//A hősiesség határai
„Az oroszok szélesebb fronton kezdtek előre nyomulni, ám a gyorsan mozgó egységek alkalmazása helyett, mivel ezek nagyon sebezhetőnek bizonyultak - Javelin páncéltörő rakéták! -, némi tétovázás után áttértek a tüzérségi felőrlő taktikára, amelyben az ukrán katonák tehetetlenül pusztulnak el. Ilyen módon az oroszok elérték, hogy a Krím-félszigetet és a Donyec-medencét a tengerparti sávval bebiztosítsák” #moszkvater

A hősiesség határai

MEGOSZTÁS

Mi magyarok azon kevés európai nemzet közé tartozunk, amelyik egyedül is szembeszálltunk 1956-ban a Szovjetunióval, amely akkor a világ legerősebb szárazföldi hadseregével rendelkezett. Így a finn, lengyel és ukrán nép mellett mi is megtapasztaltuk, mit jelent a nyomasztó túlerővel megharcolni. Így azt is átéltük, hogy a hősiességnek is csak addig van értelme, amíg egy halvány remény látszik a győzelemre, utána választani kell a „nagyszerű halál”, vagy a fegyverletétel között.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„Az oroszok szélesebb fronton kezdtek előre nyomulni, ám a gyorsan mozgó egységek alkalmazása helyett, mivel ezek nagyon sebezhetőnek bizonyultak - Javelin páncéltörő rakéták! -, némi tétovázás után áttértek a tüzérségi felőrlő taktikára, amelyben az ukrán katonák tehetetlenül pusztulnak el. Ilyen módon az oroszok elérték, hogy a Krím-félszigetet és a Donyec-medencét a tengerparti sávval bebiztosítsák” #moszkvater
„Az oroszok szélesebb fronton kezdtek előre nyomulni, ám a gyorsan mozgó egységek alkalmazása helyett, mivel ezek nagyon sebezhetőnek bizonyultak – Javelin páncéltörő rakéták! -, némi tétovázás után áttértek a tüzérségi felőrlő taktikára, amelyben az ukrán katonák tehetetlenül pusztulnak el. Ilyen módon az oroszok elérték, hogy a Krím-félszigetet és a Donyec-medencét a tengerparti sávval bebiztosítsák”
Fotó:EUROPRESS/Metin Aktas/ANADOLU AGENCY/AFP

Az elmúlt 170 évben négyszer kerültünk szembe az orosz haderővel (1848-49, 1914-17, 1941-45, 1956.), és ezek közül egyedül az 1914-15-ös erőpróba volt számunkra nézve győzedelmes, amikor a Kárpátok bérceire támaszkodó osztrák-magyar és német seregek valóban megakadályozták az oroszok áttörését, és felőröltek egy közel kétmilliós cári orosz haderőt. A saját veszteségek is tetemesek voltak, az osztrák-magyar hadvezetés havi 150 ezres veszteséggel volt kénytelen számolni. Az észak-keleti Kárpátokban borzalmas téli időjárási viszonyok között kellett helytállni, ami elsősorban a magyar honvédek érdeme volt. Lényeges kiemelni, hogy a cári orosz haderőt sík terepen nem lehetett megállítani, emiatt is kellett 1914-ben kétszer is általános visszavonulást elrendelni az osztrák-magyar csapatoknál.

„Az oroszokkal összeakaszkodni tehát nem túl kellemes dolog. Annak ellenére, hogy ők is legyőzhetőek, de ennek szigorú tér-idő kritériumai vannak, és a nagyobb orosz vereségek leginkább speciális földrajzi tényezőkkel vannak összefüggésben”

Mint 1855-ben Szevasztopol, az orosz flotta támaszpont bevételénél, ahol a török érdekek védelmében a francia-angol koalíció túlerőt tudott koncentrálni egy Oroszország számára sebezhető térségben. Nagyon hasonló volt a helyzet az 1904-05-ös orosz-japán háborúnál, ahol Szentpétervár számára a távolság leküzdése jelentette a legfőbb kihívást, mert nem tudtak időben elég csapatot és lőszert Koreába küldeni.

