//A hajóépítéstől Viszockijig
„Vlagyimir Viszockij személyiségének és sajátos munkásságának bonyolultan szerveződő komplexitása régóta ismert a kutatók és szakemberek előtt” #moszkvater

A hajóépítéstől Viszockijig

MEGOSZTÁS

Egyformán érdekelték a természettudományok és a humán dolgok, így aztán csak elég későn fordult teljes intenzitással a műfordítás felé. Azóta már kötete jelent meg Vlagyimir Viszockij magyarra átültetett verseivel. Marosi Lajos mára ezzel az orosz színész, költő és bárd magyar fordítóinak élvonalába tartozik. Viszockij születésének évfordulóján a fordítás szépségéről és nehézségeiről, a legendás bárd életpályájáról, művészetének örökérvényűségéről beszélgettünk.

„Vlagyimir Viszockij személyiségének és sajátos munkásságának bonyolultan szerveződő komplexitása régóta ismert a kutatók és szakemberek előtt” #moszkvater
„Vlagyimir Viszockij személyiségének és sajátos munkásságának bonyolultan szerveződő komplexitása régóta ismert a kutatók és szakemberek előtt”
Fotó:EUROPRESS/Anatoliy Garanin / Sputnik

– Érdekes pálya az Öné. Hajóépítő mérnöknek tanult Leningrádban, aztán filozófiát az ELTÉ-n, foglalkozott szociológiával, majd dolgozott statisztikusként mielőtt teljesen a műfordítás felé fordult. Végig jelen volt az életében a költészet, de miért csak ilyen későn találtak végleg egymásra?

– Tizenkilencéves egyetemistaként kezdtem gyűjteni szép magyar versek műfordításait, hogy az orosz nyelvű környezetemnek (társainknak és tanárainknak) bemutathassuk őket, általuk pedig a magyar kultúrát. Különleges élmény, ha az ember kedvenc költeményeit más nyelven olvassa, hallja ihletett fordításban. Először talán szívja a fogát, hogy az eredeti szebb, utolérhetetlen. (Gondolom, az oroszok hasonlóan vannak a mi fordításainkkal, ha módjuk van megítélni.) De fokozatosan bele lehet szeretni a fordításokba is. Nekem sikerélmény volt Aranyt (A walesi bárdok), Radnótit (Hetedik ecloga) és másokat oroszul közvetíteni. Tanulmányaim azonban más irányúak voltak, és nagyon időigényesek. (Az érettségi után még 12 évig ültem iskolapadban.) Ahhoz, hogy az ember bele merjen vágni a versfordításba, a nyelvismereten (főleg anyanyelve ismeretén) kívül kell valami lökés is, az önbizalomnak egy szikrája: „Ennek a kihívásnak eleget fogok tudni tenni.” Nekem ezt jelentették a fordítói pályázatok, amelyeken a ’80-as évek elejétől indultam, és eredményeket értem el. (1950-ben születtem, 32-34 éves voltam, amikor e téren kezdtek sikerélményeim lenni. Az nem volt késő, de csak töredékidőben foglalkoztam fordítással.) Van még egy adalék, ami segít megmagyarázni viszonylag késői irodalmi tevékenységemet. Serdülő koromtól közel hasonló mértékben érdekeltek egyrészről a természettudományok és a matematika, másrészről a humán dolgok, színjátszás, rendezés, nevelés, filozófia, publicisztika. Nem lehet mindet egyszerre megvalósítani, kiélni. A Statisztikai Hivatalban megtanultam folyóiratot szerkeszteni, s nyugdíjba menetelem óta elég intenzíven fordítok és írok. Hogy végleg egymásra találtunk-e a műfordítással (ezen belül Viszockijjal), azt nem tudom, mert azt sem tudhatom, hogy meddig működik úgy az agyam, hogy megtalálja a frappáns megoldásokat. Bíztató, hogy vannak nálam idősebb versfordítók, akiknek megy az alkotás. Van másik tevékenységem is, az más típusú gondolkodást igényel: memoárt írok.

– Az orosz kultúra felé fordulás adott volt, de hogyan talált rá Viszockijra?

