatni.
„Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy jelentős kezdeti veszteségek és vereségek után az orosz hadsereg úgy a francia, mind a német fővárosba győztesen vonult be”
E hosszúra nyúlt felvezetést rövidre zárva vessünk néhány pillantást arra a folyamatra, amelynek a végén felsejlik a harmadik felvonása a fenti küzdelemnek. Érdemes felidézni, miként indul egy háború. Bár tagadhatatlan, hogy a világtörténelemben számtalan alkalommal indítottak váratlan támadásokat, de legyen szó olyan diktatúráról, mint a náci Németország, vagy olyan autokrata hatalmakról, mint a második világháborús japán császárság, esetleg olyan demokráciákról, mint Nagy-Britannia, és Franciaország az 1930-as években, bármilyen is lett légyen az adott ország politikai berendezkedése, a háború kitörésére a lakosságot fel kellett készíteni.
„Éppen ezért nem tartom reálisnak azt a nézetet, amely szerint az ukrajnai háború mocsarába süllyedő háború terheit ötödik éve nyögő orosz társadalom és orosz vezetés a nála legalább háromszor akkora Európával háborút szeretne kezdeményezni”
És akkor a NATO, illetve az 5. cikkely garanciájáról nem is beszéltünk. Ezzel szemben Európában az európai politikai elit részéről mást sem hallani, mint a háborús dobok pergését és az Oroszország jelentette veszélyt sulykoló nyilatkozatok özönét. Ha valaki, mi magyarok pontosan tudjuk, mit jelent az orosz katonai fenyegetés. Elmondtam már, elmondom megint. Az elmúlt százhatvan évben ötször harcoltunk az orosz befolyás ellen. 1848-49, első világháború, Tanácsköztársaság, második világháború, 1956. Éppen ezért sokkal pontosabban látjuk mi itt a régióban az orosz szándékokat, mint a biztonságosnak gondolt fővárosokban üldögélő német, francia, brit politikai vagy katonai vezetők.
„Akik ráadásul nem hajlandóak tudomásul venni azokat a tényezőket, amelyek egyértelműen nem mellettük szólnak az általuk annyira áhított konfliktusban”
Kezdjük a nukleáris elrettentéssel. Amely ugye definíció szerint oda vissza működik. Feltenném a kérdést megéri-e a legalább két nukleáris hatalmat, Nagy-Britanniát és Franciaországot tömörítő Európát hagyományos katonai konfliktusban megpróbálni térde kényszeríteni? A logikus válasz az, hogy csak akkor, ha nincs más választás. Ugyanis Sir Michael Quinlan Európa talán egyetlen nukleáris stratégája már a hidegháború elején megfogalmazta, hogy egyetlen nukleáris hatalmat sem lehet „végső kétségbeesésbe” taszítani, azaz súlyos vereséget mérni rá katonai vagy gazdasági módszerekkel. Hogy a Szovjetunió, mint atomhatalom össze tudott omlani, annak csakis és kizárólag társadalmi, és ezekhez hozzájáruló gazdasági okai voltak. Pontosan az 1991 augusztusi puccs mutatta meg, hogy amennyiben bármilyen katonai fenyegetés érte volna a Szovjetuniót, akadtak volna olyan keményvonalas vezetők, akik a legdurvább eszközöktől sem riadtak volna vissza, hogy háborúba kezdjenek és megpróbálják megnyerni azt, akár nukleáris fegyverek alkalmazásával.
„Az első kérdés az, hogy Európa egy általa annyira áhított háború esetén az általa 2030-ra prognosztizált összecsapásban hogyan gondolja az orosz atomfegyverek jelentette fenyegetést kezelni. A második, ha arra gondol, hogy a konfliktust sikerül hagyományos összecsapás keretei között tartani – lásd egyelőre Ukrajna – akkor mit érhet el vele?”
A már idézett szovjet összeomlást, és annak leckéjét az orosz vezetés sokkal jobban megtanulta, mint bárki nyugaton. Vlagyimir Putyin orosz elnök erről is többször beszélt. Ha tehát a nyugati háborús terv az, hogy egy hagyományos háborút provokálnak valahol a balti államokban – függetlenül attól, hogy ki kezdi a tényleges lövöldözést -, és a teher alatt orosz összeomlást várnak, akkor szerintem súlyosan kell csatlakozniuk. Ha Oroszország olyan helyzetben lenne, hogy egy háború sokkja megtörheti akkor az az ukrán háború 5. évére ez már megtörtént volna. Ugyanez viszont nem feltétlenül mondható el az európai hatalmaktól.
