„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva írása a #moszkvater.com-on
Johannes Varwick
Fotó:Valeri Schiller
– Könyvének bemutatóján Rainer Schwalb nyugalmazott dandártábornok úgy fogalmazott: „Cél nélkül bármelyik irány megfelel”. Ehhez képest Friedrich Merz kancellár most mindent a háborús potenciál fokozására tesz fel. Nem tart attól, hogy egy világos békestratégia híján egyszerűen a teljes kimerülésbe rohanunk? Valóban stratégiai zsákutcába jutottunk?
– Igen, pontosan itt tartunk. Osztom a tábornok elemzését, még ha ez a látásmód ma nem is tűnik uralkodónak. Abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy ha a jelenlegi ukrajnai irányvonal mellett elég kitartóak maradunk, akkor Oroszország előbb-utóbb belátja a hibáját és visszavonul.
„Arra számítunk, hogy Ukrajna végül betagozódik a nyugati táborba, és a konfliktus ezzel lezárulna. Meg vagyok róla győződve, hogy Európa tévúton jár, és nincs stratégiája az új biztonságpolitikai realitásokra, vagy ami még rosszabb, hibás stratégiát követ. A <folytassuk ugyanígy> elve legkésőbb a washingtoni fordulat óta teljesen kilátástalanná vált”
Az európaiak túlvállalják magukat. Ahelyett, hogy elősegítenék a megoldást, inkább blokkolják azt. Magukra maradtak, és ezt az elszigeteltséget egy tartalom nélküli, az önállóságot hangoztató retorikával próbálják palástolni. Komolyan aggódom Európa jelenlegi kurzusa miatt.
– Berlin deklarált célja, hogy Németországé legyen a kontinens legütőképesebb hadserege, és az ország újra megtanulja a »hatalom nyelvét«. Nem tartanak attól, hogy ezzel épp a legközelebbi partnereik – köztük Magyarország vagy a többi szomszédos állam – bizalmát játszák el? Nem fenyegető hegemóniatörekvésként élik-e meg ezt a kisebb országok, ahol a német fegyverkezést nem védelemnek, hanem saját szuverenitásuk korlátozásának érzik?
– Ha csak a mára koncentrálunk, talán nem látszik a veszély, de a bölcs politikusoknak a holnapra és a holnaputánra is figyelniük kell. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi folyamatok még a legközelebbi partnereink körében is ellenállást váltanak majd ki. Gyakran idézik Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter szavait – Friedrich Merz is ezt tette Münchenben –, miszerint Varsó jobban tart a német gyengeségtől, mint a német erőtől. Ez azonban csak a féligazság.
„Abban a pillanatban, amint Németország levetkőzi korábbi gátlásait, azonnal visszatér a hegemónia régi európai dilemmája. Párizs ezt biztosan nem nézi majd jó szemmel”
Még ha a szalagcímek nem is erről szólnak, Franciaország gyanakvással figyeli a német túlsúlyt. Az újabb hegemóniától való félelem mélyen beágyazódott a francia stratégiai gondolkodásba. Eljön majd a nap, amikor a német erő ismét kolonccá válik Berlin nyakán is, különösen, ha az olyan harcias retorikával párosul, amilyet Friedrich Merz enged meg magának. Az ilyen szükségtelen provokációk előbb-utóbb falakba ütköznek. Ha nem is ma, de holnap vagy holnapután egészen biztosan.
– Helmut Schmidt egykori kancellár már a maga idejében stratégiai hibának nevezte a NATO keleti bővítését. Időben figyelmeztetett, ha a szövetség egészen az orosz határokig nyomul, azt Moszkvában egzisztenciális fenyegetésként fogják megélni. Úgy tűnik, a mai konfliktus az ára annak, hogy a Nyugat 1990 után elpazarolta a történelmi esélyt egy Oroszországot is integráló, stabil biztonsági architektúra felépítésére. Miért engedtük, hogy ez a lehetőség így elússzon?
– Ezt a mulasztást egyszer még korrigálnunk kell. A mai válság egyenes következménye annak, hogy képtelenek voltunk Oroszországnak olyan helyet szorítani az európai biztonsági architektúrában, amellyel Moszkva is együtt tudna élni.
