Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

A politológus végzettségű Paul Wolfowitz tipikus washingtoni héja, aki 1989 és 1993 között George H. W. Bush kormányában politikai védelmi miniszter-helyettesként szolgált, az akkori védelmi miniszter Richard ,,Dick” Cheney alatt
Fotó:EUROPRESS/BRENDAN SMIALOWSKI/AFP
Michael Brenner a valóban független Consortium News-ban Az USA háborút hirdet címmel 2023-ban adta közre kisebb tanulmányát. Brenner szerint az Egyesült Államok külpolitikáját olyan pályára állították, amely a belátható jövőben a rivalizálás, a viszály és a konfliktusok világához vezet, mivel az Egyesült Államok „hadat üzent” Oroszországnak és Kínának. Mint írja,
„ez a <háború> átfogó, diplomáciai, pénzügyi, kereskedelmi, technológiai, kulturális, ideológiai. Implicit módon ötvözi a dominanciáért folyó nagyhatalmi versengést a civilizációk összecsapásával. Ebben a háborúban az egyik oldalon az Egyesült Államok vezette Nyugat áll, míg a másikon Kína, Oroszország és potenciálisan India civilizációs államai”
Talán kevesen fogalmazták meg ennyire pontosan és átfogóan a birodalmi Egyesült Államok jelenkori törekvéseit. Brenner úgy látja, hogy közvetlen, nagy katonai összecsapások nincsenek feltétlenül bekalkulálva a stratégiába, de azok sem kizárhatóak.
Brenner az amerikai tisztviselők és főtisztek kijelentése alapján úgy számol, hogy egy évtizeden belül kitörhet egy nagy háború, ha a proxy háborúk nem érik el a céljukat, és Kína nem retten vissza az Egyesült Államok által felvonultatott szövetségesi, katonai erőtől. Az amerikai fegyverkezés előrehaladott állapotban van, és Kínát annak ellenére hódítóként ábrázolják, hogy egy közvetlen katonai konfliktus nukleáris katasztrófát is magában rejt. Nincsenek kérdések és nincsenek válaszok, csak megy minden a maga kiszámíthatatlan útján, miközben a fegyvergyártóknak nincs okuk aggódni, hogy miből fognak adót fizetni.
„Brenner szerint Kína lenyűgöző felemelkedése és Oroszország katonai hatalomként való újabb színrelépése már korábban felkeltette az elemzők figyelmét, de csak Oroszország esetében azonosítható ennek mérföldkőként értékelhető dátuma”
Az első intő jel szerinte Vlagyimir Putyin orosz elnök beszéde volt a müncheni biztonsági konferencián 2007-ben, ahol világossá tette, hogy elutasítja a nyugati forgatókönyvet, amely Oroszországot alárendelt helyzetbe taszította egy olyan világrendszerben, amely nagyrészt az Egyesült Államok által meghatározott elvek és érdekek szerint szerveződött. Washingtoni héják számára Putyin kiáltványa lándzsának számított, amit az Egyesült Államok és a partnerei által kidolgozott globalizált világ projektjébe vágott.
Ennél is keményebb tételt fogalmazott meg egy amerikai békepárti csoport, a Los Alamos Study Group egyik tagja, Greg Melo.
„Mint fogalmaz, Amerika nem akar békét, hacsak nem a meghódított Oroszország békéjét. Éppen ezért nincs vége az eszkalációnak és az elleneszkalációnak. Az Egyesült Államok és a NATO lehetőséget lát abban a háborúban, amelyet oly keményen próbáltak kiprovokálni”
A tragédia ugyanis Melo szerint az, hogy úgy tűnik, kevesen értik, az ukrajnai válság gyökere a Wolfowitz doktrína néven ismert sajátos stratégia… amely egy neokonzervatív kiáltványt fogalmazott meg azzal a céllal, hogy a Szovjetunió összeomlását követően biztosítsa az amerikai dominanciát a világ ügyeiben. (Melo, Consortium News, Az ukrán háború megoldási javaslata, 2022.)