A woke és gender ideológia pusztítása az értékek területén, a globalizáció okozta társadalmi és gazdasági problémák, az illegális migráció pusztító hatása a társadalmi és gazdasági szinten, az elit gátlástalan és felelőtlen viselkedése olyan mértékben zilálta szét a nyugati államok stabilitását, hogy egy nagyhatalom ellen vívott háború – peer to peer, vagy másképp magas intenzitású küzdelem – sokkal inkább a címmel emlegetett katasztrófával fenyeget. Persze nem lehet kizárni, hogy egy újabb elhúzódó háború réme jelentős átalakulást okoz Oroszországban.
„De ha megnézzük az országszerte fokozódó üzemanyag hiányra adott válaszokat, akkor nem a beletörődés és az elfogadás, hanem a keményebb válasz igénye a meghatározó”
Már Ukrajnával kapcsolatban is sokan és sok helyen elmondták, hogy „nem nézhetnénk senkinek a szemébe, ha ezt a háborút nem győztesként fejezzük be”. És itt nem katonákról vagy politikusokról beszélünk, hanem a különböző csatornákon megszólaló átlagemberek kommentjeiről.
Németországban 300 ezer kiküldött, önkéntes katonai szolgálatra felhívó kérdőívre összesen 530 pozitív válasz érkezett. A felmérések tanulsága szerint a német nagyvárosi iskolákban a diákok jelentős része, sokszor a fele vagy annál is több migrációs hátterű, és akkor Franciaországról ne is beszéljünk. Hogyan és miként képzelik el az Európai Unió a globalista vezetői azt a tömeg hadsereget, amelyet háborúba vezetnek? Ha hozzátesszük, hogy a szintén sorköteles korú európai fiataloknak legfeljebb egyötöde-egyhatoda gondolja csak úgy, hogy egy háborúban a hazáját megvédené, akkor hányan mennének el harcolni a Suwalki-folyosóért vagy Kalinyingrádért az eurokraták szerint?
Az amerikai hadsereg és néhány európai is komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a kézzel összeszerelt szuper sportkocsikhoz hasonló manufakturális módszerekkel készült drága és csúcstechnológiai eszközökről átálljon a gyorsan és tömegben gyártható „épphogy jó” minőségű, a célnak épp megfelelő eldobható eszközökre. Azaz arra, hogy Ferrarik helyett Trabantokat gyártson. A fenti hasonlat túlzónak tűnik, pedig pontosan egy ilyen fajta visszafelé történő ugrásra lenne szüksége a Nyugatnak ahhoz, hogy néhány éven belül a győzelem reményében vehesse föl a küzdelmet Oroszországgal.
„Természetesen ettől függetlenül – és ezt is már többször is elmondtam – az orosz katonai fenyegetés lehet valós”
De akkor a fenyegető veszély mértékének megfelelően nem félgőzzel az ideológiai (woke / gender), illetve profit szempontokat figyelembe véve kellene nekiállni a fejlesztésnek és a felkészülésnek. Ha valóban komoly a veszély, és az európai globalista elit ütőképes hadsereggel szeretne rendelkezni az általa belebegtetett 2030-as időpontra, akkor már most el kéne kezdenie visszafordítani azokat az évtizedes folyamatokat, amelyben mindenkit és minden társadalmi csoportot meggyőztek arról, hogy az erőszak és a háború nem megoldás. Nem lehet elégszer elmondani, hogy egy katona csak akkor fogja máshol és másokért feláldozni az életét, ha a szívében és a fejében is helyre tudja tenni azt, hogy ennek a küzdelemnek és ennek az áldozatnak van értelme. Ezt most jelenleg egyetlen európai hadsereg sem mondhatja el magáról.
„Egy gyengülő gazdasági háttérrel rendelkező, széttöredezett társadalomakból álló, ideológiailag megosztott, katonai szempontból nem kifejezetten erős és jelentős átalakulásokra váró hadsereggel rendelkező Európa készül megismételni őseik tetteit, mondjuk ki, hibáit”
A letelepedett, földművelő népeket fenyegető, a hunok, a magyarok, a tatárok és egyéb sztyeppei népek formájában keletről fenyegető veszélyből fakadó ősi félelem az egyik összetevő. A másik, a nyugati pénzügyi elit mohósága és gátlástalansága. E kettő együttes hatása a 19. és 20. század után a 21. században is sajnos teljes mértékben elképzelhető módon egy nagy keleti kalandra sarkallhatja Európa népeit. Nyilván lesznek olyanok, akik örömmel szüntetnék meg az orosz államiságban fennálló, számukra létfontosságú veszélyt. Legyen szó Finnországról, a balti államokról vagy Lengyelországról, ez az érzés teljes mértékben történelmileg indokoltnak tekinthető. A románok meg legfeljebb átállnak, ahogy mindig is szoktak.
