„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva írása a #moszkvater.com-on
Johannes Varwick (középen) a könyvbemutatón
A szerző felvétele
– Oroszország Kínával és Indiával karöltve egy új eurázsiai biztonsági architektúrán dolgozik. Nem fenyeget az a veszély, hogy az Európai Unió és Washington egyszerűen lemarad, ha elzárkózik ettől a párbeszédtől? Nem tart attól, hogy Európa végül a biztonságpolitikai „senki földjén” találja magát?
– Meggyőződésem, hogy a Kína, Oroszország és India közötti szövetség rendkívül törékeny, hiszen mély érdekellentétek feszítik. Kína valószínűleg elégedett a jelenlegi folyamatokkal, hiszen megerősödve kerül ki belőlük. Oroszország viszont szinte kétségbeesetten veti magát Peking karjaiba – még az energiaszektorban is, ahol jóval áron alul kénytelen eladni nyersanyagait ahhoz képest, amit korábban Európától kapott. Hosszabb távon ez Oroszország számára aligha nevezhető jó üzletnek. Hasonló a helyzet Indiával is. Éppen ezért nem fogadnék nagy összegben arra, hogy ez a szövetség tartós marad.
„Ami viszont politikailag sokkal fajsúlyosabbnak tűnik, az a BRICS formátum. Ez az a platform, amelyen keresztül Kína rendkívül ügyesen próbálja kiterjeszteni a befolyását. Már most sorban állnak az államok a csatlakozásért – ott van például Törökország, mint klasszikus kulcs- és hídszereplő. Magyarországon is felmerültek ilyen irányú gondolatok, még ha ezek egyelőre nem is kiforrottak. Ezt a szövetséget mindenképpen komolyabban kell vennünk, mint a meglehetősen laza kínai-indiai-orosz hármast”
Hogy Európa mit kezd ezzel, az már más kérdés. Kontinensünk súlyvesztése véleményem szerint elkerülhetetlen, hiszen a világpolitikai erőviszonyok drasztikusan eltolódtak. Csak egy példa, Kína részesedése a világ össztermeléséből az 1970-es nagyjából egy százalékról mára közel húsz százalékra ugrott. Ez törvényszerűen Európa jelentőségének csökkenésével jár. Európa nagy világpolitikai fénykora visszavonhatatlanul véget ért. Kína és a „globális Dél” felemelkedését senki sem tudja megállítani. Olyan tektonikus mozgások ezek, amelyekre nekünk innen már csak elenyésző befolyásunk van.
– Legújabb könyvében Ukrajna számára a „felfegyverzett semlegességet”, az úgynevezett sündisznó modellt javasolja kiútként. Hogyan festene ez a gyakorlatban? Valóban ezen keresztül vezet az út a Moszkvával való megegyezéshez?
– Az orosz hadicélokat ma sokféleképpen látják. Én – a nálunk uralkodó fősodratú véleményekkel szemben – továbbra sem tartom reálisnak, hogy Oroszország Ukrajnát teljesen le akarná törölni a térképről, vagy Varsó és a Baltikum ellen készülne menetelni. Az ilyen érvelést mindig is tévesnek tartottam.
„Ha viszont más alapokról indulunk el, Ukrajna jövője is más megvilágításba kerül. A Nyugat ott követte el a legnagyobb stratégiai hibát, hogy Ukrajnából egyfajta „anti-Oroszországot” és a NATO potenciális felvonulási területét faragott. Moszkva számára viszont elfogadható lenne egy területileg megváltozott, de szuverén Ukrajna, amely képes megvédeni önmagát. Ez a felfegyverzett semlegesség veleje, egy pengeélen táncoló egyensúly”
Itt nem lehet szó a NATO-tagság hátsó kapun történő becsempészéséről. Ukrajnának valódi, önálló státusra van szüksége. A 2022-es isztambuli tárgyalásokon még 60 ezer fős ukrán haderőről esett szó, ami Moszkva számára még lenyelhető békának tűnt, Kijevnek viszont édeskevés volt. Ezzel szemben a mostani, 600 ezres létszámot a gazdaság egyszerűen nem bírja el, pénzügyi képtelenség fenntartani. Úgy látom, a 300 és 400 ezer fő közötti tartomány jelentené azt a lélektani határt, amely még garantálja az önvédelmet, de nem dönti romba az ország költségvetését.
