„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Szilágyi László írása a #moszkvater.com számára
Steffi Graf és Natalija Zvereva a párizsi Roland Garros döntőjében 1988-ban
Fotó:EUROPRESS/AFP
Huszonhárom perc. Éppen ennyi a különbség a két legegyoldalúbb Grand Slam döntő hossza között. 2025. július 12-én Amanda Anisimova 57 perc alatt kapott ki 6:0, 6:0-ra Iga Swiatektől, de az 1988-ban szovjet színekben versenyző Natasa Zvereva még az amerikai sorstársánál is kevesebb időt töltött a pályán, hiszen ő 34 perc alatt maradt alul Steffi Graffal szemben. Az akkor 17 éves Zverevának ez volt élete első és utolsó egyéni Grand Slam döntője. A pályafutását elnézve, ezt aligha bánta.
„A minszki születésű versenyző a párosok és vegyes párosok között vigasztalódott, összesen 20 Grand Slam címet nyert. Boldogan, visszavonultan él Minszkben. Ugyan megpróbálkozott az edzősködéssel, felkérték a belarusz női válogatott irányítására, de a munka csak egy évre korlátozódott. Gyorsan kiderült, hogy ez nem az ő terepe. Jelenleg a nyugalom a fő rendező elv az életében. Végtére is mondhatjuk, hogy ez évtizedek óta állandó”
Zverevát magának való, különcként ismerte meg a teniszvilág. Egy korábbi nagy menő, Lindsay Davenport mondta róla egy interjúban, hogy annyira szívesen megismerné közelebbről, de Natalija távolságot tart a többiektől. A zenét jobban kedvelte, mint a társaságot. „Amikor Metallicát hallgatok, az energiát ad nekem. Néha ráteszem az ujjamat a walkmanre, és elképzelem, hogy valamilyen energiahullám áthalad a testemen, és meg sem áll a lelkemig, az agyamig. Amikor rosszkedvű vagyok, amikor magányosnak érzem magam, Metallicát hallgatok.” Davenportnak nem lehetett sok esélye Natalijánál.
„A Natalija névnél érdemes elidőzni egy kicsit. Még nem töltötte be a 23-at, amikor Natasára változtatta meg a keresztnevét”
Édesapja, Marat Zverev nem lelkesedett az ötletért, de nem tudta, sőt, nem is akarta visszatartani nagykorú lányát. Akit ő tanított meg teniszezni. Marat Zverev egyébként zabolázhatatlan lázadó volt. Négy évig katonai iskolában élt, a második világháború alatt három-négy hónapra eltűnt, amikor előkerült, az igazgató kirúgta. Tizenöt éves volt ekkor. Néhány évvel később a kijevi testnevelési intézetből is elbocsátották. Marat Zverev végül egy kijevihez hasonló iskolában végzett Minszkben, Fehéroroszország fővárosában, és ifjúsági teniszedzői állást kapott a Vörös Hadsereg Klubban.
Ide kezdte el járatni az akkoriban nyolcéves lányát, de csak azután, hogy kitartóan győzködte a feleségét, az egykori röplabdázót, aki nem akarta, hogy lánya élete a sport köré szerveződjön. Márpedig ez így lett. Natalija villámgyorsan lépkedett felfelé a ranglétrán. Miközben Szovjetunió sportirányítása komoly fantáziát látott a teniszben. Pénzt fektettek az ígéretes juniorok képzésébe, és a legjobbakat elküldték a profi versenyekre azzal a feltétellel, hogy a bevételük jelentős részét utalják át a Goszkomszport nevű szervezetnek. 1987 végére a világranglista 19. helyezettje, Natalija Zvereva is kénytelen volt így tenni.
„Az 1988-as Roland Garroson a második helyért járó 123 ezer dolláros pénzjutalmat szinte teljes egészében be kellett szolgáltatnia a szovjet sportirányításnak”
„Hatalmas összeget kapott, ennek elvétele nem volt igazságos” – emlékezett az apuka. „Felemeltem a hangom. Nagyon kemény választ kaptam. Ez volt az első alkalom, hogy rájöttem, mit jelent egy totalitárius kormány.”
Egy év múlva egy amerikai tornán úgy tűnt, Zvereva mattot ad a Szovjetuniónak. Sajtótájékoztatón jelentette be, hogy szerződést írt alá a ProServ menedzser ügynökséggel, amelynek célja a nyereménye feletti ellenőrzés megszerzése volt. Zvereva már nem volt nyeretlen kétéves. Próbálta elérni, hogy a Szovjet Tenisz Szövetség és az International Management Group (IMG) közötti szerződés ne vonatkozzon rá, hanem maga döntsön a bevételeiről.