„A kérdés az, van-e annyi racionalitás a nyugati politikai és katonai vezetőkben, hogy a fenti államok történelmi tapasztalatából, illetve a globalista háttérhatalom szándékából táplálkozó végzetes döntésnek ellenálljanak”
Napóleon Grand Armeéja 1812-re végigverte Európát éppúgy, ahogy Hitler Wehrmachtja 1941-re. Amennyiben a siker reményében akarnának belefogni a harmadik felvonásba, úgy 2030-ra az új európai hadseregnek kevés ideje van bizonyítani a jártasságát háborús ügyekben. Azonban enélkül nekimenni az orosz távolságok, a népi ellenállás és az atomfegyverek halálos kombinációjának, nos, az a történelmi ismeretek nélkül is csak egy irányba vezethet.
„Miből gondolják nyugaton, hogyha Sztálin – szembemenve a kommunizmus ateizmusával – kiengedte még az ortodox papokat is a börtönökből és a gulágokból, hogy kommunista létére nemzeti ellenállást tudott hirdetni és megszervezni, akkor erre a jelenlegi orosz vezetés nem képes?”
Érdemes megnézni Navalnij nyilatkozatait az orosz-ukrán háborúról! Ha a nácik és páratlan kegyetlenségű ukrán, észt, lett és egyéb segédcsapataik nem tudták megtörni az orosz nép ellenállását, akkor nehéz elképzelni, hogy az elkényelmesedett nyugati fiatalok képesek lennének rá. Elég csak a holland békefenntartók srebrenciai teljesítményére gondolni.
Fentiek miatt úgy vélem, hogy a cím vészjósló tartalma teljes mértékben reális. Persze a katasztrófa elsősorban a nyugati elitet érintené, de földrajzi okokból mi sem járnák túl jól. Történelmi tapasztalatunk ugyanis az, hogy a Nyugat előszeretettel dob oda minket, kelet-európaiakat különböző hódító hatalmaknak. Ha sikerül a 2030-as háborút atomfegyverek bevetése nélkül megúszni, és ismerve az orosz mentalitást, ebben az esetben még azt sem lehet kizárni, hogy a háború elvesztése után a nyugati nagyhatalmak is megtapasztalják egy orosz katonai megszállás következményeit. És bár nem kizárt, hogy vannak ilyen tervek Moszkvában, jelenleg nem látom ezek jelét. Azt viszont okkal feltételezem, hogy Párizs és I. Sándor cár, illetve Berlin és Zsukov tábornok nyomában újabb orosz vezetők vonulnak be nyugat- európai fővárosokba egy olyan háború eredményeképpen, amelyet ezen városok vezetői kezdtek. Talán abból tanulnak.
„Lehet ugyanis együttélni a medvével. Nyilván oda kell figyelni. Nyilván félni, és ezért engedni neki sem célszerű. De medveölő puska és felkészültség nélkül medvére vadászni – ahogy mondani szoktam – az fix kettes”
Ugyanennyire veszélyes úgy gondolkodni, mint a német vezérkar 1941-ben: „Szovjet-Oroszország egy rozzant akol. Elég az ajtaját berúgni és magától összedől.” Ez már csak történelmi okokból is rossz ötlet.
E hosszú írás végén szeretném leszögezni, történelmi tapasztalataink miatt nemcsak mi kelet-észak-európaiak félünk az oroszoktól. Mert mondjuk ki így van. A két nagy támadás pusztítása miatt az oroszok is félnek azok megismétlődésétől. Lehet orosz katonai fenyegetés Európa ellen, de hogy ennek növekedésében az európai globalista vezetők viselkedése játszik döntő szerepet, azt lehet tagadni, csak éppen felesleges. Ha pedig a háborús uszítók végül sikerrel járnak, az a fent bemutatottak alapján elsősorban nekik lesz katasztrófa. Kérdés, mi itt mekkora árat fizetünk érte.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Wildschwein says:
Nagyon jó a cikk, egyben hiánypótló is annyiban, hogy rávilágít az abszurd ellentétre, amely egyrészt az európai fősodor államok harcias retorikája, fegyverkezése, másrészt pedig ugyanezen államoknak a woke ideológia és a tömeges illegális migráció miatt bekövetkezett nyilvánvaló hanyatlása között áll fenn. Érdekes, hogy ezt ritkán említik az elemzői cikkekben, pedig alapvető fontosságú.
Nem véletlen, hogy ez a cikk is rögtön kiváltotta a szokásos reakciót a szegény jó russzofób Tuco törzskommentelő részéről, akinek a “primitív, gonosz ruszkik” narratíva úgy becsípődött, mintha a BBC vagy a Financial Times fizetné érte.
Továbbá egyetértek Dr. Nemes András kommentjével: nem kellene összemosni az “orosz” és a “szovjet” fogalmakat.