„Egyszerűen átgázoltunk az orosz biztonsági érdekeken”
A NATO-bővítés folyamatában azonban érdemes különbséget tenni. Az első hullám – Lengyelország, Magyarország és Csehország csatlakozása – még nem sértette Moszkva vörös vonalait, az orosz érdekekkel még éppen összeegyeztethető volt. Ám amikor a 2008-as bukaresti csúcson megnyitották a kaput Ukrajna előtt, minden szakértő számára világossá vált – ahogy Helmut Schmidt is pontosan látta –, hogy olyan határt lépünk át, ami csak katasztrófához vezethet.
„Oroszországot ezzel végleg sarokba szorítottuk”
A Nyugat eközben az erkölcsi felsőbbrendűség gőgjével takarózott. „Ugyan már, mi rosszat tehetnénk? Hiszen mi vagyunk a jófiúk! Mi kivetnivalója lehetne bárkinek abban, ha a demokráciák klubja terjeszkedik, pláne, ha a szomszédok is alig várják, hogy beléphessenek?” Ez a hozzáállás végtelenül naiv, rövidlátó és minden stratégiai mélységet nélkülöző álláspont volt.
– Van még innen visszaút? Vagy végleg felégettünk magunk mögött minden hidat?
– Hiszek benne, hogy még nincs minden veszve. 2021 decemberében volt egy orosz kísérlet, egy átfogó javaslatcsomag a biztonsági architektúra új alapokra helyezésére. A Nyugat ezt azonnal lesöpörte az asztalról, és úgy tálalta a közvéleménynek, mintha Moszkva a NATO-bővítés teljes visszacsinálását követelné. Pedig lett volna tere a tárgyalásnak. Nem arról van szó, hogy Lengyelországnak ki kellene lépnie a szövetségből. Ez abszurd és elképzelhetetlen elvárás lett volna.
„De ha a Nyugat akkor határozottan visszavonja az Ukrajnának tett felelőtlen tagsági ígéretét, és érdemi párbeszédet nyit a fegyverzet ellenőrzésről, ez a háború nagy valószínűséggel elkerülhető lett volna. Ehhez a józan úthoz kellene most visszatalálnunk”
Miközben Zelenszkij elnök a legutóbbi biztonságpolitikai konferencián is görcsösen ragaszkodott a NATO-csatlakozáshoz, az európaiak láthatóan elbizonytalanodtak. Washingtonból pedig félreérthetetlen jelzések érkeznek, a tagság egyszerűen nincs napirenden. Pontosan itt vannak azok a pontok, ahol újra felvehetnénk a fonalat.
„Ukrajna semlegessége lehetne a belépő az Oroszországgal való stabil megegyezéshez”
2021-ben ebben még óriási potenciál volt – de akkor nem próbáltunk meg mindent. Aztán 2022 tavaszán Isztambulban is felcsillant egy esély, ami szintén elúszott. De ez nem jelenti azt, hogy minden jövőbeli lehetőség elveszett. A párbeszéd kétségtelenül szükséges; jelenleg ez az egyetlen eszközünk a helyzet stabilizálására.
– Négyévnyi háború után a pusztítás már felfoghatatlan, a frontok pedig katonailag és ideológiailag is teljesen megmerevedtek. Ilyen körülmények között reális még a 2021 végi orosz javaslatokhoz való visszatérés?
– Természetesen ennyi esztendőnyi pusztítás után már csak rossz opcióink maradtak. De a bölcs politika lényege éppen az, hogy a rossz lehetőségek közül a legkevésbé rosszat válassza.
„Márpedig a párbeszéd még mindig a legkisebb rossz útja. A tavaly augusztusi anchorage-i csúcs óta Washington pontosan ezt kínálja. Az a benyomásom, hogy az oroszok hajlamosak lennének elfogadni ezt az ajánlatot. Az európaiak viszont gáncsoskodó kerékkötőkként lépnek fel, mert a végletekig srófolják Ukrajna követeléseit”
Az európai fővárosokban még mindig tartja magát az az illúzió, hogy Oroszországot térdre lehet kényszeríteni. A háttérbeszélgetésekből is ez köszön vissza, ez az uralkodó alapvetés. Attól tartok, ez egy végzetes tévedés.