A kikötő erőd, Port Arthur végül is lőszer hiány miatt esik el, viszont a japánok csak itt 80 ezer katonát veszítenek. A japánok tisztában voltak ezzel, és az oroszok „nehézkes természetével”, ezért a veszteségekkel nem törődve egymás után rohamozták meg az orosz erődöket. Maga a háború is teljesen váratlanul szakadt az oroszokra, ráadásul az orosz balti flottának a fél világot meg kellett kerülnie, hogy aztán Csuzimánál az is megsemmisüljön a túlerőben lévő japán flottával szemben. Összességében a precíz és fanatikus japán harcvezetés felülmúlta az oroszokét, viszont az oroszok olyan hadi tapasztalatokra tettek szert, amelyeket jól használtak fel az I. világháborúban.

„Bizonyos értelemben ez egy proxy háború volt, mivel a japán hadsereg átszervezését, modernizációját francia, német mintára a haditengerészetet pedig angol segítségével hajtották végre. Főleg az angolok ambicionálták ezt a háborút, hogy a japán győzelemmel letörjék az oroszok dél-kelet ázsiai terjeszkedését, és – egy érdekes fordulattal, 1855-el szemben – az oroszok figyelmét Európára visszatereljék”

A fegyverszünetet is 1905. augusztus 15-én az angliai Portsmouthban írták alá, és bár Korea japán ellenőrzés alá került, Oroszországnak nem kellett hadisarcot fizetnie.

Nagyon más volt a helyzet 1920 augusztusában, a varsói csata idején, a lengyel-orosz háborúban, ahol a szovjet túlerő ellenére Pilsudskinak mégis sikerült a győzelmet kiharcolnia. Ezek tulajdonképpen a lovasságra alapozott mozgó harcok voltak, konkrét arcvonal nélkül, és ebben a műfajban a lengyelek ügyesebbek voltak. Az 1939-40-ben a hősies finn hadsereg Mannerheim marsall vezetésével, és a róla elnevezett erődvonalra alapozva kezdetben sikerrel verték vissza a szovjet erőket. A szovjetek viszont átszervezték csapataikat, így már áttörték a Mannerheim-vonalat, és érvényre jutott az orosz túlerő, amelyet követően a finneknek sem maradt más választásuk, mint tárgyalóasztalhoz ülni, és kötöttek egy egészen elfogadható békét.

„Viszont az 1979 decemberében elkezdődött afganisztáni szovjet intervenció kudarca, a harcok 1989-ig tartó elhúzódása már egyértelműen a sziklás terepviszonyoknak volt köszönhető, illetve a fanatikus afgán mudzsahedin harcosok partizán taktikájának. És persze az amerikai FIM-92 Stinger rakéták szerepe sem elhanyagolható, amelyekkel gyakorlatilag megbénítottak a légteret uraló szovjet légierőt”

Bár ezt a megközelítést az oroszok később vitatták, nem kétséges, hogy rendkívül hatékony fegyverről volt szó, amelynek megmaradt példányait a háború lezárása után maguk az amerikaiak akartak visszavásárolni, csak hogy azok már kikerültek a fegyverpiacra.

A fenti tapasztalatokat a mai ukrán-orosz szembefordulásra lefordítva azt látjuk, hogy Ukrajnának nincsenek dél felől jól védhető hegyvonulatai, egyetlen nagy folyója is éppen az ország közepén halad keresztül. Az ukrán haderőnek tehát rendkívül előnytelen terepen kell védekeznie, ezért is koncentráltak a városokra, ahol utcai harcokban volt esélyük az orosz erők megállítására. De ez a taktika is csak átmeneti megoldást jelentett, mint Mariupol esetében, ahol a bekerítésbe került ukrán erők csak rövid ideig tarthatták magukat, és felmentésre egyáltalán nem számíthattak.

„Az oroszok szélesebb fronton kezdtek előre nyomulni, ám a gyorsan mozgó egységek alkalmazása helyett, mivel ezek nagyon sebezhetőnek bizonyultak – Javelin páncéltörő rakéták! -, némi tétovázás után áttértek a tüzérségi felőrlő taktikára, amelyben az ukrán katonák tehetetlenül pusztulnak el. Ilyen módon az oroszok elérték, hogy a Krím-félszigetet és a Donyec-medencét a tengerparti sávval bebiztosítsák”

Sajnálatos módon azoknak lesz igazuk, akik a háború további elhúzódásával számoltak, mivel az orosz külügyminiszter a közelmúltban bejelentette, hogy nem állnak meg a Donbasznál. Ha az ukrán vezetésnek lenne elég mozgástere, akkor azonnal tárgyalóasztalhoz ülnének, mert az oroszok ezután még több ukrán területet csatolhatnak el. Persze, ezt nem lehet úgy megtenni, hogy akitől a legtöbb támogatást kapják, aki felé számtalan módon elköteleződtek, éppen az nem akarja lezárni a konfliktust. Ezért is mondta Orbán Viktor Tusványoson, hogy a békét csak az Egyesült Államok és Oroszország kötheti meg.