A politológus végzettségű Paul Wolfowitz tipikus washingtoni héja, aki 1989 és 1993 között George H. W. Bush kormányában politikai védelmi miniszter-helyettesként szolgált, az akkori védelmi miniszter Richard ,,Dick” Cheney alatt. Wolfowitznak döntő szerepe volt az iraki „tömegpusztító fegyverek” mítoszának elültetésében, és egyáltalán a 2003-as Iraki invázió előkészítésében. A neokonzervatív Wolfowitz kevésbé vett részt a róla elnevezett doktrína összeállításában, de ő hagyta jóvá, amit eredetileg Richard Cheney akkori védelmi miniszter készíttetett.
A Wolfowitz doktrínában, hivatalos nevén a Védelmi Tervezési Útmutatóban (DPG) a következő szerepel: „Elsődleges célunk, hogy megakadályozzuk egy új rivális újbóli felbukkanását Eurázsiában vagy máshol. Ez domináns megfontolás [egy] regionális védelmi stratégia mögött, és megköveteli, hogy törekedjünk megakadályozni egy ellenséges hatalom felemelkedését egy olyan régiót, amelynek erőforrásai konszolidált ellenőrzés mellett elegendőek lennének a globális hatalom létrehozásához.”
„A dokumentum száz évre előre kijelölte az Egyesült Államok külföldön folytatott stratégiáját”
A doktrína első programpontja, hogy folytatni kellett a „katonai-technológiai forradalmat”, hogy megőrizzék az amerikai fölényt a legújabb fegyverrendszerekben, de programpont az is, hogy meg kellett találni a módját, miként integrálják a volt szovjet blokk „új demokráciáit” az Egyesült Államok vezette rendszerbe.
„Az új stratégia elsősorban azért készült, hogy az Egyesült Államok vezető szerepét meg tudják őrizni, és a regionális hatalmak ne okozhassanak globális problémát”
A dokumentum azt is kimondja, hogy az Egyesült Államokat úgy kell szervezni, hogy önállóan is felléphessen, ha a kollektív fellépést nem lehet elérni, vagyis szövetségesek nélkül is. De arra is ügyeltek, hogy Amerika nukleáris stratégiájának „azokat az eszközöket és képességeket kell megcéloznia, amelyeket a jelenlegi és jövőbeli orosz vezetők vagy más nukleáris ellenfelek a leginkább értékelnek”. Sőt, „a Csendes-óceán peremén fennálló létfontosságú politikai és gazdasági kapcsolataink megerősítéséhez katonai értelemben meg kell őriznünk az első számú hatalom státuszát.” Aztán figyelemre méltó az a megfogalmazás is a doktrínában, hogy
„az Egyesült Államok támogatja ugyan az európai integráció, de törekednie kell arra, hogy megakadályozza a csak Európát érintő biztonsági elképzelések megjelenését, hiszen az aláásná a NATO-t, amely a legalkalmasabb keretszervezet arra, hogy az Egyesült Államok szövetségeseit mozgósítani tudja, ahogy történt ez Irak kétszeri lerohanásánál, vagy Jugoszlávia bombázásakor”
A dokumentumnak több változata is született, de ezek egyre keményebb hangvételűre sikeredtek. Az újabb verzió például hangsúlyozta, hogy „meg kell akadályozni minden rivális hatalom megjelenését, különösen a fejlett iparosodott nemzetek körében”. Mint James Mann megjegyzi, ma már nagyrészt feledésbe merült, de abban az időben félő volt, hogy Japán és Németország, Amerika két legközelebbi szövetségese a hidegháborúban, végül a hidegháború után versenytársakká válnak. (Mann: Az igazi indoklás? Egy évtizedes. 2004.) A Pentagon illetékesei persze igyekeztek finomítani a hangvételen, de az említett államok képviselői nem voltak elragadtatva attól a gondolattól, hogy az Egyesült Államok megpróbálhatja korlátozni katonai és gazdasági erejüket. És ha előre ugrunk az időben az Északi Áramlat csővezeték felrobbantásához, amely éppen a szövetséges Németország gazdaságát vágta haza, akkor tudnunk kell, hogy ennek a stratégiának az alapját a Wolfowitz doktrína jelenti. Hiszen kinek másnak állt volna érdekében az Északi Áramlat tönkretétele, és kinek volt meg ehhez a technikai képessége, mint Amerikának?