– Mégis sok a zavaró tényező. Az orosz médiában már arról hallani, hogy Washington kihátrálhat az ígéreteiből, és azt panaszolják, hogy az Egyesült Államok nem tartja magát a 2025-ös alaszkai megállapodásokhoz. Nem kockáztatunk megint egy totális bizalmi válságot még azelőtt, hogy a puhatolózó tárgyalások dokumentumain megszáradna a tinta?
– Erről folyik a vita, de én továbbra is úgy látom, hogy Washington elkötelezett az új irányvonal mellett. Persze minden egyes nappal nehezebb ezt a kurzust tartani. Az orosz hadi célok négy év után kibővültek, mert Moszkva látja, hogy – ha óriási véráldozatok árán is – végül katonai erővel képes érvényt szerezni az akaratának.
„Ki kell mondani, Ukrajna alkupozíciója napról napra romlik, 2021-ben vagy 2022-ben nagyságrendekkel jobb esélyei voltak, mint ma. Ebből nem a feszültség további szítása kellene, hogy következzen, mert az csak tovább rontja Kijev helyzetét. Ehelyett sürgősen egy fenntartható érdekegyensúlyt kell keresni Oroszországgal”
Washingtonban jelenleg ezen dolgoznak. Idézzük fel Donald Trump és tanácsadói szavait: „Olyan megoldást kell találnunk, amely Oroszország és Ukrajna számára is elfogadható.” Ezzel szemben Nyugat-Európa eddig csak az egyenlet egyik oldalát nézte. Azt, ami kizárólag Ukrajnának kedvező. Az orosz szempontok nálunk senkit sem érdekelnek. Aki viszont tartós békét akar, az ezzel a féloldalas hozzáállással súlyos stratégiai hibát követ el.
– Ön egy különös, már-már paradox helyzetet vázol fel. Washington diplomáciai csatornákat nyit, miközben Európa – és kiváltképp Berlin – a katonai izmozás útját járja. Mi marad így az európai szuverenitásból?
– Kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, mégsem élünk a maradék mozgásterünkkel sem. Olyan hibás stratégiával próbálunk önállósodni, amely eleve kudarcra van ítélve. Ma az a nézet uralkodik, hogy az Egyesült Államok militarista mintáit kell szolgaian másolnunk; mintha egy „farkasok uralta világban” nekünk is farkassá kellene válnunk a túléléshez. Ezt az utat teljes tévútnak tartom. Inkább azokhoz a klasszikus erényekhez kellene visszanyúlnunk, amelyek Európa valódi súlyát egykor megalapozták, az érdekegyeztetéshez, az enyhülési politikához és a diplomáciához. Mindezt természetesen saját erőpozícióból.
„Távolról sem gondolom, hogy Európának a világpolitikát valamiféle <jótékonysági misszióként> kellene felfognia, de az sem megoldás, ha kritika nélkül vesszük át Washington harcias retorikáját abban a hiú reményben, hogy ettől majd komolyabb tényezővé válunk. Ráadásul az egységes európai politika illúziója is szertefoszlott”
Vannak országok, amelyek vakon követik a jelenlegi fősodort – mindenekelőtt Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és a baltiak. Ám ha Magyarországra, Szlovákiára, Ausztriára, vagy éppen Spanyolországra és Portugáliára nézek, alapvető különbségeket látok ezekben a sorskérdésekben. Mint egységes geopolitikai szereplő, az „Európai Unió” jelenleg egyszerűen nem létezik.
– Egyre többet hallani a „többsebességes Európáról”. Stier Gábor újságíró diagnózisa szerint az EU ideológiailag teljesen megmerevedett. Vajon az a pragmatikus irány, amelyet Magyarország vagy éppen Szlovákia képvisel Moszkvával szemben, nem inkább a feszültség csökkentésének elszalasztott esélyére utal? Hogyan értékeli Ön ezt a különutat?
– Ebben a kérdésben két dolgot érdemes élesen különválasztani. Először is, meggyőződésem, hogy a magyar külpolitika egy alapvető igazságra épített. Függetlenül a magyar belpolitika körüli vitáktól, Orbán Viktor azon kísérlete, hogy nyitva tartsa a kommunikációs csatornákat Putyin felé, és ne sodródjon bele bizonyos eszkalációs lépésekbe, lényegében a helyesebb útnak bizonyult. Ez a szemlélet éles ellentétben a Biden-adminisztráció kurzusával alapvetően egybevágott Washington Trump-korszak alatti irányvonalával.