– Leningrádi és moszkvai diákéveim alatt legjobban a filmzene tetszett, a Cherbourgi esernyők, az Oliver!, a Rómeó és Júlia, A homokdűnék tábornokai, s persze a szovjetek: a Ballada a katonáról, a Belorusz-pályaudvar, A tavasz tizenhét pillanata, meg a többi lírai dal a háborúról és békéről. A legszebbek közé Bulat Okudzsava dalai tartoztak, s ő már közel vitt volna Viszockijhoz, de ez a kapcsolódás akkor még nem jött létre. Bizonyos dalokat vágytam lefordítani, s később részben sikerült is, de Okudzsavát és Viszockijt még nem ismertem. Annyit így utólag bizton állíthatok, hogy a dal közelebb áll hozzám, mint a dallam nélküli vers. Gyerekkoromban hosszú évekig jártam zeneiskolába, és szívesen énekeltem kórusban, de a hangszereken nem volt sikerélményem. A ritmusérzékem viszont jó, s ez használ a versfordításnak, különösen az időmértékes versek átültetésének. Válaszom a konkrét kérdésre: Viszockijra itthon találtam rá, a hanglemezeim között. 2002-ben (már jó néhány Jeszenyin-, Cvetajeva-, Rozsgyesztvenszkij-, Jevtusenko-, Pahomov-vers fordítása és publikálása után) belevágtam a Dal a barátról magyarra átültetésébe. Azért éppen ebbe, mert fontos téma, a dallama fülbemászó, a szöveg könnyen érthető, viszont a ritmusa és nagyon összetett rímképlete miatt igazi kihívás volt. (Azóta is elő-előveszem, eleinte többször átírtam, aztán már csak csiszolgattam rajta.) Ezzel elérkeztem Viszockijhoz, és – anélkül, hogy tudtam volna – készen álltam a folyamatos fordítására. Csak kellett még egy lökés, egy szerencsés körülmény. A Budai Fonóban történt, Erdődi Gábor költő-műfordító bemutatott Viczai Péter Viszockij-kutatónak, akinek éppen sorozata ment a Civil Rádióban az orosz bárdról. Nem mellesleg a műsor hívójele a Dal a barátról zenéje volt. A második beszélgetéstől hallgattam, és hetenként lefordítottam azt, ami egy óra alatt eredetiben elhangzott. Megkönnyítette a dolgomat, hogy nem magamnak kellett válogatnom, hanem az életművet ismerő kutató vezetett kézen fogva. Belecsöppentem azon fordítók körébe, akik vagy már korábban letettek az asztalra Viszockij-fordításokat, vagy a szerkesztés alatt álló kötetekbe dolgoztak be Viczai Péter szervezésében, ahogy én is. (Kötetet is tőle kaptam a munkához.)

Marosi Lajos #moszkvater
Marosi Lajos

– Vlagyimir Viszockij pályája csúcsán volt, amikor Ön Leningrádban tanult. Miként volt jelen a színész-költő-bárd az 1970-es évek elején a szovjet közéletben?

– 1968 nyarától 1974 tavaszáig tanultam Leningrádban. Viszockij ’68-ban ismerkedett meg Marina Vladyval, és még 12 évig tartott a pályája. Ismert színész volt, a Jurij Ljubimov vezette Taganka színházban játszott, nagy szerepeivel (elsősorban a Hamlettel) a szocialista országokba is eljutott, és feltűnést keltett. A színpadon gyakran volt társa a gitár, számos filmben pedig nyomozót játszott, így a legszélesebb körben láthatták az emberek. Saját dalaival, azok előadójaként azonban nem. Ebben a minőségében elhallgatták, lemezen, nyomtatásban sem jelenhetett meg. Nekem kevés információm volt a szovjet közéletről, rádiót hallgattam (évekig csak vezetékeset), tévét néztem, de szinte csak magyar lapokat olvastam (5-10 napos késéssel). A kollégiumon kívül két-három családban fordultam meg gyakran: egyetemista kollégánál, akinek a felesége operaénekesnő volt, és orosztanárnőmnél, akinek a lánya művészettörténész volt. Velük inkább az operába és az Ermitázsba vezetett az út. Egy szituáció alkalmas lett volna Viszockij megismerésére, mégpedig a diákok krumpliszedő tábora a kolhozokban. Minket oda nem vittek, mi azalatt tanultunk. Évtizedekkel később tudtam meg, mikor rákérdeztem, hogy esti tábortüzeknél hallgatták Viszockij magnófelvételeit, a dalokat fejből tudták, némelyiket át is írták saját alkalmaikra. Utóbb megértettem, hogy ilyeneket hallottam én is, csak nem tudtam, honnan erednek.