„Az Egyesült Államok tehát nem kímél senkit, ha szuperhatalmi státuszát meg akarja őrizni”
A Wolfowitz doktrínának hét változata ismert, mivel az amerikai sajtónak is kiszivárogtatták. Annak eredeti nyelvezetét finomították, hogy ne tűnjön annyira sovinisztának, néhány részletét cenzúrázták. A The New York Times munkatársa Patrick Tyler riporter több verzió összevetésével ki tudta mutatni, hogy létezett olyan verzió, amely regionális háborúkkal foglalkozott Irak és Észak-Korea ellen, valamint egy nagy európai hadjárattal a „feltámadó Oroszország“ ellen.
„Ez alapján is állítható, hogy a mostani ukrán-orosz háború elsőrendű célja lehetett, hogy az orosz gazdaságot a szankciókkal térdre kényszerítsék, amit Moszkva ügyesen kivédett”
Az 1992 májusára elkészült változatot a vezérkari főnökök egyesített elnöke, Colin Powell aláírta, és Wolfowitz „meglehetősen kemény” dokumentumként jellemezte. Mert ez a változat is a stratégiai mélységet, a technológiai fölényt, a stratégiai elrettentést, stb., hangsúlyozta, mindezt azért, hogy fenntartsák a regionális válságok ellenőrzésére szolgáló képességeket, mielőtt azok komolyabb fenyegetéssé válnának az Egyesült Államok biztonsági érdekeire nézve. (William Burr, „Kerülje el egy új rivális újbóli megjelenését”, 2008.) A fenyegetésekre adott „kollektív” válasz olyan lehetőségeket adott a következő elnökök kezébe, amelyek lehetővé tették, hogy ahol a nemzetközi reakció lomhának vagy elégtelennek bizonyul, kritikus érdekei védelmében Amerika önállóan cselekedni tudjon.
„Mint James Mann fogalmaz, a Cheney és Wolfowitz idején végső formába öntött dokumentumban megfogalmazott stratégia lényege az volt, hogy az Egyesült Államok legyen a világ domináns szuperhatalma. Nem pusztán ma vagy 10 év múlva, vagy amikor megjelenik egy olyan rivális, mint Kína, hanem véglegesen”
Az Egyesült Államok, mint a globális agresszor van jelen ma a világon, amely kétségbeesetten igyekszik megőrizni szuperhatalmi fölényét, azonban ez különböző okok miatt is egyre nehezebb. Azzal nem számoltak, hogy Ázsia két meghatározó hatalma, mint Oroszország és Kína gazdasági érdekszövetségre fognak lépni, és ezáltal egy olyan új tényező jött létre (a BRICS), amely egyre csorbítja az amerikai dominanciát. A harmadik tényezőt, Indiát ugyan megpróbálják kijátszani Kína ellen, csakhogy Delhi olyan szorosan kötődik az orosz energiai hordozókhoz és katonai technológiához, hogy ez nem lehet járható út. Washington tehát kétségbeesésében kiásta a csatabárdot, háborús viszonyokat teremt, proxy háborúval rombolja Oroszország katonai és politikai képességeit, és csúcstechnológiás háborúra készül Kína ellen.
„Mindennek az elvi alapját egy hosszú távú stratégia, a Wolfowitz doktrína jelenti”
A gond tehát az, hogy hiába jön egy Trump, legfeljebb csak időben tolódnak el az események, mert ha ő lelép, a következő elnöknek újra eszerint kell majd eljárnia, mert ez a doktrína van betáplálva az amerikai háttérhatalmi bürokráciába. Ezt hatálytalanítani legfeljebb egy polgárháborúval lehetne, amely képes lehet megváltoztatni az Egyesült Államok hatalmi mechanizmusát, amely a II. világháború alatt formálódott ki, és vette át az uralmat a demokratikus intézményrendszer felett.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Attila says:
Ennek a doktrínánakk nem az a neve, hogy The Project for the New American Century ?