Péter Tamás írása a #moszkvater.com számára

„A realista szemléletmód alapján a háború szükségszerű következmény, amely fakadhat a nemzetközi rendszer akaratlanul vagy szándékosan eltorzított működésmódjából, de az államok vezetőinek félelmeiből vagy hatalmi ambícióiból is. A háborúk mindazonáltal általában elkerülhetőek a permanens módon fenntartott egyensúlyi állapot által, ami többféleképpen is megvalósulhat”
Fotó:EUROPRESS/Yasuyoshi CHIBA/AFP
A háborúk természetes velejárója, hogy a felek között dúló katonai és gazdasági háború mellett zajlik egy információs – ha úgy tetszik – propaganda hadviselés is, mely egy szándékos törekvés, a háborús stratégia része. Az talán már kevesebbek számára szembeötlő, hogy a konfliktus okainak, vagy a döntéshozók motivációinak eltérő magyarázatai mögött nemcsak szándékosság húzódik. A különböző megközelítések és szemléletek eltérő politikai gondolkodásformákat tükröznek, azaz a döntéshozók, az elemzők és az egyéb politikai aktorok öntudatlanul is másként látják az eseményeket.
A különböző gondolkodásmódok megragadására külpolitikai szempontból a nemzetközi kapcsolatok elméletei kínálnak remek lehetőséget, melyeknek számos koncepciója létezik a konstruktivizmustól kezdve az angol iskolán, a marxizmuson át a kritikai szemléletig.
„Napjaink két legmeghatározóbb megközelítésmódja azonban – különösképp az orosz-ukrán háború kapcsán – a liberalizmus és a realizmus, melyek látszólag számos ponton szemben állnak egymással”
Alaposabban áttanulmányozva a két koncepciót ugyanakkor arra juthatunk, hogy a realizmus akár ki is egészíthetné a liberális külpolitikai gondolkodásmódot, mely hiányosságai és egyoldalúsága ellenére mára meglehetősen egyeduralkodóvá vált a nyugati világban.
Az emberi lét tökéletesíthető?
A liberális szemlélet szerint a nemzetközi kapcsolatok egy bizonyos rend alapján működnek, kiváltképp a demokratikus világban, ahol a békés országok már megtanulták, hogyan oldják meg konfliktusaikat erőszak alkalmazása nélkül. A liberálisok számára a béke a normális állapot, mely egy általuk dominált világban akár időtlen időkig is eltarthatna. A háborút mesterséges találmánynak, a béke elfajzott alternatívájának tartják, mely az emberi természet tökéletlen voltára vezethető vissza. Az emberi lét azonban tökéletesíthető, melynek eredményeként a háborúk kitörésének esélye is minimalizálható.
„E nézetek elég utópisztikusnak tűnhetnek, a liberálisok azonban nemcsak ideákra, hanem strukturális elemekre, gazdasági együttműködésre, valamint egy sajátos normarendszerre alapozzák mindenkori célkitűzéseiket”
A gazdasági együttműködés fundamentuma a szabad kereskedelem, mely az elképzelés szerint feloldja azokat a mesterséges korlátokat, melyek korábban nemzeti feszültségeket okoztak. A liberális koncepció fontos eleme a normarendszer, valamint az annak betartását garantálni szándékozó nemzetközi intézményrendszer is. A normarendszer javarészt morális alapokon nyugszik – ebből következik az a liberális szemlélet is, hogy a nemzetközi kapcsolatokat erkölcsi normák alapján lehet helyesen megítélni.
Háború, mint szükségszerű következmény
A realizmus nem morális, hanem biztonság- és hatalomcentrikus megközelítés, melynek egyik fő fundamentuma az egyensúlyra való törekvés a nemzetközi kapcsolatok viszonylatában. A realisták szerint az államokat és vezetőiket elsősorban nem az erkölcsök és az elvek, hanem a nemzeti érdekek és a biztonságra törekvés motiválja. Amennyiben az államok között a versengés, a bizalmatlanság és a félelem válik meghatározóvá, az könnyen védekező háborúk kitöréséhez vezethet, hiszen a biztonság megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a megelőzés.