Azt kétségtelenül el kell ismernünk, hogy az ukrán haderő megtette, amit a haza  védelme és a becsület megkívánt, bátran szembe szálltak egy náluk sokkal nagyobb haderővel. Ez vitathatatlan, ezt tettük mi is 1956. november 4-e után, amikor teljesen magunkra hagyatva is felvettük a harcot a szovjet intervenciós csapatokkal. Pedig mi nem is álltunk harcban valamilyen orosz kisebbséggel, mint az ukránok 2014 óta Donyeck és Luhanszk megyével. Amíg a lehetőségek és a becsület megkívánta, a pesti srácok és sok helyütt vidéken, állták a sarat, aztán elfogyott az a kevés lőszer is, ami volt és nem maradt más, mint a harcok beszüntetése és a menekülés.

„Nem sokat tehettünk a nyomasztó túlerővel, a legmodernebb harckocsikkal az országba nyomuló ellenséggel szemben, de az a kevés is kivívta az egész világ bámulatát”

Az ukránok esetében a szépséghiba ott van, hogy őket a Nyugat fegyverek tömegével látta el, mégsem tudták az orosz „különleges hadműveletet” megállítani, legfeljebb lelassítani, mert az oroszok akarata érvényesül a fronton.  Az ’56-os magyar felkelés „csak” felháborodást keltett világszerte, egy amúgy is geopolitikailag kettészakadt világban, az ukrán háború viszont gazdasági világháborút, energia válságot, magas inflációt, élelmiszer krízist eredményezett, és az olajpiac átrendeződését. Emellett azt, hogy a világ újra 2-3 pólusúvá vált, válik. Mindez azért, mert Ukrajna és az Orosz Föderáció is nélkülözhetetlen multinacionális szereplője a világgazdaságnak.

„Moszkva azzal, hogy a 2014 óta fennálló regionális polgárháborút nemzetközi szintre emelte a februárban megindított intervencióval, súlyos morális veszteséget okozott saját magának, de közel sem akkorát, mint 1956-ban. Jelen esetben ugyanis Moszkvának is megvannak a maga indokai, mint például az orosz kisebbség védelme”

Azt mindannyian tudjuk, hogy Kijev az Egyesült Államok támogatása nélkül már hónapokkal ezelőtt fegyverletételre kényszerült volna, hiszen a havi öt milliárd dolláros pénzügyi támogatás nélkül már pénzügyileg is összeomlott volna az ukrán államháztartás. Ezeket a tényezőket figyelembe véve úgy látszik, hogy most, miután a baj már megtörtént, az ukránoknak kellene gyorsan döntést hozniuk a béke javára, mert itt már nem hősiességről és a haza iránti erkölcsi kötelességről van szó, hanem a józan észről. Vagyis arról, hogy milyen mélyen akarja magát a kijevi vezetés eltemetni az államadósságba, vagy más, hosszú távú elköteleződésekbe, mint az ukrán termőföld negyedének átengedését három amerikai nagyvállalatnak. Mindezt akkor, amikor egyre kevésbé számíthat az Európai Unió megértésére és támogatására, amely maga is keményen megszenvedi az ukránok dühödt és hiábavaló dacoskodását. Az ukránok elvakultságukban odáig mentek, hogy Európa legnagyobb atomerőművét, az Energodart is célpontjukká tették, ahonnan ők maguk is kapják az áramot.

„Mert a hősiességnek is csak addig van értelme, amíg egy halvány remény látszik a győzelemre, utána választani kell a <nagyszerű halál>, vagy a fegyverletétel között”

Zelenszkij viszont nem egy Zrínyi Miklós, akinek neve legalább a dicső halála révén örökre fennmarad, Ukrajna pedig nem egyetlen vár, hanem egy több tízmilliós ország, amely teljesen szétforgácsolódik egy mocskos proxy háború miatt, ahol névtelen százak halnak meg naponta. Ukrajnában a totális gazdasági pusztulás réme látszik, valamint az, hogy a jelenleginél is kisebb területtel fog kikerülni a küzdelemből, és nem az, hogy Kijevnek esélye lenne a győzelemre.

MEGOSZTÁS