„A ProServ minden követ megmozgatott, hogy megvédje Zverevát a szovjet sportvezetés ármánykodásától, a sajtókapcsolatain keresztül elintézte, hogy a csinos kapitalista Zvereva képe rögzüljön a köztudatban. A kis Natasáé, aki már alig várja, hogy vegyen végre egy piros Mercedest”
Ez a narratíva nem volt népszerű Moszkvában. A szovjet sajtó keresztre feszítette a szabadságharcost, önzőnek és kapzsinak állította be. Amikor apa és lánya visszatértek a Szovjetunióba, a tisztviselők őrizetbe vették őket, és nyomást gyakoroltak Zverevára, hogy mondja fel a szerződését a ProServvel. Felszólították, hogy utalja át a 12 950 dolláros nyereményét a szovjet sportirányításnak. Ez nem történt meg.
A szovjet tisztviselők hamarosan rájöttek, hogy Zverevát csak úgy tudják megállítani, ha az országon belül tartják. Hónapokig tartó tárgyalássorozat kezdődött Marat Zverev, a ProServ és a szovjet sport tisztviselők között, hogy megvitassák a nyereményből való részesedést. A versenyek közeledtével a kormány gyakran a Zvereva útlevele feletti ellenőrzéssel próbálta megfélemlíteni a lázadót. Valójában Zverevát soha nem tiltották el a versenyzéstől, de 1989 második felében a belarusz hölgy bohócot csinált a rendszerből. Tíz versenyből hatszor az első vagy a második fordulóban veszített. Így indokolt.
„Ha valakit nem fizetnek meg a munkájáért az Egyesült Államokban úgy, ahogy megérdemli, akkor nem fog dolgozni. Ha nem fizetnek, akkor én sem fogok dolgozni. Semmi esetre sem.”
Bár a díjazásából való részesedést 1989 októberében rendezték (az éves keresetének körülbelül a 65 százalékát megtarthatta), végül ez sem volt elég megnyugtató a család számára. Marat Zverev és a ProServ lobbizni kezdett a tenisz szövetségtől való teljes elszakadásért. Magyarán Zvereváé és nem a szövetségé lett volna az utolsó szó a játékos versenynaptárával, a szponzorációval és az utazási lehetőségeivel kapcsolatban.
„Nagyon nehéz” – mondta Zvereva 1990 elején februárban, belefáradt a bizonytalanságba. „Azt hiszem, az amerikai játékosok közül senkinek sincs ilyen problémája, mint nekem. Én csak olyan akarok lenni, mint ők.” Néhány nappal azelőtt, hogy Zverevának februárban egy tornára kellett volna indulnia, a szovjet sportirányítás vezető szerve, a Goszkomszport tisztviselői találkoztak apával és lányával. Azzal fenyegetőztek, hogy kizárják Natalját a szovjet csapatból. De ebből semmi sem lett.
„Amikor a sport tisztviselők abbahagyják a küzdelmet, az általában azt jelenti, hogy nyertünk”
– összegzett Zverev apuka. „Mindig kitalálhatnak valamit ellenünk. Nehéz, de mindenre próbálok felkészülni” – tette hozzá. Hogy pontosan mi történhetett, arról csak az érintetteknek volt tudomása. Mindenesetre Zvereva a nyilvánosság előtt nem a legjobb színben tűnt fel. Levertnek látszott, mogorván elhárította a pénzdíjjal kapcsolatos kérdéseket. Évek múlva a Tennis magazin azt tudakolta, hogy félt-e visszatérni a Szovjetunióba a ProServ-szerződés aláírása után. Zvereva könnyes szemét törölgetve ezt felelte. „Sok idő eltelt, és valahogy elfelejtettem azokat a rossz dolgokat.”
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
Zvereva “boldogan, visszavonultan él Minszkben.” Európa utolsó diktátorának igájában? Valami nem stimmel a cikkben, hisz akkor nem lehet “jelenleg a nyugalom a fő rendező elv az életében”. Miért nem maradt Amerikában a demokrácia és szabadság őshazájában, vagy Németországban, esetleg Wimbledonban, a ködös Albionban? Ja bocs, igaza van, hisz Steffi Gráf apját 1995-ben adócsalásért lecsukták, mert trükközött a lánya bevételeivel, viszont a Bátyka soha nem tenne ilyet, ő másoknak biztosít ilyen nyugalmat. Tényleg, mennyi az SZJA Beleruszban, mert tizenhárom százalék volt Oroszországban a közelmúltban, szerintem a német milliomosok ilyen alacsony összegért összetennék a kezüket, de lehet, hogy tévedek, mert vállalkozásokba fektetik a bevételüket, úgy nagyobbat tudnak kaszálni, meg lapítani. Mindenesetre csalják az adót rendesen, hisz Boris Becker ugyancsak sokszoros Grand Slam győztes német teniszezőt egy londoni bíróság hasonlóért szintén leültette, két és fél évet kapott jogerősen. Igaza volt a szovjet sportbizottságnak, mert ezek a harácsoló kapitalisták nem nyugszanak, ezeknek semmi sem elég, vagy drága, mindent maguknak akarnak és a közösbe se adnak, semmi szolidaritás vagy felelősségtudat!