– Máig tart a vita arról, hogy elnyomott, megtűrt, avagy éppenséggel – részben mindenképpen – támogatott volt Viszockij az életében…

– Elismert színházi és filmszínész volt, „csak” bárdként, dalszerzőként, költőként hallgatták el, mellőzték. Pedig éppen ezen a téren volt a legtöbb mondanivalója, ez tette őt különlegessé. Vágyott rá, hogy igazi költőnek tekintsék, szerette volna a verseit nyomtatásban látni, szeretett volna lemezeket kiadni, de csak egy mesealbumot sikerült megvalósítania (Alice Csodaországban). Sok dalt írt filmekhez, színdarabokhoz, ezeknek azonban csak egy része került be a filmbe vagy a darabba. Némelyiket később más alkotásba felhasználták. A szovjet kurzus számára kínos volt a Viszockij-jelenség (bár voltak magas rangú vezetők is, akik szívesen hallgatták), de filmcsillag – francia – felesége miatt nyugati utazásait lehetővé tették.

– Viszockij nagysága elvitathatatlan. De színészként vagy költőként alkotott igazán maradandót?

– Színházi előadásban nem láttam, még felvételről is csak egy részletet csíptem el valahol a Hamletből. De hadd idézzem azt, aki mindkét oldaláról ismerte, aki egységben látta, színidirektorát, rendezőjét, mentorát, Jurij Ljubimovot. „Vlagyimir a koncerteken és mindenütt arról beszélt, milyen sokat adott neki a színház. Olyan emberek voltak a közelében, olyan filozófusok, olyan írók, mint Mozsajev, Abramov, Trifonov, Shakespeare, Moliére, Brecht, és ez a javára szolgált. Színészként egy poetikus színházban élt – például Majakovszkijjal, Jeszenyinnel. Az első lépést Voznyeszenszkij Tükörvilágok című zenés versciklusában tette meg, amelyben nagyszerűen játszott. A poetikus vonalat a Taganka Színház keletkezésének első lépéseitől kezdve vonta maga után. És Vologya, mint igazi költő, ezt nagyon jól érezte.” Szerencsémre ott voltam az A38 hajón, amikor Ljubimov budapesti díszpolgárrá avatása után Viszockijt is emlegette. Mikor a rendezvény végén autogramért mentem, és volt egy percem Ljubimovval szót váltani, elújságoltam neki, hogy kiadtuk Vlagyimir Szemjonovics verseinek válogatását magyarul. Reakciója nagyon emlékezetes a számomra, a szívére tett kézzel mondta: „Viszockij…” Hasonlóképpen emlékeztek a Taganka előadásaira a hajón jelen lévő színészek is: Garas Dezső, Tordy Géza. Szóval Vlagyimir Viszockij eredeti és tehetséges színész lehetett, hivatásának további reményekre jogosító képviselője. Bárdként világra szóló tehetség volt, százmillió ember tudott róla, milliók rajongtak érte, talán százezrek utasították el. Én költő mivoltában tartom igazán nagyra, és ezen a téren tudok tenni valamit, hogy magyarul is megismerjék a dalait és verseit. Ezek az eredeti versek igazán maradandók. Érdemes megnézni az interneten, milyen intenzív diskurzus folyik Viszockijról halála után 40 évvel is, leginkább az elismerés, a szeretet, a jobban megismerni vágyás tónusában. Persze főleg oroszul. S magyarul? Mi is most éppen róla beszélünk. De ezek inkább jubileumokhoz kötődő fellángolások…

– Viszockij igazi bárd volt, sajátosan orosz. Versei szorosan összefonódnak a személyiségével, a daloknak igazi karaktert adó rekedtes hangjával. Eljött-e az ideje annak, hogy már enélkül, önállóan megállják a helyüket, sőt örökérvényűek legyenek?