„Ha ezt a pragmatizmust Európában sikerült volna többségivé tenni, ma sokkal kedvezőbb geopolitikai helyzetben lennénk. Ebben a tekintetben tehát Magyarországot a jó úton látom”
A külpolitikai konszenzusnak ez az igénye kétségkívül nehézkes és lomha, ami gátat szab a „nagyívű stratégiai áttöréseknek”, ugyanakkor garantálja, hogy a végén mindenki magáénak érezze a döntést. Ha ezt az alapelvet feladjuk, az egész európai építmény kártyavárként omlik össze. Amit el tudok képzelni, az a katonai képességek fejlesztése a „tettrekészek koalícióiban”, ahogy azt például a német-holland hadtestnél látjuk. De a politikai döntéshozatal szintjén meg fog maradni az egyhangúság. Ez ugyan szűk korlátok közé szorítja Európa globális szerepvállalását, de ez az egyetlen módja annak, hogy a kontinensen konszenzusos külpolitika szülessen. Minden mást puszta illúziónak tartok.
– Nem lehet, hogy a „többsebességes Európa” már nem is a távoli jövő, hanem a kőkemény jelen? Ha az eurózóna megosztottságára vagy a tagállamok gyökeresen eltérő energiapolitikájára nézünk, a széttagoltság már most is letagadhatatlan. Nem azt mutatja a 2026-os valóság, hogy az egységes európai blokk csupán brüsszeli vágyálom, és végre el kellene fogadnunk, hogy a külpolitikában is a sokszínűség a realitás?
– Van ebben igazság, de van egy lényegi különbség. Az euróhoz hasonló projektek esetében a szerződések eleve rögzítik a különutas fejlődés lehetőségét. Van kilépési opció, és szigorú feltételekhez kötött a belépés – sosem úgy tervezték, hogy mindenki egyszerre legyen benne. Ezért is sántít a párhuzam a külpolitikával.
„A külpolitika ugyanis a nemzeti szuverenitás <gyermeke>, annak legbelső magva. Ha ott változó <alkalmi koalíciók> döntenének, az talán hatékonyabbnak tűnne, de valójában a közösség szétforgácsolódásához vezetne. Ehelyett inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy a magyarhoz hasonló álláspontokat végre komolyan vegyük”
Érdemi vitát kellene folytatni róluk ahelyett, hogy Orbán Viktort kapásból „Putyin trójai falovának” bélyegeznénk, akinek az érveivel foglalkozni sem érdemes. Valódi, közös nevezőket kellene keresnünk, Európa csak így válhatna ténylegesen cselekvőképes szereplővé. A többségi döntéshozatalt a külpolitikában éppen ezért a vágyvezérelt víziók közé sorolom. A jelenlegi realitások talaján egyszerűen nem látom a jövőjét.
– Ez felvet egy végső, megkerülhetetlen kérdést. Hol húzódnak ma a német nemzeti érdekek vörös vonalai? Nem kellene-e a józan reálpolitikának 2026-ban végre belátnia, hogy a Washingtonból diktált stratégia – amely Oroszország és Kína tartós meggyengítését célozza – frontálisan ütközik a stabil kereskedelmet, megfizethető energiát és gazdasági biztonságot igénylő német érdekekkel?
– Tökéletesen egyetértek. Elemi érdekünk, hogy ne hagyjuk magunkat belerángatni Washington Kína-ellenes kereszteshadjáratába. Washington célja világos, Európát bástyaként – vagy inkább ütközőzónaként – akarja használni Pekinggel szemben, hogy végül egy lehetetlen ultimátum elé állítson minket.
„Kínával üzletelünk vagy az Egyesült Államokkal? A német gazdaság számára ez végzetes választás lenne. Nem sétálhatunk bele ebbe a csapdába, mert Németország léte a globális kereskedelemtől függ”
Ha Kína mint partner kiesik az egyenletből, az a jólétünk alapjait robbantja szét. Berlin nem követheti tovább vakon Washington stratégiáját. Ideje felállítanunk a saját prioritásainkat. Ez a kényszerpálya egész Európára igaz.
