„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„A multilaterális intézmények haldoklása tehát nem feltétlenül jelenti a nemzetközi együttműködés végét, csupán azt, hogy annak formái többé nem illeszkednek egyetlen hatalmi struktúrához”
A multilateralizmus a második világháború után az emberiség legnagyobb diplomáciai ígérete volt. Az együttműködésnek az az intézményesített formája, amelyben több állam képes közös szabályok mentén dönteni, és ezzel korlátozni saját hatalmi ösztöneit a közjó érdekében. A rendszer azonban összeomlóban van, a nemzetközi együttműködés eszméje kiüresedett, intézményrendszerei béna kacsa módjára működnek vagy éppen agonizálnak, valós morális és politikai erő nélkül. Az elvek és a gyakorlat, a retorika és a valós cselekvés, a szabályok és azok betartása között óriási szakadék tátong. A világ országai a multilateralizmus eszméjével takarózva valójában egyre inkább a rövid távú nemzeti érdekek mentén folytatott politikát részesítik előnyben. Így a multilaterális fórumokon a tét egyre kisebb lett. A kompromisszumok kompromisszumaként a résztvevők általában a legkevesebb értékkel kecsegtető közös megoldást választják, pusztán azért, mert abba tud beleegyezni minden fél, ezek a megoldások azonban a közelébe sem jutnak az adott probléma megoldásához.
„Az elmúlt évtizedekben a tartalmi, valódi elkötelezettséggel járó multilateralizmus helyét egyre inkább átvette a tisztán formai verzió, ahol már maga a részvétel és a nemzetközi párbeszéd hangsúlyozása is politikai és diplomáciai eredménynek számít. A rendszer valós tartalom nélküli, hamis konszenzusra épülő globális illúzióvá vált. A multilaterális rendszer bukása így egyenlő a liberális világrend bukásával”
Míg utóbbi dogmája szerint a nemzetközi kapcsolatokban a multilaterális intézményeknek jelentős saját cselekvési terük van, a politikai realista álláspont szerint a multilaterális struktúra, beleértve annak intézményit és azok hatékonyságát, pusztán a nemzetközi rendszer hatalmi egyensúlyát képezi le egy tetszőleges időpontban.
Egyszerű lenne a multilateralizmus kivégzését az Egyesült Államok nyakába varrni. Bár tény, hogy Donald Trump első és második ciklusa katalizátorként szolgált, a szelektív multilateralizmus – csak addig helyeseljük a szabályokat, ameddig bennünket nem korlátoznak valamiben – világszerte ismert jelenség, mind Kína, mind Oroszország, de még az Európai Unió is bőszen alkalmazta az elvi helyett a taktikai együttműködési formákat.
„Más szóval, a multilaterális rendszer a nagy országok részéről a befolyásolásra épült, nem pedig a valós együttműködésre. Az intézmények kiszolgálóvá váltak, a rendszer pedig önmaga paródiájába fordult, így pusztán a legitimitás látszata, valamint önmaga anyagi és eszmei fenntartása miatt vegetál még mindig. Közös felelősség, valós közös célok és akarat hiányában újradefiniálásra szorulna, ám akik megpróbálnák, kifutottak az időből. A bomlás visszafordíthatatlannak tűnik, a rendszer rebootolásához pedig már hiányzik a kellő politikai lendület”
A multilaterális rendszer soha nem tudta önmagát működtetni, és csak a nagyhatalmak értelmezésében és viszonyrendszerében tudott életben maradni. Történelmi paradoxon, hogy a multilateralizmus virágkora nem egy multipoláris vagy bipoláris, hanem az egypólusú világban következett be. Éppen abban a korszakban, amikor az Egyesült Államok egyedül maradt a csúcson. A Szovjetunió 1991-es összeomlását követő két évtizedben Amerika volt a világ egyetlen, vitathatatlan szuperhatalma, egyben a multilaterális rend fő védelmezője és haszonélvezője. Abban a két évtizedben ugyanis, amikor senki sem kérdőjelezte meg a vezető szerepét, Washington képes volt abszolút előnyökben gondolkodni. Nem attól tartott, hogy mások túlságosan megerősödnek, hanem hogy a globális stabilitás összeomlása a saját erejét is megrendítheti.