A realisták a normákkal és intézményekkel szemben alapvetően kétkedőek, nézeteik szerint a nemzetközi kapcsolatok anarchisztikus módon működnek. Az anarchisztikus nemzetközi rendszerben az államoknak létfontosságú olyan pozícióba juttatni magukat, ahol képesek gondoskodni önmagukról, hiszen mindenki csak magára számíthat, mivel a normák és intézmények mesterséges rendszere semmire sem jelent garanciát.
„A realista szemléletmód alapján a háború szükségszerű következmény, amely fakadhat a nemzetközi rendszer akaratlanul vagy szándékosan eltorzított működésmódjából, de az államok vezetőinek félelmeiből vagy hatalmi ambícióiból is. A háborúk mindazonáltal általában elkerülhetőek a permanens módon fenntartott egyensúlyi állapot által, ami többféleképpen is megvalósulhat”
Az államok egyrészt átcsoportosíthatják erőforrásaikat nemzetbiztonsági célokra, megpróbálva ezzel ellensúlyozni az ellenük irányuló vélt vagy valós fenyegetést, másrészt törekedhetnek szövetségek és megállapodások megkötésére, megváltoztatva ezzel a nemzetközi rend erőviszonyait.
Az egyensúlyozás politikájára jó példa Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter tevékenysége, akinek a hidegháború során sikerült olyan együttműködést tető alá hoznia az általa kidolgozott détente koncepció keretein belül, mely nagyban javította az Egyesült Államok viszonyát Kínával. Kissinger stratégiája eredményeképpen írták alá később a stratégiai fegyverek fokozatos leszereléséről szóló SALT-1 és SALT-2 szerződéseket is. A détente valódi enyhülést eredményezett az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolatában, mely hozzájárult a hidegháború befejéséhez is.
Biztonsági fenyegetések és válaszok
A realisták joggal figyelmeztetik a világot időről-időre, hogy a realitások figyelmen kívül hagyása milyen súlyos következményekkel járhat a nemzetközi viszonyrendszerben. Az amerikai-orosz kapcsolatok szempontjából az első nagy vízválasztó a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozója volt, ahol először rögzítették azt a határozott állásfoglalást, miszerint Ukrajna a NATO tagjává fog válni. A találkozón több NATO tagország vezetője, többek között Nicolas Sarkozy francia elnök és Angela Merkel német kancellár is ellenezte Ukrajna tagságát, mert úgy vélték, hogy ezt Oroszország ellenséges lépésként értékelné.
„A helyzet súlyával tisztában voltak az amerikai döntéshozók is. A CIA jelenlegi igazgatója, William J. Burns a 2008-as bukaresti csúcstalálkozó idején a külügyminisztérium helyettes-államtitkára volt, aki abban az időben számos tárgyalást lefolytatott az orosz politikai vezetőkkel. Megbeszéléseinek tapasztalatai alapján Condoleezza Rice akkori külügyminiszternek jelentést is készített, melyben kifejtette, hogy Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz olyan vörös vonal a Kreml számára, melynek átlépése az orosz-ukrán és az orosz-amerikai kapcsolatok befagyásához, de akár egy katonai agresszióhoz is elvezethet”
A feszültté vált kapcsolatokat támasztják alá azok a visszaemlékezések is, miszerint szűk körben Putyin már ekkor kijelentette, hogy Ukrajna közeledését a NATO-hoz biztonsági fenyegetésként értékelik, ami ellen minden lehetséges eszközzel fel fognak lépni.
Az aggasztó jelek ellenére az Egyesült Államok és Ukrajna tovább folytatta a közeledést és a tárgyalásokat a NATO tagságról, ami már 2014-re súlyos krízist eredményezett. Kijevben zavargások törtek ki, melynek folyományaként Ukrajna oroszbarát elnöke, Viktor Janukovics menekülni kényszerült az országból, helyét Arszenyij Jacenyuk nyugatbarát miniszterelnök és kormánya vette át. Ezt egyes értékelések a mai napig puccsként tartják nyilván, hiszen a kormányváltásra nem alkotmányos módon került sor. Moszkva ekkor döntött először katonai eszközök alkalmazásáról Ukrajnában, amely a Krím-félsziget annektálásában, valamint a kelet-ukrajnai szeparatista megyékben kitört polgárháború aktív támogatásában öltött testet.