Tuco says:
Felesleges 1812-vel vagy 1945-tel példálózni, mert teljesen más környezet van mint akkor. Ha 2030-ban valóban háború lesz Oroszország és a Nyugat között, nem fog bevonulni sem Berlinbe, sem Párizsba az orosz hadsereg. Nukleáris sugárzás miatt lakhatatlan romhalmaz lesz mindkettő, Európa nagy részével együtt. Akárcsak Moszkva, Szentpétervár és az összes orosz nagyváros. A kevés túlélő pedig a puszta életben maradással lesz elfoglalva, nem azzal, hogy ki nyerte meg a háborút. És már késő lesz tanulni ebből bárkinek is.
Krötinger says:
“Nukleáris sugárzás miatt lakhatatlan romhalmaz lesz mindkettő, Európa nagy részével együtt. Akárcsak Moszkva, Szentpétervár és az összes orosz nagyváros.”
Aha… Biztos, hogy Oroszország is nukleáris romhalmaz lesz? Hallott már arról, hogy az USA nagy valószínűséggel sem Rigáért, de még csak Berlinért vagy Párizsért sem fogja a saját megsemmisülését megkockáztatni? De felőlem akár nyugodtan bizakodhat tovább, a pengeélen való tánchoz az mindenképpen szükséges!
Krötinger says:
Biztos vagyok benne, hogy még Európa agyatlan vezetői sem gondolják, hogy le tudják győzni a világ legnagyobb atomhatalmát. Mivel 4-5 éve figyeljük a reakcióikat az ukrán háborúra, én a megfigyeltekből ezt vezetném le: ahogy az utolsó ukránt, úgy az utolsó európait is készek feláldozni, ezért magasról tesznek rá, hogy mennyire felkészültek a hadseregek vagy az emberek. Ahogy Ukrajnát, úgy Európát is bele fogják hajtani egy reménytelen, megnyerhetetlen háborúba. Mivel semmit nem tesznek egy esetleges nukleáris eszkaláció megelőzésére, levonhatjuk, hogy nem is óhajtják azt megelőzni. Miért is tennék? Sem nekik, sem az ő gyerekeiknek hajuk szála sem fog meggörbülni, ők már nyilván gondoskodtak a saját túlélésükről a világ másik részén. Amit az utóbbi években láttunk: magasról tesznek több száz millió európai ember sorsára. És hogy miért? Mert megtehetik. Racionálisan ezt sajnos már másképp nem lehet megközelíteni. Üdv Németországból.
Tuco says:
“ők már nyilván gondoskodtak a saját túlélésükről a világ másik részén.”
Hallott már a nukleáris tél fogalmáról? Nem lenne hová menekülni. Egy mélyen a föld alá épített bunkerben persze el lehetne vegetálni egy darabig. De ki akarna ilyen “életet”?
alkaloida says:
Vigyázni kell a hidegháborús propaganda túlzásaival. Egy atombomba sokkal kevesebb radioaktivitást idéz elő, mint például amennyit a csernobili baleset produkált, pedig ott nem is volt konkrét maghasadással járó robbanás. Az atombombákat alapvetően a betonbunkerek és mélységi bunkerek, bázisok, nagyvárosok, azok iparterületeinek fizikai megsemmisítésére fejlesztették ki. Az a “nukleáris tél” az egy fikció, amit arra az esetre prognosztizáltak, ha a világ összes atom- és hidrogénbombáját felhasználnák. De miért tennék? Az egyik kommentelő társ már felvetette előttem azt az egyre erősödő megérzést, hogy a kölcsönös elrettentés doktrinája sem pont úgy működik, ahogy azt belénk súlykolták. Vegyünk egy példát: az oroszok atomcsapást mérnek Kijevre és még három nagy iparvárosra Ukrajnában. Mi lenne a következmény? Az USA, vagy Franciaország azonnal válaszcsapást mérne Moszkvára? Minek? Ha megteszik Párizs, new York megsemmisül Moszkváért cserébe. Ha nem teszik meg, akkor mi lesz? Semmi. Ukrajna kapitulál, mint annak idején Japán, a brutális képeken évekig szörnyülködne a világ, de Párizs, New York épségben él tovább. Azaz totális pusztítás csak abban az esetben következhetne be, ha az USA-ban észlelnék, hogy tucatnyi atomtöltet tart Washington, Los Angeles, New York felé… akkor indulna válaszcsapás. De más esetben szinte biztos, hogy nem.
Dr. Nemes András says:
A cikk tartalmával teljes mértékben egyetértek. Helyenként azonban szerintem célszerűbb lett volna a “szovjet” szó használata az “orosz” helyett. Érdemes a kettő között különbséget tenni, ugyanis a szovjet rendszer diktatúráját az orosz nép sokkal jobban megsínylette mint bármely kelet-európai polgár.
Tuco says:
Ezzel az állítással szerintem sok kelet-európai nép vitatkozna.
alkaloida says:
Maguk az oroszok is így élték meg és utólag is ez látszik: maga az orosz nép sínylette meg leginkább a szovjet világot.