„A sündisznó stratégia lényege éppen ez, a védekező képesség megőrzése a politikai rendezés után is. A gyakorlatban ez egy területileg megváltozott – a Krím és valószínűleg a Donbassz nélküli – Ukrajnát jelentene, amely semlegesnek nyilvánítja magát, de ezt a státusát katonailag is megtámogatja”
Míg egyes európai körök ma nyugati csapatok vezénylését szorgalmazzák Ukrajnába, Moszkva számára ez vörös posztó, hiszen csak a burkolt NATO-integrációt látja benne. A valódi kiutat a NATO-törekvéseknek az ukrán alkotmányba foglalt törlése, valamint a szövetség tagállamainak kötelező érvényű nyilatkozata jelentené, amelyben végleg kizárják Kijev felvételét. Cserébe Ukrajnának joga lenne egy olyan, szigorúan védelmi jellegű haderőre, amely nem jelent fenyegetést Oroszország számára. Ezen a formulán már dolgoznak a háttérben, a cél most az, hogy olyan ösvényt találjanak, amely egyik fél számára sem jelent elfogadhatatlan kompromisszumot.
– De hogyan állhatna meg a lábán egy szuverén Ukrajna szövetségesek nélkül, egy olyan szomszéddal szemben, mint Oroszország? Nem tátongna itt egy végzetes biztonsági rés? Mivel lehetne ezt áthidalni?
– Nem áltatom magam, ha Oroszország valóban az egész ország bekebelezésére törekedne, Ukrajna katonailag aligha tudna ellenállni. Ezért az alapfeltétel mindenképpen egy olyan politikai rendezés, amely Moszkva számára is elfogadható. Ha megszületik az egyezség egy elismert, szuverén Ukrajnáról, akkor természetes, hogy az ország saját hadsereget tart fenn.
„Ha végignézzük a sündisznó modellen kívüli egyéb lehetőségeket, hamar falakba ütközünk”
Ott van a Korea modell, az ország tényleges megosztása, ahol a nyugati rész a NATO tagja lesz. Ez Oroszországnak elfogadhatatlan. Vagy ott az Izrael modell, ami lényegében egy atomfegyverrel rendelkező Ukrajnát jelentene – ezt sem gondolom jó iránynak. Akármelyik forgatókönyvet vizsgálom, a sündisznó modell tűnik a leginkább járható útnak egy tartós megoldáshoz. Erről tárgyalni kell, de ez csak akkor válik lehetségessé, ha végre egyetértés lesz abban, hogyan is kellene véget érnie ennek a háborúnak. Jelenleg azért dúlnak még a harcok, mert mindkét fél abban bízik, hogy a csatatéren jobb alku pozíciókat tud kiharcolni magának.
– Jacques Baud, a svájci hírszerzés egykori tisztje szerint a katonai garanciákat stabil diplomáciai kapcsolatokkal kellene felváltani. Nem lenne kifizetődőbb a diplomáciába fektetni ahelyett, hogy kizárólag katonai védelmi struktúrákban gondolkodnánk?
– Elméletben ez teljesen helytálló, de négyévnyi véres háború után ez most egyszerűen nem kivitelezhető. Mindkét úton egyszerre kell elindulnunk anélkül a bizonyosság nélkül, hogy nem gázolják le katonailag az országot, Ukrajna részéről nem lesz bizalom semmilyen diplomáciai, bizalomerősítő lépés iránt. Jelenleg szinte csak a katonai dimenziót erőltetjük, és elhanyagoljuk a politikait, holott végső soron a politikai megoldás a döntő.