„Hagytuk, hogy ránk kényszerítsenek egy olyan alkut, amelyben méregdrága amerikai nyersanyagokat és fegyvereket vásárolunk, hogy ezzel váltsuk meg a washingtoni lojalitást”
Ez nem más, mint egyfajta „védelmi pénz-mentalitás”, ami méltatlan egy szuverén európai politikához. Ha nem szakadunk ki ebből a függőségből, Európa önálló stratégiai tényezőként megszűnik létezni.
– Fogalmazzunk nyíltan, amit Ukrajnában látunk, az valójában egy proxy háború?
– Joe Biden kormánya alatt az volt. Donald Trump hivatalba lépésével azonban ez alapjaiban megváltozott. Trump le akarja zárni ezt a frontot. Legfőbb célja, hogy gátat szabjon az események teljes elszabadulásának – egészen a kiszámíthatatlan nukleáris eszkalációig.
„Ez azt jelenti, hogy Trump – bármennyire is vitatott személyiség – nem akarta tovább vinni ezt a helyettesítő háborút, és nem is teszi”
Egyértelműen az európaiak értésére adta: „Ha ti ezt folytatni akarjátok, fizessétek ki magatok, mi kiszállunk.” Tehát a Biden–Trump váltással a helyzet alapvetően átalakult. Biden alatt a konfliktusnak megvolt ez a proxy jellege, de ennek vége. A gond az, hogy az európaiak – és kiváltképp a Merz-kormány – abban a tévhitben élnek, hogy egyedül is képesek tovább vinni ezt az irányvonalat. Meggyőződésem, hogy ez nem fog sikerülni.
– Ha viszont ténylegesen Washingtonban dől el a háború vagy a béke kérdése, akkor Európa egyáltalán önálló szereplő még? Vagy végül nem maradunk mások, mint kiszolgáló logisztikai bázis és geopolitikai ütközőzóna az amerikai érdekek számára?
– Az „ütközőzóna” kifejezés talán nem is a legpontosabb. Washingtonnak ugyanis elemi érdeke egy fizetőképes Európa, de elsősorban mint felvevőpiac. Az orosz gáz helyett méregdrága amerikai palagázt veszünk, és mi váltunk az amerikai hadiipar legnagyobb vásárlóivá. Washington számára ez kiváló üzlet.
„Trump stratégiájának lényege, hogy az Egyesült Államok kevesebbet akar költeni Európa biztonságára, ugyanakkor elvárja, hogy a katonai <házi feladatunkat> amerikai fegyverek vásárlásával tudjuk le. Az európaiak pedig szó nélkül belemennek ebbe, ahelyett, hogy saját, önálló diplomáciai utat építenének ki Oroszország felé”
Hogy Európa végül a világpolitika alakítója vagy csupán elszenvedője – szubjektuma vagy objektuma-e –, nehéz kérdés. 450 millió emberrel és ekkora gazdasági tőkével az Európai Uniónak ezt a súlyt politikai hatalommá kellene kovácsolnia. Hogy ez mégsem megy, az a szövetség sajátos természetéből fakad. Az EU nem állam, így képtelen egyetlen hangon beszélni. Ez a különleges státus teszi Európát a világpolitikában annyira nehezen megfogható és sokszor súlytalan szereplővé.
♦
Johannes Varwick: Stark für den Frieden. Plädoyer für eine neue Realpolitik, Westend Verlag, Frankfurt 2026. A könyvet 2026. február 12-én mutatták be hivatalosan Berlinben, és már kapható a könyvesboltokban.
Prof. Dr. Johannes Varwick a nemzetközi kapcsolatok és az európai politika professzora a Halle-Wittenbergi Egyetemen. A biztonságpolitika és a NATO szerepének egyik legelismertebb német szakértője. Korábban a Társaság a Biztonságpolitikáért (GSP) elnöke volt, és rendszeresen ad elő nemzetközi katonai akadémiákon. Új könyvében kritikusan elemzi az európai külpolitika militarizálódását, és a reálpolitikai diplomáciához való visszatérés, valamint Ukrajna „felfegyverzett semlegessége” mellett érvel.
(Az interjú németül a NachDenkSteiten.de portálon jelent meg, magyarra Péli Éva fordította.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