– Még ha rengeteg jó minőségű felvétel volna a szerző saját előadásában, akkor is lenne értelme, hogy mások is énekeljék a dalait. Műve ma is élő abban az értelemben, hogy profik és amatőrök állnak ki mások elé, és megmutatják maguknak vagy közönségüknek, hogy ők mit tudnak kezdeni ezzel vagy azzal a dallal. Van, akinek szebb az énekhangja, van, aki jobban gitározik, van, aki áthangszereli a kíséretet, van, aki új dallamot szerez. A „Viszockij idegen nyelveken” honlapon külön rovata van a női előadóknak… Mi akkor a közös ezekben az előadásokban? A vers szövege, mondanivalója. Én olykor disszonanciát érzek Viszockij heves és sajátos, rekedt előadása és a vers érzelemvilága között. Olyankor a leírt, remekre csiszolt szöveget tartom követendőnek. Pl. Dal a tábori kórházról (Песня о госпитале): a monoton és gyors előadás nekem nem tetszik, de a vers maga nagyon is.

– Hol van Viszockij helye az orosz irodalomban?

­– Erre a nehéz kérdésre kétféle választ tudok adni. Objektív válaszom az, hogy nem tudom, mert nem vagyok irodalmár, nem ismerem eléggé az orosz irodalmat. Szubjektív válaszom azon alapul, hogy milyen sokan foglalkoznak vele, az internet orosz nyelvű népe kérdez, válaszol, értelmezni próbál, vitatkozik egy-egy költeményről, sőt akár egy sorról. Két éve, amikor még lehetett, kedvenc wellness-medencénkben pihentünk feleségemmel, és figyelmesek lettünk egy háromgenerációs családra, akik részben oroszul, részben egy ismeretlen nyelven beszélgettek. Ilyenkor előbb-utóbb jelezni szoktam, hogy értek oroszul, nem akarom őket kihallgatni. Izraelből érkeztek, de gyökereik részben oroszok voltak. A velem egykorú hölgy Moszkvában nőtt fel, és kiforogta a szó, hogy mindketten szeretjük a verseket. Lenyűgöző volt, ahogy Puskint, Jeszenyint, Viszockijt szavalt ott a medencében! Nem egyes sorokat, hanem hosszú részleteket – míg aztán mennie kellett a családja után.

– Viszockij már életében világhírű volt. Halála után pedig egyenesen világsztár lett. Jelentős részben a fordítóknak köszönhetően. Nehéz Viszockijt fordítani?

– 15-20 éve még nem értettem, hogy rajonghattak Viszockijért mondjuk a franciák, akik nem értették a verseket, csak a dallamot, a ritmus, a szenvedélyt. Aztán eszembe jutott, hogy én is odavagyok Edit Piafért, Paul Robesonért, és sok más énekesért, pedig a szavakat nem, legfeljebb a témát értem. De az nem igaz, hogy a műfordítás ne tenne jót a befogadásnak! Van egy orosz kiadású Piaf-lemezem, amelyen minden dal előtt felolvasnak egy versszakot orosz műfordításban. Minőségileg más utána a zsenit eredetiben hallgatni. Tehát a fordítások szükségesek. Aki ragaszkodik az eredeti előadóhoz, annak a számára a filmfelvételeket feliratozni kellene a műfordítással. (Az utóbbi időben én is ezt teszem.) Nehéz-e Viszockijt fordítani? Hadd kezdjem azzal, hogy megérteni se mindig könnyű. Nem egy szövegének több rétege van, vannak kétértelműségek, utalások, bőséggel fordul elő szleng és tájszólás. Volt, hogy orosz anyanyelvű segítőtársam rácsodálkozott egy-egy kérdésemre, mondván: „Ezt a dalt jól ismerem, de még nem gondolkoztam el azon, amit kérdezel. Beszélek róla valakivel.” Viszockij minél érettebb korában írta a dalt, annál nehezebb fordítani. Ellenpéldának itt egy verse az 1950-es évek közepéről, amiben édesanyjához szól:

Разглядь свои морщины, дорогая,

Ведь я вернулся. Снова я с тобой.

Ты постарела, мама, ты другая,

Но для меня осталась молодой!

– Vezessen be bennünket a fordítás rejtelmeibe. Mi Viszockij esetében a legnagyobb kihívás?