„Ebben az ellentmondásos helyzetben az egypólusú világrend teremtette meg a multilaterális együttműködés legkedvezőbb feltételeit. Az Egyesült Államok ugyanis eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy hajlandó legyen közjavakat biztosítani mások számára is, és ezáltal a globális rendet fenntartani”
A valódi multilaterális együttműködési rendszer kialakulásának tehát az volt a feltétele, hogy az Egyesült Államok biztonságban érezze magát és globális dominanciáját. Ezért tudott Washington relatív előnyökben gondolkodni, ezért segítette (!) Kínát bejutni a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) és más, a „szabályalapú rendet” biztosító intézményekbe, abba az illúzióba ringatva magát, hogy saját hegemóniájának megtartása mellett a kínai integráció mérsékli majd Peking hosszú távú ambícióit. Addig nem is volt vele túl nagy problémája, ameddig Kína a „hódításának” első hullámában olcsó, filléres árukkal árasztotta el a piacokat, az amerikai vállalatok pedig profitrobbantókként ki tudták szervezni a gyártást és az alacsonyabb hozzáadott értékű munkát is Kínába.
Paradox módon ezért tudott liberális alapokra építkezve a demokrácia, a piacgazdaság és a szabadkereskedelem bajnokaként fellépni, uralkodva egy olyan világrenden, amelynek az alapja a szabályok betartása, a jog és a nemzetközi intézmények tisztelete volt. A hidegháború vége ezt az állapotot betonozta be, látszólag tökéletesen működő multilaterális intézményekkel. A NATO, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a G7 és a WTO egyre kiterjedtebb érvényesülése mind arra utalt, hogy az Egyesült Államok által felállított és vezetett modell kiválóan működik az intézményes világrendben.
„Amikor azonban az egyensúly megbomlott, a multilaterális intézmények lába alól hirtelen kicsúszott a talaj”
A multilaterális világrend bomlása egy lassan formálódó történelmi kifáradás következménye. Intézményei elveszítették azokat a geopolitikai és erkölcsi pilléreket, amelyek egykor fenntartották, ezért ma már vagy alig működnek, vagy teljesen tetszhalott állapotban vannak.
Jó példa erre az ENSZ-hez köthető csúcstalálkozók amerikai bojkottja, illetve az ugyancsak problémás éghajlati és fejlesztési platformoktól való elzárkózása. A probléma gyökere az ENSZ Alapokmánya, a modern nemzetközi jog alapja, amelyet a II. világháború után, nagyrészt amerikai kezdeményezésre hoztak létre. Ennek a rendszernek a lényege, hogy egy szuverén ország ellen katonai erőt alkalmazni tilos, kivéve, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) felhatalmazást ad rá. A jugoszláviai beavatkozásnál azonban éppen ez a pont sérült 1999-ben. Oroszország és Kína, mint a BT állandó, vétójoggal rendelkező tagjai, előre jelezték, hogy nem fognak megszavazni egy NATO-akciót engedélyező határozatot. Az USA és szövetségesei, tudva, hogy a hivatalos, jogi utat a vétó elzárja, egyszerűen megkerülték a Biztonsági Tanácsot. Ezzel a lépéssel az Egyesült Államok vezette NATO gyakorlatilag felülírta azt a szabályrendszert, amelynek létrehozásában és fenntartásában az Egyesült Államoknak éppúgy kulcsszerepe volt. A „humanitárius beavatkozásra” való hivatkozás egy olyan precedenst teremtett, ahol egy katonai szövetség a saját morális vagy politikai indokai alapján dönthet egy háború indításáról, figyelmen kívül hagyva a világ legfelsőbb békefenntartó testületét.