Szuverenitás vs. realitások
A liberális beállítottságú politikai szereplők Ukrajna NATO csatlakozása kapcsán gyakorta szoktak a szuverenitásra hivatkozni: vélekedésük szerint Ukrajna autonóm ország, amely szabadon eldöntheti, milyen szövetségi rendszerhez csatlakozik.
„A realista értékelés azonban rámutat arra, hogy a Szovjetunió felbomlását követően Ukrajna – több egykori szovjet tagköztársasággal egyetemben – Oroszország befolyási övezetébe került, melyre gazdasági jelentősége mellett olyan katonai ütközőzónaként tekintettek, ami szavatolja Oroszország biztonságát”
A befolyási övezetek az Egyesült Államok számára sem ismeretlenek, mitöbb, Amerika külpolitikai cselekvésében régóta központi szerepet játszik a Monroe-doktrína, mely ugyancsak egyfajta befolyási övezet koncepció. A doktrína eredetileg az európai gyarmatosítások elleni fellépést tette lehetővé az amerikai kontinensen, a hidegháború időszakától kezdődően azonban az Egyesült Államok rendre ezt az elvet használja jogalapként hegemóniájának megőrzése, illetve más országok belügyeibe történő beavatkozása esetén.
Mivel az Egyesült Államok katonailag közvetlenül nem kíván becsatlakozni az ukrajnai háborúba, számos realista amellett érvel, hogy be kellene fejezni Ukrajna hitegetését a NATO és az EU tagsággal kapcsolatban, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy csak eszközként használják őket a nagyhatalmi játszmában. Bár tűzszünetre, békekötésre jelenleg nem sok esély mutatkozik, a realisták szerint középtávon sokkal célravezetőbb lenne némi engedményt tenni Moszkva irányába, illetve arra fókuszálni, hogy Ukrajna is a lehető legjobb feltételeket tudja kialkudni Oroszországgal szemben. Egyrészt Ukrajna geopolitikai helyzete adott, a szomszédja a jövőben is Oroszország lesz, másrészt Moszkva közreműködése nélkül nem lehet majd olyan sürgető globális ügyeket kezelni, mint például a klímaváltozás, az energiaválság vagy az egyre romló nemzetközi gazdasági helyzet.
Az aszimmetrikus háborúk veszélyei
Azok, akik személyesen ismerik Putyint, úgy vélik, hogy az orosz elnökre többnyire a kockázatok minimalizálásának szándéka a jellemző. Ennek ellenére ma már kijelenthető, hogy az Ukrajna ellen február 24-én megindított katonai támadással Putyin politikai pályafutása talán legnagyobb kockázatát vállalta. Bár a realista logika alapján világos, hogy Putyin és környezete miért döntött az intervenció mellett, az egyensúlyi állapot helyreállításának, a nagyhatalmi befolyás megőrzésének nem feltétlenül a háború a legcélravezetőbb módja – ezt a leckét az Egyesült Államok történelme során már többször megtanulta.
„Ha valóban zátonyra akarjátok futtatni Oroszországot, bátorítsátok arra, hogy nyelje le Ukrajnát. Úgy fogja érezni magát, mint aki lenyelt egy sündisznót”
– fogalmazott még jóval a háború előtt egy cikkében John J. Mearsheimer, a Univerity of Chicago professzora, napjaink egyik legnevesebb realista külpolitikai szakértője. Mearsheimer ezzel a „jó tanáccsal” mindazonáltal nem Washingtonnak, hanem elsősorban Moszkvának akart üzenni, mivel azt is hozzátette, hogy reményei szerint az orosz döntéshozók szeme előtt ott lebeg az amerikaiak kudarcos vietnámi, iraki vagy afganisztáni háborúja, ezért végül nem fogják megtámadni Ukrajnát.