„Ilyen súlyos háborús sebek után a politikai rendezés csakis Ukrajna masszív védelmi képességeire alapozva képzelhető el. Minden mást illúziónak tartok”
Kijev soha nem menne bele egy biztosítékok nélküli alkuba. Ugyanakkor az ukrán vezetés jelenleg még egy lapot húzna, az alkalmat kihasználva be akarja kényszeríteni az országot a NATO-ba. Ez a mostani ukrán stratégia veleje, és pontosan ezért nincs még békeegyezmény. Elemzésem szerint az imént vázolt alapokon Moszkvával tető alá lehetne hozni a megállapodást – csakhogy ezt jelenleg sem Ukrajna, sem az európaiak nem akarják. Furcsamód ma egyedül Washington hajlik erre a megoldásra, miközben az orosz szándékokról nem beszélhetünk teljes bizonyossággal. Én azonban úgy vélem, Oroszország partner lenne ebben. Ebben a felállásban tehát jelenleg inkább az európaiak és az ukránok jelentik a gátat a megegyezés előtt.
– Felmerül a kérdés, egy esetleges EU-csatlakozás nem vonna-e maga után a NATO-tagsághoz hasonló katonai kötelezettségvállalást? Nem teremtenének ezzel olyan helyzetet, amely messze túlmutat a gazdasági integráción?
– Ezt tartom a leginkább meddő vitának. Magyarország aligha fog rábólintani a csatlakozásra, Franciaországban pedig népszavazást kellene tartani minden bővítésről, ehhez pedig nem lenne meg a többség. Véleményem szerint Ukrajnának most teljesen irreális ígéreket tesznek. Megjegyzem, a rendezetlen agrárpolitikai kérdések miatt Lengyelország sem fogja támogatni a folyamatot.
„Annyi a nyitott kérdés, hogy ez a csatlakozási ígéret egyszerűen nem fog teljesülni”
Az alternatíva az EU szétrobbantása lenne. Mondhatnánk persze, hogy „jöjjön Ukrajna”, és vele együtt Szerbia és az egész Nyugat-Balkán. De akkor kapnánk egy 35 tagú EU-t, amely leginkább az EBESZ-re hasonlítana – egy olyan szervezetre, amely már senkit sem hoz lázba. Egy cselekvőképes EU-nak ezzel az Ukrajnával ilyen hamar nincs realitása, hiszen az ország nem felel meg a kritériumoknak. Bár az orosz retorika korábban azt sugallta, nincs bajuk az uniós tagsággal, maga az Európai Unió küzd óriási dilemmákkal ebben a kérdésben. Nagyon meglepődnék, ha ez belátható időn belül megvalósulna.
– A bizalom teljesen elveszett. Ki az, aki ma egyáltalán hiteles biztonsági garanciát tudna nyújtani egy politikai rendezéshez?
– Nincsenek kész megoldások, az út pedig rendkívül rögös lesz. Először politikai úton le kell állítanunk a háborút, tudomásul véve, hogy az eredmény senkit sem tesz majd felhőtlenül boldoggá. Négy év harc és a hatalmas áldozatok után a „Hidegháború 2.0” menedzselésének embert próbáló feladata áll előttünk.
Hosszú távon azonban nem kerülhetjük meg a „közös biztonság” elvét. Ez ma talán utópisztikusan hangzik, de az alternatíva egy állandó, puskaporos állapot. A technológiai fejlődés, a minimális reakcióidőt hagyó precíziós fegyverek olyan helyzetet teremtenek, amely bármelyik pillanatban berobbanhat.
„A puszta fegyverkezés nem hoz stabilitást, szükség van a fegyverzetellenőrzésre és a bizalomerősítő lépésekre”
A történelem azonban adhat némi reményt. Még a nagyszüleim generációja is szentül hitte, hogy a német-francia „ősi ellenségeskedés” örök marad – ma pedig ez már a múlté. Oroszország pedig nem fog eltűnni a föld színéről. Az az elképzelés, hogy ezt az országot tartósan térdre lehet kényszeríteni, vagy teljesen el lehet szigetelni, nem vall bölcs stratégiára. Valódi biztonság csak akkor lesz, ha kompromisszummal zárjuk le az ukrajnai háborút, és lépésről lépésre visszatalálunk egy közös európai rendhez.
– Miközben az emberek békére vágynak, a NATO-államok gőzerővel fegyverkeznek. Van egyáltalán realitása az Ön béketeremtő koncepciójának ebben a militáns közhangulatban?