„Oroszország számára ez azt üzente, hogy a nemzetközi jog csak addig érvényes, amíg az az amerikai érdekeket szolgálja, és bármikor semmibe vehető. Ez volt a szabályrendszer nyílt felrúgása”
A WTO gyakorlatilag a 2003-as cancúni összeomlás óta nem talál magára. Az, hogy az Egyesült Államok évek óta blokkolja az új bírák kinevezését a fellebbviteli testületbe, ezáltal megbénítva a működését, már csak egy újabb késszúrás volt az ezer sebből vérző szervezetbe. A Világbank és az IMF sem reagált érdemben a globális erőviszonyok változásaira. A fejlett országok ellenálltak annak, hogy a „globális Dél” államainak szavazati kvótáját feljebb emeljék, ami azt a nehezen emészthető helyzetet eredményezte az IMF-nél, hogy hiába nőtt az utóbbi években világgazdaságot meghatározó módon a nyugati blokkon kívüli világ gazdasági súlya és befolyása, a nyugati országoknak kilencszer nagyobb a szavazati ereje a Valutaalap tanácsában. Az Egyesült Államoké például a szavazatok 16,49 százaléka, annak ellenére, hogy a világ népességének mindössze 4,22 százalékát képviseli. Mivel az IMF alapszabálya szerint bármilyen változtatáshoz a szavazatok 85 százaléka szükséges, Amerikának gyakorlatilag vétójoga van a döntések felett. Ennek eredményeként az IMF vezetői az Egyesült Államok kormányzata által képviselt politikát követik.
„Az Egyesült Államok politikai váltása – az éghajlatváltozás tagadásának, a multilaterális kötelezettségek visszavonásának vagy egyszerűen nemteljesítésének irányába – újabb probléma, ami azt mutatja, hogy az intézményi formák globálisan még megmaradtak, de közös elköteleződés már nincs mögöttük”
A hegemonikus amerikai egypólusú korszak lezárulása, az Amerika és Kína közötti kétpólusú versengés térnyerése tehát alapjaiban rendítette meg a multilateralizmus működési logikáját. Míg korábban az Egyesült Államok a nemzetközi együttműködés zászlóvivője volt, ma Washington a vámháborúk, a protekcionista intézkedések és a derisking politikája felé fordult, ezzel pedig a globális intézményi keretekbe vetett bizalmat is kikezdte. Peking ezzel párhuzamosan saját alternatív intézményeket épít, mint a BRICS, a Sanghaji Együttműködési Szervezete vagy az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank, amelyek már nem a Nyugat érdekrendjét tükrözik, hanem egy új, Kína központú rend körvonalait rajzolják fel.
„Kína térnyerése mellett a nyugati demokráciákban a globalizációba vetett hit megrendülése tovább gyorsította a folyamatot. A brexit, valamint az euroszkeptikus és nemzetközpontú mozgalmak térnyerése mind annak a tünetei, hogy a multilateralizmusra már egyre inkább nem az együttműködés lehetőségeként, hanem a nemzeti szuverenitás korlátozásaként tekintenek”
A visszarendezés lehetősége elúszott. A két főszereplő, Kína és az Egyesült Államok egyike sem akarja a régi formájában megmenteni a rendszert. Inkább szelektív politikával kiválogatják a megtartásra érdemes, azaz saját érdekeiket szolgáló elemeket, jelezve ezzel az új irányt, a globális konszenzuson alapuló rend helyett a minilaterális, rövid távú, érdekeken alapuló szövetségeké a jövő, az olyan kisebb, pragmatikus koalícióké, amelyek konkrét problémákat próbálnak kezelni anélkül, hogy egyetlen nagy narratívába csomagolnák azokat. Az Egyesült Államok Trump alatt például kilépett a párizsi klímaegyezményből, mire Kína – az ENSZ közgyűlésén burkoltan bírálva az amerikai elnök klíma ellenes retorikáját -gyakorlatilag átvette a vezető szerepet – nem mellesleg azzal együtt a zöldenergia piacát is.
„A multilaterális intézmények haldoklása tehát nem feltétlenül jelenti a nemzetközi együttműködés végét, csupán azt, hogy annak formái többé nem illeszkednek egyetlen hatalmi struktúrához”
Az eszmék és az egyre inkább kényszerből fakadó értékek korának vége nem szükségszerű tragédia. Az együttműködések talán nem egy közös ideológiára épülnek, de pragmatizmusukból eredendően sokkal működőképesebbek lehetnek multilaterális társaiknál. A globális optimizmus korának lezárultával a világ már kevésbé fog hinni a kényszer szabályokban, a közös érdekekben annál inkább. Éppen emiatt egy fokkal talán őszintébbé és hatékonyabbá is válik.
Az írást jegyezte: Révész Béla Ákos
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