Az események rácáfoltak Mearsheimer reményeire, az amerikaiak pedig nem feltétlenül bánják azt, hogy a Kreml végül a háború megindítása mellett döntött. Az Egyesült Államok mind a vietnámi, mind a második iraki háborúból meggyengülve került ki, melyek rombolták imázsát és csökkentették politikai befolyását a világban. Az amerikai realisták tudják azt, hogy egy nagyhatalomnak sokkal könnyebb elindítani egy háborút, mint befejezni azt. Ahogy annak is tudatában vannak, hogy a nagyhatalmak kisebb országok ellen vívott aszimmetrikus háborúi gyakran kelepcének bizonyulnak, melyből igen nehéz kimászni. Bár jelen állás szerint messze még a háború vége, Oroszország pedig fel tud mutatni korlátozott katonai sikereket, a politikai vezetés által elvárt célkitűzéseket egyelőre messze nem sikerült elérni. A nehezen haladó hadműveletek, a magas veszteségek és az ukránok katonai sikerei miatt ráadásul mind Putyin, mind az orosz hadsereg komoly tekintélyvesztést kényszerül elkönyvelni.
„Bár a G20 találkozó kapcsán Putyin nemrég azt nyilatkozta, hogy tárgyalási alap híján nem ül le az amerikai elnökkel tárgyalni, talán érdemes lenne megfontolni a realista iskola bölcsességét, és tárgyalóasztalhoz ülni akkor is, ha egyelőre nem sok esély mutatkozik a konstruktív párbeszédre”
Hiszen a nemzetközi kapcsolatok realista koncepciójának egyik legfontosabb konklúziója az, hogy diplomáciával gyakran nagyobb eredményeket lehet elérni, mint a háborúkkal. A másik lehetőségként jelenleg csak az mutatkozik, hogy a háború tovább eszkalálódik, mely akár globális háborúvá is átalakulhat – remélhetőleg ez nem érdeke senkinek.
(A szerző politikai tanácsadó)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
alf says:
Mi lenne ha az Ultrahangos cikkek is kommentelhetők lennének itt?
Stier Gábor says:
De itt az FB oldalon kommentelhetők.
alf says:
Amennyiben Amerika számára Ázsia a fő veszély, akkor – reálpolitikailag – Ázsia elszigetelése, Amerika-Európa-Oroszország szövetsége lenne az egyik logikai irány. Ők egy másik utat választottak, a gyengébbnek látszó “vetélytársak” Oroszország és Európa tönkretételét első lépésben, melyet követhetne Ázsia. Ez a logika ugyanolyan kisiklásokat tartalmaz, mint az oroszoké 2022 februárjában – miszerint az ukránok “szeretettel” fogadják őket – így ugyanúgy bukásra lesz ítélve. Az eddigi események alapján Oroszországot és Ázsiát (Kínát, Indiát stb.) hozták közelebb, az átalakulási folyamat számukra kedvezőtlen elemeit felgyorsították. Párhuzamosan az eddig stratégiai szövetségesnek és lehetőségnek számító Európát végletesen legyengítették és tönkretették, amivel saját pozíciójukat is gyengítik közép távon.
A liberalizmus saját értékeinek tönkre tételével szintén szisztematikus öngyilkosságot követ el.
hufi says:
Ami azt illeti, én vitatnám ama kijelentését, hogy orosz-ukrán háború.
Sokan kijelentették, ez orosz-amerikai összecsapás, és ezt nemcsak a kommentelők többsége, hanem jeles publicisták is osztják.
Amerika szempontjából több opció is számba jöhet. Vissza akarja szerezni “tekintélyét” a világban, gazdasági előnyt igyekszik szerezni, egyszóval uralkodni akar az országok felett.
Ma már elmúltak azok az idők, ami jellemezte a világháború utáni elképzeléseit. Európával könnyen elbánt, mivel meggyengült, de Ázsia kemény dió neki.
Geopolitikailag egyre kevéssé tényező, egyre erőszakosabb, hovatovább diktatórikusan viselkedik, mint bel, mint külpolitikailag.
Elmúl már az amerikai álom!