– Nincs jó hírem, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk, és nem valószínű, hogy hirtelen szemléletváltás következik be. Mégis kötelességünk érvelni a béke mellett. A tények makacs dolgok, Ukrajnának egyszerűen fogynak a katonái. Annak a gondolatát pedig, hogy ezt nyugati csapatokkal pótolják, a jelenlegi állás szerint senki sem támogatja. Még ha olykor el is hangzanak ilyen nyilatkozatok.
„A kérdés megkerülhetetlen, mi lesz, ha Ukrajnának elfogy az élőereje? Közben a Nyugatnak is fogy a pénze”
A legutóbbi, 90 milliárd eurós segélycsomagot is csak vért izzadva sikerült összehozni. Azt hitték, az orosz vagyont használhatják majd fel, de ez a terv bedőlt. Végül hitelből, nagy nehezen sikerült egy évre biztosítani a finanszírozást. Ez a kényszerpálya előbb-utóbb rákényszeríti a döntéshozókat a mérlegelésre, meddig tartható ez még?
„A nyugati fővárosokban jelenleg még abban bíznak, hogy tovább bírják szusszal, mint Oroszország. Nem látok a jövőbe, de meglepődnék, ha a Nyugat bizonyulna kitartóbbnak”
A jelenlegi politikai elittel valóban nehéz az irányváltás, de választások előtt állunk – például Franciaországban –, ami után a világpolitikai kép alaposan megváltozhat. Szerintem ezt az utat már nem lehet sokáig változatlanul folytatni. Ebből a zsákutcából fakad majd az a nyomás, ami végül a pozíciók újragondolásához vezet.
– Ön különválasztja Oroszország háborús bűnét és a Nyugat felelősségét az Ukrajnában kialakult helyzetért. De vajon nem mosódtak már el ezek a határok? Ha az Egyesült Államok és európai szövetségesei sorra hagyták veszni a deeszkalációs lehetőségeket – legyen szó 2021 végéről vagy Isztambulról –, és ezzel gyakorlatilag végignézték Ukrajna pusztulását, akkor a politikai kudarc nem válik morális bűnné?
– Ebben az értelemben osztom a véleményét, van egy pont, ahol a felelősség bűnrészességbe csap át – és tartok tőle, hogy ezt a pontot már régen elhagytuk. Mégis nehéz a pontos besorolás. Nemrég egy rendezvényen megkérdezték tőlem, nem kellene-e az orosz támadást megelőző háborúnak (preventív háború) tekinteni. Sokáig rágódtam a válaszon, és belül még mindig viaskodom magammal.
„Természetesen egy támadó háború önmagában bűncselekmény, és Oroszország kétségtelenül követ el háborús bűnöket. De az orosz olvasatban ez egy olyan folyamat megállítása, amelyben az orosz érdekek súlyosan sérültek. Valószínűleg az amerikai kormányzat is hasonlóan cselekedne egy ilyen helyzetben”
Nézzünk egy – bár némileg sántító – példát. Ha Mexikó szövetségre lépne Kínával, és engedné kínai támaszpontok létesítését, Washington először politikailag próbálná ezt megakadályozni. Ha nem sikerülne, biztos vagyok benne, hogy az USA fegyverrel tenne rendet. Oroszország esetében is ez a mechanizmus működött.
Mindez nem ad feloldozást a háború alól, amit én orosz részről is súlyos stratégiai hibának tartok már csak azért is, mert Oroszország saját magának is mérhetetlen károkat okozott vele. De végül ez egy olyan folyamat volt, amelyben volt egyfajta kényszerűség, mert elszalasztották azt a pillanatot, amikor még egy bölcs érdekegyeztetésről lehetett volna beszélni. Így fenntartom, a bűn és a felelősség megoszlik. Kétségkívül bennünket is terhel a bűn.
– Mekkora súlya van még ma a békemozgalmaknak? Könyvének címe – „Erősen a békéért” – azt sugallja, hogy a béke nem a gyengeség, hanem az erő és az aktív cselekvés jele.