– Fordításkötetemben, amelyet Viszockij születésének 80. évfordulójára készítettem, elég bőséges jegyzetet írtam a költemények többségéhez, és ezekben a jegyzetekben utaltam a fordítási problémákra is. Itt most csak néhány általános nehézséget említek meg. Ezek a költemények időmértékesek. A bennük rejlő lüktetést a célnyelvben (magyarul is) átadni nehezebb. (Szabad vers meg szinte alig fordul elő Viszockijnál, csak egy jut eszembe, amelynek bizonyos részletei tudatosan nem rímelnek (Fehér keringő – Белый вальс). Az egyik legsajátosabb probléma az, hogy Viszockij viszonylag gyakran utal mások verseire, méghozzá közismertekre, amelyek feltétlenül visszacsengenek a hallgató/olvasó fejében. Az ilyen sorokból nem műfordítást kell készíteni, hanem a magyar olvasó számára hasonlóan ismert verssort kell találni és beilleszteni. Ez nagyon érdekes feladat! Remek kihívás, szóval szép, nehéz feladat a Viszockij által kreált szavak, tudatos elírások és szójátékok megoldása.

– Magyar nyelvre már Önnel együtt vagy húszan fordítottak Viszockij-verseket. Mennyiben és miben különböznek ezek a fordítások? Lehet egy műfordítónak saját stílusa?

– Ha létezne objektíve tökéletes, örök érvényű műfordítás, akkor az összes, egymástól független fordító végül betűről betűre ugyanazt vetné papírra. „Kicsit” lassabban menne a munka, a tökély keresése hónapokig, évekig tartana, s a türelmetlenebb fordítók hamarabb feladnák, a kitartóbbak meg később. De tökéletes, egy az egyben történő műfordítás aligha lehetséges. A különböző fordítók pedig többé vagy kevésbé különböző eredményekre jutnak. (Fel lehet hozni ugyan olyan egyszerű sorokat, amelyek véletlenül tartalmuk és formájuk szerint is egyértelműen fordíthatók „A” nyelvről „B” nyelvre, de az ilyesmi ritka, mit a fehér holló.) Egyébként pedig a fordító, bármilyen lelkiismeretes, képzett vagy gyakorlott, a maga anyanyelvtudása, szókincse szerint halad, a bőréből kibújni nem tud: tehát a műfordítások különbözők. Ezért szerencsésnek tartom, ha egy irodalmi életművet egy fordító tesz át másik nyelvre. Egységesebb lesz az életmű a célnyelven. Ez azonban nehezen megvalósítható. A Viszockij-fordítások magyarul leginkább két dologban különböznek: 1) abban, tartják-e az eredeti formát, a ritmust, az elég tiszta rímeket, 2) eltalálják-e Viszockij nyelvének az adott műre jellemző stílusát, a lírai vagy a nyers hangot.

Viszockij est a Taganka színházban 1968-ban #moszkvater
Viszockij est a Taganka színházban 1968-ban
Fotó:EUROPRESS/Anatoliy Garanin/Sputnik

– Melyik a kedvenc Viszockij-verse?

– Melyiket a kilenc(száz) közül? Témájuk és műfajuk szerint nagyon különbözők, ezért nem egyet választok, hanem ötöt. Nem rangsorban írom, hanem keletkezésük sorrendjében.

 

A gyertya gyújtva vár, ha vén az este (Мне каждый вечер зажигают свечи) 1968

 

A gyertya gyújtva vár, ha vén az este,

S idézi arcod újra lenge tűz.

A gyógyító idő, ki tudja, rest-e?

S mit ér, hogy mindent messze űz?

 

Ő odalett a csatában (Он не вернулся из боя) 1969

 

Idegen ma a táj, noha semmi se más,

Ugyanaz van a kék kupolában,

Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás,

Hanem ő odalett a csatában.

 

A harc balladája (Баллада о барьбе) 1975

 

Veritékpatakokba tapadt le hajunk,

S a mesék aromás szava émelyitett,

És a harc szaga járta be gondolatunk,

Mit a sárga lapok szele ránkteritett.

Körben ördögök tanyáznak (Слева бесы, справа бесы) 1979

 

Mi a cél a létbe, ebben?

Dokkba hogy hajózhatunk?

Süss, napocska, fényesebben!

Szólj Uram, s mi meghalunk…

 

A kofferembe nem pakoltam én (Я никогда не верил в миражи) 1980

 

A kofferembe nem pakoltam én:

A boldog út mögött a délibáb van.

Tanáraink hazug szavak vizén

Merültek el, s ocsúdtak Magadánban.

 

– Statisztikusként foglalkozik azzal is, hogy a világban hol és mennyi Viszockij verset fordítottak. Hol áll Magyarország ebben a rangsorban? 

– A Высоцкий на разных языках (Wysotsky in different languages) honlap adatai szerint (amelyek naponta növekednek), 2021. január 23-án este 237 nyelvre fordítottak legalább egy Viszockij-verset, 140-re legalább kettőt. Az adatbázisban szereplő fordítók száma 1160, közülük magyar 35. A magyarra fordítások mennyisége alapján igen előkelő helyen állunk, a hatodikon. Csak az angol (1600), a bolgár (1514), a lengyel (1292), a német (887) és az ukrán (877) előz meg bennünket, a magyar adat 819, utánunk pedig a francia (405), és a héber (376) következik. Érdemes figyelembe venni azt a körülményt, hogy a német fordítások közül 520, az angolok közül pedig 137 nyersfordítás, ami nehezen vethető össze a műfordításokkal. Ha csak a műfordítások számát tekintjük, akkor a német nyelv mögénk kerül, a bolgár pedig az angolt utasítja maga mögé a 2. helyre. Az nem meglepő, hogy az angol után szláv nyelvek következnek. Még előkelőbb helyezésünk van a hangzó fordítások számát tekintve. Ebben csak a lengyel nyelvű anyagok előznek meg (784), magyarul 230 hangfelvétel van, a svéd nyelv eggyel maradt le mögöttünk. (A magyar hangzó anyagok nagyobb része azonban nem ének, hanem a fordítás felolvasása.)

– Hogy látja, súlyának megfelelően ismeri és értékeli a magyar társadalom Viszockij művészetét?

– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom (a versolvasó közönség) keveset tud Viszockijról. Aki hallott róla, azok egy része Marina Vlady férjeként, vagy a Szovjetunió fenegyerekeként tudja azonosítani. Üdítő kivételt jelentenek az oroszul tudók, a kétnyelvűek, a volt szovjet ösztöndíjasok, a ruszofilek, a fordítók ismerősei és a csodabogarak. A fordítók és az előadóestek szervezői nem a már meglévő igényeket elégítik ki, hanem fel akarják kelteni az érdeklődést. Becsülendő misszió, már csak azért is, mert a jól lefordított versek a magyar irodalom részévé válnak. Az érdeklődés valamelyest mérhető a Viszockij-honlap látogatottságán is. Erre is van ott statisztika: 2009. március 1. óta 12 448-an keresték fel a honlapot magyar címről. Ezzel már nem vagyunk annyira jó helyen, a tizenkettedikek vagyunk.

– Az életműnek itthon egyelőre még csak egy része ismert. Hol tartunk Viszockij életművének magyarra fordításában és feldolgozásában?

– A daloknak-verseknek közel fele létezik már magyar fordításban. A költői életmű keresztmetszete megismerhető három forrásból. A Viczai Péter szerkesztette három kötetből, amely a már említett kb. 20 fordító munkája, ezért nem egységes, megismerhető Szöllősi Dávid fordításaiból, amelyek szintén három kötetet tesznek ki, és jóval több verset tartalmaznak az előzőknél, valamint áttekinthető az én kötetemből, amelyen bő 15 évig dolgoztam. A Viszockij-honlapon a könyvek megjelenése óta is nő a magyar fordítások száma. Az elénekelt fordítások szempontjából gyengén állunk, itt szó sincs keresztmetszetről. (Nekem is inkább gitáron kellett volna tanulnom, nem zongorán és trombitán…)

– Mire hívná fel a figyelmet abból, ami eddig háttérbe szorult?

– Új erőkre, fiatalokra lenne szükség a fordítók között, és arra, hogy kapcsolatban legyenek egymással. Érdekfeszítő kötetet lehetne szerkeszteni párhuzamos fordításokból. Hát még, ha az eredeti szöveget is tartalmazná a könyv! Ez kedvet teremthetne a fordításhoz általában is. Amire jobban figyelni kellene, az az időmértékes fordítás, az énekelhetőség. Az oroszul nem tudó költőket, fordítókat el kellene látni minőségi nyersfordításokkal. Hátha az ilyen lehetőség impulzust adna azoknak is, akik oroszul ugyan nem tudnak elég jól, de van érzékük a műfordításhoz. Feltételezem, hogy léteznek ilyenek, rájuk gondolva foglalkozom egy versfordítás-módszertani könyv összeállításának gondolatával.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.