– Egy nyitott társadalomban a békemozgalom létfontosságú. Az, hogy Oroszországban jelenleg nincs ilyen, egy alapvető különbség. Ugyanakkor azt az elképzelést, hogy a nemzetközi politikában teljesen le lehet mondani a haderőről, irreálisnak tartom. Ez egy szimpatikus gondolat, de nem állja ki a valóság próbáját. Az erőről józanul kell gondolkodnunk,nem támadó, hanem védekező és önfenntartó módon. Emiatt a pacifisták válaszai számomra nem kielégítőek, a biztonságpolitikában strapabíróbb koncepciókra van szükség. De az az alapvető törekvés, hogy a nemzetközi politikát a lehető legkevesebb erőszakkal alakítsuk, felbecsülhetetlen érték. Ebben az értelemben csak azt tudom kívánni, bárcsak erősebb lenne a békemozgalom!
– A német biztonságpolitikát évtizedekig az enyhülési politika határozta meg, Willy Brandttól Helmut Kohlig. Ma ezt a hagyományt sokan történelmi tévedésnek vélik. Milyen érdekek bújnak meg e radikális fordulat mögött?
– A dolog reális magja az Ukrajna elleni orosz támadás, ami sokaknál az ellenkező irányba lendítette ki az ingát. A mai diskurzusban tévesen azt sulykolják, hogy az enyhülési politika a naivitás szüleménye volt. Én úgy látom, épp az ellenkezője igaz. Az az irány helyes volt, sőt, talán még intenzívebben kellett volna követnünk.
„A mai, túlzottan NATO-központú európai biztonságpolitika egyszerűen kihúzta a talajt az enyhülés elve alól”
Ezért érthetetlen számomra, hogy vezető politikusok ma teljesen megtagadják ezt a hagyományt. Ez ellen fel kell emelnünk a szavunkat, hisz nem volt minden rossz. Inkább az a hiba, hogy nem gondolkodtunk elég következetesen egy olyan európai biztonsági architektúráról, amely mindenki számára elfogadható. Nem gondolom, hogy ez csak a hadiipar érdeke lenne, sokkal inkább egy összetett folyamat, amely szerencsétlen irányt vett.
– Kiknek szánta elsősorban a könyvét, és mi az üzenete lényege?
– Ez a könyv egyszerre személyes beszámoló és tudományos esszé. Leírom benne, hogyan szorul ki az ember a biztonságpolitikai fősodorból, ha kényelmetlen véleményt mer megfogalmazni. Eredetileg az lett volna a címe: „A háborús készültség ellen”, de ezt túl borúlátónak találtuk. A „Stark für den Frieden” azt üzeni, hogy a békepolitika nem csupán ellenzés, hanem az erő egyik formája. Azokat keresem, akik zsigerből elutasítják a mára uralkodóvá vált, kizárólag katonai logikára építő szemléletet.
– Hisz abban, hogy az üzenete eljut Berlin vagy Washington hatalmi központjaiba, vagy megmarad a civil társadalom szintjén?
– Nem áltatom magam gyors fordulattal. A fekete-fehér gondolkodás túl mélyen rögzült. Azonban abban reménykedem, hogy mivel a tudomány oldaláról érkezem, az érveimet nem lehet olyan könnyen lesöpörni, mint a politikai táborok szólamait. Azokra számítok, akikben még megvan a hajlandóság, hogy egy pillanatra kilépjenek a sémákból, és engedjenek a belátás erejének.
♦
Stark für den Frieden. Plädoyer für eine neue Realpolitik, Westend Verlag, Frankfurt 2026. A könyvet 2026. február 12-én mutatták be Berlinben.
Prof. Dr. Johannes Varwick a Halle-Wittenbergi Egyetem nemzetközi kapcsolatok és európai politika tanszékvezetője, Németország egyik legelismertebb biztonságpolitikai szakértője. Korábban a Biztonságpolitikai Társaság elnöke volt, rendszeresen ad elő nemzetközi katonai akadémiákon. Legújabb művében az európai külpolitika militarizálódását bírálja, és a diplomáciai reálpolitika, valamint Ukrajna „felfegyverzett semlegessége” mellett tör lándzsát.
(Az interjú első részét [itt] olvashatják.)
(Németül a NachDenkSeiten portálon jelent meg, magyarra Péli Éva fordította.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater